2017. szeptember 7., csütörtök

Solution

*dobpergést kérek*
Itt vagyok újra! Néhány napja már visszatértem a másik blogon (lásd oldalt), de itt még elmaradásom van, ugyanis azt ígértem, hogy befejezem a sztorit a suliig. Ha úgy vesszük, időben vagyok, mert nekem hétfőtől van csak suli, mert az egyetem akkor indul, tehát lehet, hogy addig befejezem. :D De nem hiszem.
Emellett a blog is visszatért normál színéhez, itt az ősz, éljen a piros háttér! (Igen, nagyon piros-fanatikus vagyok.)
Amanda történetéből nem tudom pontosan, hány rész van hátra, de már nagyon a végén járunk, úgyhogy készüljetek a fináléra! :)



Kedd reggel kopogásra ébredtem. Matt dörömbölt az ajtómon, először halkan, majd mikor nem reagáltam, egyre hangosabban, egy idő után pedig egyszerűen bejött és elkezdett bökdösni, ami természetesen felébresztett.
- Mi az? - kérdeztem nyögve, hiszen reggel 9 óra volt és szünet, tehát még egy 30 percet minimum terveztem aludni.
- Keresnek. - mondta szűkszavúan, majd kifelé indult.
- Kicsoda? - kérdeztem, miközben kikászálódtam az ágyból.
- Valami szőke csaj. Sose láttam még. - vont vállat, majd becsukta maga mögött az ajtót. Én azonnal felélénkültem, hiszen nyilván Lottie az. Csak azt nem tudom, hogy a címemet honnan tudja.
Rohamtempóban siettem le a lépcsőn. Lottie a nappaliban ácsorgott.
- Jó reggelt! - mosolygott csapzott kinézetemet látva.
- Neked is. - ásítottam. - Baj van?
- Nem, nincsen. Beszélhetnék veled?
- Persze, gyere fel. - mutattam a lépcsőre.
- Úgy gondoltam, hogy sétálunk egyet.
- De korán van. - nyögtem fel.
- Úgyis ébren vagy. És Tommie-nak is jót tenne. - mondta, én pedig ekkor vettem észre a szőnyegen játszó kisfiút.
- Ahh... - grimaszoltam. - Rendben.
Felmentem és 10 perc múlva ruhában és rendezett hajjal tértem vissza.
- De előbb eszem! - közöltem ellentmondást nem tűrően, ugyanis Lottie már indult volna. Én azonban leültem és megettem egy szendvicset és egy joghurtot, sőt, hogy húzzam az időt, még szépen, komótosan egy teát is főztem magamnak, amibe a lehető leglassabban adagoltam a cukrot.
- Igyekezz már! - mondta Lottie, mikor végre elkezdtem inni a teámat. - Tommie is menne.
- Hiszen meg se szólal és láthatóan jól elvan. - mutattam a kisfiúra, aki az időközben felébredt Sam-mel játszott. A szüleim is előkerültek, bemutatkoztak és mivel ez nem az első ilyen eset, nem nagyon akadtak fent azon, hogy mit keres egy számukra idegen lány a nappaliban.
Mikor végre befejeztem a reggelit, összeszedtem a cuccaimat (személyi, pénz, diák, stb.) és elindultunk. Lottie mosolyogva sétált a park felé.
- Tulajdonképpen mit akarsz megbeszélni? - kérdeztem, miközben utána loholtam, ugyanis olyan gyorsan ment, hogy az már futásnak minősül szerintem.
- Majd elmondom, ha odaértünk. - vetette hátra.
10 perc múlva egy padon ültünk, én lihegve, ő vigyorogva, Tommie pedig körülöttünk szaladgált.
- Tehát? - kapkodtam a levegőt. - Mi volt tegnap?
- Egész nyugodt volt, ahhoz képest, hogy mekkora sokk volt neki elsőre. Beszéltünk majdnem 3 órát. Tommie-n kicsit fennakadt.
- Érthető.
- Persze, tudom. De nagyon megértő volt. Elmondtam neki minden részletet és megértette.
- Cody-t is? - döbbentem meg.
- Őt is. Akkor mondjuk majdnem lefordult a padról, de utána összeszedte magát. Erős srác.
- Azt tudom. - sóhajtottam. - És akkor most mi lesz?
- Mivel Mesa-ban élek és Tommie oda jár oviba, ezért visszamegyek. De gyakran eljövök ide. Azt sem zárom ki, hogy visszaköltözöm.
- Azta! - öleltem át. - Tök jó lenne. Itt is tudsz dolgozni gondolom, meg itt is van ovi.
- Igen, igen. De mivel még csak középső csoportos lesz, szerintem megvárom az óvoda végét. És a sulit kezdheti itt. - filózott.
- Az 2 év. - foglaltam össze.
- Igen. Tudom, hogy hosszú idő. De szerintem sok lenne egyszerre ennyi változás. Bőven elég, ha tudjátok, hogy hol vagyok. Nem kell rögtön a nyakatokra ülni.
- Nem ülnél a nyakunkra. De elfogadom a döntésed. - mosolyogtam. - És örülök, hogy meg tudtátok beszélni.
- Én is. Már csak neked kellene megbeszélned vele. - nyújtózott Lottie, majd felállt és felkapta a kisfiát és megtörölte az orrát.
- Tudom. De nem hallgat meg. - sóhajtottam.
- Esetleg tehetsz egy utolsó próbát. - hallottam a hangot és abban a pillanatban felpattantam a helyemről és tátott szájjal bámultam a közeli fa mögül kilépő Adam-re. Charlotte úgy mosolygott, hogy biztos voltam benne, hogy ez előre meg volt szervezve.
- De hogyan? - dadogtam.
- Nem csak a mi dolgunkat beszéltük meg. - mosolygott Lottie. - Na, további kellemes napot!
- Most itt hagysz? - rohantam oda hozzá. - El fogok ájulni.
- Figyelj rám. - nézett a szemembe komolyan. - Esélyt akartál. Itt az esélyed. Ne szúrd el!
Én bólintottam, majd szorosan magamhoz öleltem Lottie-t és vele együtt a karjában tartott Tommie-t, mintegy erőt gyűjtve ezzel. Majd megfordultam és egy hatalmas sóhajjal elindultam Adam felé, aki időközben leült a padra.
- Szia! - köszöntem neki halkan, mert nem igazán tudtam elkezdeni.
- Szia! - köszönt vissza ő is. Láthatóan ugyanannyira zavarban volt, mint én.
- Nézd én... - kezdtem, majd megakadtam. Pár másodperc kínos csend után megráztam a fejem. - Sajnálom, de nem tudom, mit mondjak. Annyiszor fogalmaztam már meg, de most semmi nem jut az eszembe. Ami meg igen, az vagy nyálas vagy nevetséges.
- Ugyanígy érzek én is, ne aggódj. - suttogta. Legalább nem voltam vele egyedül.
- Oké... - gondolkodtam. - Ha nem is tudom magam szépen kifejezni, de hidd el, hogy sajnálom. Soha nem állt szándékomban megbántani téged vagy így a tudtodra adni, hogy váltani akarok. És egyáltalán nem is akartam váltani.
- Akkor mi volt az a kirohanás, hogy szereted Pete-et? - vonta fel a szemöldökét.
- Annak volt némi előzménye. - sütöttem le a szemem, majd gyorsan felvázoltam neki, hogy Pete majdnem megerőszakolt. Erre érthető módon kiakadt és elkezdett esküdözni, hogy megöli, de elmagyaráztam, hogy azóta nem is láttam és megbeszéltük és nem fog előfordulni többet. - Tehát Pete valahogy egy picit megtetszett, nem is tudom, mikor. Ezért történtek meg ezek a dolgok. De soha nem akartalak elhagyni miatta. Lett volna lehetőségem rá, többször is, de mindig ellenálltam a kísértésnek. Szerettelek annyira, hogy tudjam, hogy ez egy fellángolás, ami el fog múlni, és ezért nem adhatom fel azt, ami köztünk van.
Szavaimat néma csend követte, majd Adam is megszólalt.
- Értem. Elfogadom a magyarázatodat. És ne gondold, hogy nem sajnáltalak, mikor mindenki utált. De meg kell értened, hogy tényleg azt hittem, hogy megcsaltál és ráadásul nyilvánosan tudódik ki... ennél azért nagyobb a büszkeségem, minthogy utána jópofizzak veled.
- Persze, teljesen logikus. Csak meghallgathattál volna.
- Tudod, a hülye büszkeségem. - grimaszolt, én pedig majdnem elsírtam magam. Ez a régi, csibészes Adam volt.
- Tudom. - mosolyodtam el halványan. - És mi lesz most a többiekkel?
- Természetesen beszélek velük, és nyilván ők is megértik, hogy hibáztunk és esélyt kellett volna adjunk neked. Nem gyűlölnek ők sem. Csak zavarodottak. Meg fogják érteni.
- Remélem.
- Szóóóval. - dőlt hátra kényelmesen. - Honnan is ástad elő Charlotte-ot?
- Jaj már. Nem mesélte el? - nevettem kínosan, mert napok óta ezzel a sztorival nyaggatnak.
- Sajnos nem. - sajnálkozott nevetve. - Na halljam!
- A múlt héten elmentem a nagyszüleimhez Mesa-ba. És ott futottam össze vele. - foglaltam össze.
- Jó, oké, de honnan tudtad, hogy ő az?
- Úgy néz ki, mint Taylor Swift. - forgattam a szemem. - És akihez vezetni járok, az egész családját ismerte, tehát volt elég infóm róla.
- Túl sok a véletlen. - hitetlenkedett.
- Nincsenek véletlenek. - mondtam automatikusan.
- Akkor miért is történt meg ez az egész Pete-es balhé?
- Talán, hogy megmutassa, hogy kibírunk-e egy ilyet együtt vagy nem. - mondtam és reméltem, hogy kevésbé hangzik hülyén, mint a fejemben.
- Értem. Utolsó kérdés.
- Igen?
- Az előbb azt mondta, hogy "szerettél annyira". Szigorúan múlt idő? - kérdezte, én pedig lesütöttem a szemem.
- Hát. Inkább a folyamatos jelen vagy a past perfect. - válaszoltam. - Tudod. "Most múlik pontosan".
- Tehát kezdesz nem szeretni? - kapott a szívéhez.
- Mivel az elmúlt 2 hónapban nem voltál hajlandó érintkezni velem, ezért meg kellett próbálnom túltennem magam a dolgon. Meg rajtad.
- Értem. - bólogatott. - És sikerült?
- Nem igazán.
- Sajnálattal hallom. - mondta közömbös hangon, majd hirtelen átölelt és felállt, engem is magával húzva.- Ugyanis én bármennyire is próbáltalak utálni, nem ment. Sértett voltam és büszke, de nem bírtam kiirtani a szeretetet irántad.
Én visszafojtott lélegzettel figyeltem és nem akartam elhinni, hogy nem álmodom.
- Én még mindig szeretlek téged, Amanda. És szeretném, ha túl tudnánk lépni ezen a félreértésen, elfelejteni Pete Swan-t és visszatalálni egymáshoz és együtt lenni újra, hiszen ennek meg sem kellett volna történnie.- folytatta, én pedig majdnem elájultam az örömtől. Szeret engem. Vissza akar kapni.
- Én is szeretlek téged. - suttogtam, mire ő a két kezébe fogta az arcomat, majd először gyengéden, utána pedig elég szenvedélyesen megcsókolt. Álltunk a parkban, egymás karjában, a külvilágot kizárva és az járt a fejemben, hogy ennél boldogabb talán csak akkor voltam, amikor először csókolt meg, ugyanígy a világot feledve, 2 éve a tengerparton.







Remélem tetszett a rész. Újra együtt vannak, vagyis hurrá! :) Én nagyon örülök nekik, ti hogy vagytok ezzel?
A következő rész érkezik még a héten és ne aggódjatok, azt a bizonyos "felnőtt" dolgot sem felejtettem el. ;)
Sietek a következővel.
Puszi,
by me


















2017. augusztus 24., csütörtök

Forgive me my weakness

Sziasztok!
Először is utólagosan szeretnék mindenkinek boldog Szent Istvánt kívánni! :D Remélem jól telt meg családdal voltatok, stb.
Arra jutottam, hogy szeptemberig be kellene fejezni ezt a történetet, mert az egyetem mellett pláne nem lesz időm rá. De ne aggódjatok, nem csapom össze. Illetve, tervezem Amanda egyetemi verzióját is, úgyhogy ha megvalósítom valamikor, akkor még igen sok bonyodalmat olvashattok drága vörös hajú főhősünkről. Esetleg némi csavarral.
A most következő rész címét Cascada-Everytime we touch című dalának egy sora ihlette. A dal többi részének nincs köze a részhez, de remélem, a végére világos lesz, miért ezt választottam címnek.
Jó olvasást!



Nagyon boldog voltam, hogy Lottie eljött. Abszolút nem számítottam rá. Gondolkodtam, hogy vajon mi vehette rá mégis. Lottie azonban megelőzött, ugyanis csendesen csak ennyit súgott a fülembe.
- Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem. - ölelt magához, majd elengedett. Ideges mosollyal megsimította a haját. - Gyerünk!
Ezzel határozottan megindult a kis társaság felé, akik eddig alig leplezett kíváncsisággal figyelték a jelenetet. A többség nem hallott Lottie-ról, páran azonban (Emma és Hayley) hallották a történetet. És persze ott volt Adam, akinek elég volt egy pillantást vetni az arcára. Szegénynek az arcán őszinte döbbenet és egy adag félelem látszott. Ha filmet kellene forgatnom és lenne benne egy jelenet, ahol az egyik szereplő szellemet lát, pont ilyen arcot várnék el tőle.
Lottie ekkor kiszakított a bambulásomból, ugyanis egy félmosollyal az arcán hátrafordult, majd felvonta a szemöldökét, mintegy "Nem jössz?" jelzésként. Én észbe kaptam, majd gyorsan utána tipegtem. A harmadik lépés után megbotlottam és el is estem volna, ha nem kap el a szintén arra igyekvő Cecy.
- Köszi. - mondtam ijedten, majd tovább indultam. Cecy azonban elkapta a karomat.
- Adam is ott van, úgyhogy nem hiszem, hogy jó ötlet odamenned, úgyis csak sértődés lesz a vé... - ekkor azonban torkára forrt a szó. Lottie megint hátranézett, ezúttal Cecy-re is rámosolygott. A lány megnémult a váratlantól. Tátott szájjal nézte, ahogy Lottie után indulok, és közben tehetetlenül széttárom a kezem, mondván "Nekem ehhez semmi közöm". Utolértem Lottie-t és együtt léptünk oda a társasághoz. Alex és Sophie Pete-et méregették összehúzott szemekkel, de a visszatérésemre ők is ránk néztek. Pete egyenesen felénk bámult. Emma arcán látszott, hogy nagyon gondolkodik, de szerintem még nem esett le neki a dolog. Hayley azonban tökéletesen tisztában volt a helyzettel, a döbbenet és a harag keverékével nézte a kettősünket.
Lottie előrébb lépett a még mindig dermedten álló Adam felé, majd mosolyogva körbenézett. Egy fojtott vigyorral nyugtázta a hatást, majd Adam-hez fordult.
- Gratulálok! - mondta halkan, ám a beállt csendben ez is tökéletesen érthető volt. Adam pár pillanatig nem reagált, majd mikor rájött, hogy mindenki őt nézi, összeszedte magát.
- Miért pont most? - szegezte Lottie-nak a kérdést.
- Valaki ráébresztett arra, hogy gyáván viselkedtem. Igaza volt abban, hogy nem az a megoldás, hogy magam mögött mindent felégetek. Nem futhatok el a múltam elől, miatta tartok ott, ahol. - magyarázta Lottie, nekem meg könny szökött a szemembe. MIATTAM jött vissza. - Megértem, ha azt mondod, továbbléptél és látni sem akarsz, de szeretném, hogy tudd. Azért vagyok itt, mert szeretném megadni neked azt az esélyt, amit 3 évvel ezelőtt nem adtam meg neked. Az esélyt, hogy az életem része legyél.
Adam ismét lefagyott, a lányok pedig eddig bírtak csendben maradni.
- Ez mind szép és jó. - kezdte Alex. - Meg nagyon szép ez a nagy monológ, amit Hayley biztosan giccsnek nevezne. - bökött Hayley felé, aki azonban még mindig csak állt és nézett. - De szeretnénk tudni, hogy ki vagy egyáltalán?
Lottie halkan felnevetett, majd rám kacsintott.
- Azt vártam, hogy te mutatsz be a barátnőidnek, de ha nem, ám legyen. Nagylány vagyok, megoldom. - mondta, majd a lányokhoz fordult. - A nevem Charlotte Morrison és Adam egy régi barátja vagyok.
Ebben a pillanatban elszabadult a pokol, ugyanis Emma-nak leesett, hogy ki ez a lány. Percekig azt hajtogatta, hogy 'Te jó ég!' miközben a vállamat rázta. Pete egy idő után leszedte rólam, de Emma még mindig sokkos állapotban volt.
- Tudtam, hogy megtalálod, de ne haragudj, ez nagyon váratlan volt, nekem erre innom kell. - motyogta, majd Sophie kérdő tekintetét látva helyesbített. - Vizet.
Eközben Hayley félrehívott engem.
- Nem hittem volna, hogy sikerül, de mindig ilyenkor szembesülök azzal, hogy az élet is szeret naaaagy giccses filmeket rendezni, ezért sikerülnek az ilyesmik.  - fintorgott. - Meg persze ez, hogy idehozod az utolsó pillanatban. Zseniális fogás, de megint kaparnom kell a falat, hogy mennyire drámai megoldás ez is. Miért nem lehetett máskor?
- Tudod Hay... - kezdtem. - Kivételesen nem én voltam. Mikor elköszöntem tőle Mesa-ban, azt mondta, hogy a világért sem jönne el. Nem tudom, hogy pontosan miért gondolta meg magát, de itt van.
- Hát jó. - sóhajtott. - Egyébként Ami!
- Igen?
- Szép volt. - vigyorodott el, majd egy gyors hajborzolás után mehettem vissza a többiekhez.
Cecy ekkor ért oda.
- Lottie? - dadogta.
- Szia Cecy! Hogy megnőttél! És milyen szép vagy! - üdvözölte a lányt Lottie, aki a bátyjához hasonlóan minden bizonnyal azt hitte, hogy álmodik. Alex és Sophie eközben csatlakoztak hozzám és Hayley-hez, majd a vizet vedelő Emma és Pete is mellénk álltak.
- Elmondanád, hogy mi folyik itt? - érdeklődött Alex.
- Persze, de előbb látni akarom, hogy mi fog történni velük. Meg a családunk is vár.
- Jó, akkor majd este vagy valami, de tudnom kell.
- Rendben van. - mondtam.
- Röviden annyi, hogy a csaj Adam majdnem ex-barátnője. - vázolta Hayley, mire mindenki felbolydult.
- Meséld el most! - könyörgött Sophie.
- Csitt! - emeltem fel a kezem. - Akció van.
Lottie ugyanis kedvesen Adam vállára tette a kezét, majd így szólt.
- Tudom, hogy most nem a legalkalmasabb, de beszélhetnék veled négyszemközt? Tartozom egy magyarázattal.
- Igen. - nyögte ki Adam, majd mikor eszébe jutott, hogy hatan bámulják őt plusz Lottie, összeszedte magát. - Most a családommal fogok ünnepelni, de amennyiben neked is jó, este találkozhatnánk.
- Tökéletes. - mosolygott Lottie. - Hatkor a parkban?
- Ott leszek. - nyelt nagyot Adam, majd Cecy kíséretében elindult a családjához. Lottie integetett, majd mikor Adam mamája abba az irányba nézett, harsányan elkiáltotta magát.
- Üdvözlöm Catherine, remélem jól van!
Én igazán kedvelem Adam mamáját, de azok alapján, amit Lottie mesélt arról, ahogyan elzavarta őt a házuktól, igazán megérdemelt annyit, hogy falfehér arccal, kidülledt szemekkel bámuljon a lányra, majd egy drámai mozdulattal elájuljon. A férje szerencsére elkapta, de így is azonnal köré gyűlt egy kisebb tömeg. A lányokkal ezt a pillanatot választottuk az indulásra.
- Este beszélünk. - köszöntünk el egymástól. Lottie ekkor ért oda hozzám.
- Még egyszer köszönöm. - mondta.
- Komolyan azóta töröm a fejem, ahogy megjelentél, de nem jövök rá. Hogyhogy mégis?
- Emlékszel az utolsó mondatodra? "Hozd helyre a saját hibádat." Nagyon megfogott az a mondat. Amúgy is rengeteget gondolkodtam a héten, amíg ott voltál, de a végső lökést ez adta meg. Úgyhogy fogtam Tommie-t, vonatra ültünk és ma reggel bekopogtam Jim ajtaján.
- Az autóoktató Jim-nél vagytok? - képedtem el.
- Igen. Benne feltétlenül megbízom. Olyan, mintha az apám lenne. Tommie most is ott van.
- Este vidd magaddal! - mondtam hirtelen. - Szerintem Adam-nek látnia kell.
- Én is így gondoltam.  - bólintott.  - De most megyek! Ebédet kell adnom neki. Jim bármennyire kedves, főzni nem nagyon tud.
- Menj csak! - öleltem át.  - Sok sikert este!
- Köszönöm drága. - suttogta, majd elindult és hamarosan eltűnt az embertömegben. Én visszasétáltam a családomhoz, akik nem sokat észleltek az egészből, mert Sophie szüleivel beszélgettek.
(Este)

A nagy családi ünneplés után a lányokkal hatalmas Skype-olást rendeztünk. 1,5 órán keresztül beszélgettünk és latolgattuk a dolgokat. Mindenki egyetértett abban, hogy Lottie-nak jár egy esély, így reménykedtünk, hogy Adam is meg fogja érteni a lányt.
Én éppen az ágyamon olvastam, mikor SMS-em érkezett. Pete volt az.
"Szia, ne haragudj. Ki volt az a lány, aki ma megjelent?"
Nem igazán értettem, mi köze hozzá, de válaszoltam.
"Lottie Morrison-nak hívják, Adam majdnem exbarátnője."
"Értem. És most hogy állnak a dolgok szépfiúval? Még mindig örök harag?"
"Úgy nézem. :/"
"És akkor ezzel a csajjal helyettesít?"
"Nem hiszem. Lottie békülni akar. Nem kapcsolatot. Nem szerelmes Adam-be. Csak nagyon megbántotta régen, ezért van itt."
"Oh. Ebben az esetben... nem bánja, ha elkérem a számát tőled? ;)"
Döbbenten meredtem a képernyőre. Pete-nek tetszik Lottie? Persze, szép lány meg minden, de... atyám. Úgy érzem, lesz még itt bonyodalom rendesen.

















2017. augusztus 7., hétfő

A ballagás

Sziasztok!
Tudom, hogy egy hónapja nem volt rész. Sőt, több, mint egy hónapja. :(
Az a helyzet, hogy belekezdtünk egy igen húzós lakásfelújításba, ami 3 hétre lett tervezve és most tartunk az 5. hétnél. *nagyon utálja*
Emellett elkezdtem a KRESZ-t is, szerdán vizsgázom belőle, tehát az is vitte az időmet.
Nagyon sajnálom, hogy nem írtam nektek egy sort se, hogy ne várjátok meg minden, azt sem tudtam, hol áll a fejem és a 2 hónapos érettségi hajtás után nagyon jólesett egész napokig semmit nem csinálni. Az utóbbi hetekben meg pláne egy halom új dolog szakadt a nyakamba, felvettek az egyetemre, ezzel együtt jár egy csomó ismeretlen dolog, pl. a varázslatos hírhedt Neptun-rendszer, ami ma már képes volt rám hozni a frászt, mert nem engedett regisztrálni a félévre. *az anyját*
Az eddigiek miatt a bocsánatotokat kérem, én sem szeretem, ha mások váratnak engem, úgyhogy megértem, ha dühösek vagytok. Annyit tudok csak tenni, hogy a nyár végéig összekapom magam és megírom végre ennek a történetnek a végét. A gimis éveim elején kezdtem, most pedig elballagtam, úgyhogy legyen ez egy jel számomra, hogy nem húzhatom ezt örökké.
Minden szálat helyre fogok tenni meg ilyesmik, úgyhogy nem lesznek homályos foltok a végén. Mindenki sorsáról fogtok tudni. :)
Mindezek után engedelmetekkel folytatnám.






A maradék pár nap hamar elrepült. Miután a nagyszüleimet megnyugtattam, hogy egy 'régi barátommal' találkoztam és sok beszélnivalónk van, a hazaútig hátralévő napokat Lottie-val és a kis Tommie-val töltöttem. Lottie mesélt magáról, az itteni életéről, én pedig szinte ittam a szavait. Ez a lány 19 évesen több mindenen ment keresztül, mint más 30-40 év alatt. Ha ez nem lenne elég, ez nem törte össze, hanem mosolygósan, nyugodtan, végtelen szeretettel neveli a kisfiát.
Azon a tényen, hogy Lottie-nak Cody-val volt bárminemű kapcsolata, egyszerűen nem bírtam túllépni. Hiába magyarázta, hogy egyedül volt meg az alkohol, akkor is hányingerem volt tőle. Cody Simpson egy kivételesen nagy seggfej, erre a világ, de ne mondjak sokat, a város vagy a környék srácai közül pont vele kellett Lottie-nak kikezdeni. Persze, Sophie példájából kiindulva, az alkohol nagy úr, szóval végül is annyira nem hihetetlen, de akkor is. Cody a tipikus rosszfiú és nem olyan értelemben, mint a tini könyvekben. Ő nem javítható.
Cornelia mesélte, hogy a legjobb barátnőjét 9.-ben Cody kb. megerőszakolta. Lottie a következő évben lett Cody áldozata. Idén Sophie volt a kiszemelt, de a srácot ismerve, a tavalyi évet sem hagyta ki.
- Biztos nem jössz haza velem? - kérdeztem, miközben szombat este az ajtóban álltam. Lottie hitetlenkedve rázta a fejét.
- Már átrágtuk magunkat ezen drágám.  - mosolygott. - Nem az én feladatom, hogy helyrehozd a hibádat.
- Ezt tudom.  - sóhajtottam. - Én arra gondoltam, hogy a te hibádat hozd helyre.
- Tessék? - kapta fel a fejét.
- Hiszen elszaladtál. Gyere haza Lottie! - vigyorogtam. - Tudom, hogy rettegsz tőle, de te sem bujkálhatsz örökké.
Lottie szemmel láthatóan sokkolva állt előttem.
- Mindegy is. - mondtam keserűen. - Tudom, hogy nem akarod. Csak egy ötlet volt. Viszont indulnom kell. Köszönöm, hogy beszélhettem veled. Még találkozunk. Szia.
- Ég veled! - búcsúzott Lottie egy finom öleléssel. - Vigyázz magadra!
Egymásra mosolyogtunk és elindultam hazafelé. Az járt a fejemben, hogy ha nem is sikerült visszahozni a lányt, olyan nyugodtságot szereztem tőle, amire éppen szükségem volt.

*
(Vasárnap, otthon)

Hazaérve az egész családom türelmetlenül várt.
- Végre itthon vagy! - ölelt magához Anya, Apa pedig a kezembe nyomta a telefont.
- Igen? - szóltam bele bizonytalanul.
- Amanda kincsem, remélem nem baj, de nem tudunk részt venni a ballagásodon. - hallottam Amelia néni hangját.  - John-nak egy nagyon fontos munkája van éppen, minden idejét lefoglalja.
- Ó, semmi baj, abszolút megértem. - mondtam gyorsan. Semmi kedvem nem volt kimutatni, hogy valójában bánt a dolog. Anno Lina ballagásán, vagyis 6 éve (Lina 5 évfolyamos gimibe járt, illetve egyszer megbukott, így 20 évesen már sikerült is levizsgáznia :P ) nekünk ott kellett lennünk. Nem számított, hogy Anya akkor várta Sam-et, ott kellett lennünk, repülőre ülni a terhes anyámmal, mert Lina mindenkinek meg akarta mutatni, hogy mekkora szerető családja van. Bezzeg miattam, a szegény nyomi vöröske unokahúg miatt egyik sem fog átutazni az ország másik végére, hiszen John-nak halaszthatatlan munkája van.
- Igazán édes vagy aranyom.  - bájolgott a telefonba Amelia néni. - Lina úgyse tudott volna eljönni. Welnessezik a barátnőivel.
Én itt untam meg és mielőtt elküldtem volna a nénikémet és kedves lányát a pokolba, visszaadtam a kagylót Apának.
- Mielőtt kibuksz. A nagyszüleid jönnek. - nyugtatott Anya. - Mindkét részről.
- Remek. Persze ilyenkor nem kell a szerető nagycsalád, ugye? Csak akkor, amikor nekik kell mutogatni magukat.
- Hagyd el. - legyintett Matt. - Tudod, milyenek.
- Igazad van. - sóhajtottam. - De akkor is bántó.
Sam erre megölelt.
- Legyél jókedvű. - erre magamhoz szorítottam, majd megpróbáltam felvenni, de olyan nehéz volt, én meg sose voltam a tesióra sztárja, így hatalmas nyögéssel kísérve nekiestem Matt-nek.
- Ember, biztos vagy te a holnapi magassarkúban? - kérdezte őszinte félelemmel Matt. - Amíg beérsz, azalatt eltöröd a lábad.
- Ott lesz előttem Alex. Majd megtart. - nevettem.
- Előre sajnálom szegényt.
- Tulajdonképpen én is. - tűnődtem. - De hát... így járt.
Az este többi része készülődésből, ruhák vasalásából és tervezgetésből állt. A szüleim a ballagás után családi ebédet terveztek, úgyhogy Anya a közeli étteremből rendelt ételeket tette a hűtőbe, hiszen ami ma jó, az holnap is az lesz, csak fel kell melegíteni.
Én pedig félve bújtam ágyba. Vajon holnap látom utoljára Adam-et?

*
(Másnap, a ballagás kezdete előtt 10 perccel, az iskolában)


- Lányok, én ezt nem tudom végigcsinálni! - húzkodtam a ruhámat idegesen. Sophie és Alex csak a szemüket forgatták, míg Hayley a szokásos stílusában nekem esett.
- Ha elkerülte volna a figyelmedet, rajtunk is ez a vacak van és mi is úgy nézünk ki, mint a porcelánbabák temetési különkiadása, mégsem hisztizünk.
Hát igen. A drága suli kitalálta, hogy legyen egységes ballagóruha. Ez a fiúknál oké, mert egy egyen zakó, aztán kész, de nálunk... amíg a fazont sikerült úgy kivitelezni, hogy mindenkinek elfogadható legyen (Clau napokig dühöngött, amiért kerek felsőrészű, pántos ruha mellett döntött az igazgatóság, a V-nyakú, mélyen dekoltált helyett) az egy halál volt. A másik a szín. Oké, hogy a fekete mindenkinek jól áll(hat), de a fiúkkal együtt egy temetési menetnek néztünk ki. Persze, mindenki próbálta valahogy egyedivé varázsolni a ruháját. Bia hófehér virágokat tűzött a hajába, amitől kiérdemelte volna a 'Legszebb Ballagó' díjat, ha lett volna ilyen. :D
- Rendben Hayley. - sóhajtottam. - Nem a ruha a bajom. Hanem Adam.
- Nem igaz. - csapott a falra Hayley, aminek következtében lehullott egy adag vakolat. - Most baromira nem az a lényeg, hogy a kapcsolati válságodon agyalj. Itt van a családod. Ez egy boldog pillanat. Nincs többé matek! Érted? - hadonászott.
- Nem szenvedni akarok. Hanem beszélni vele. - mondtam komolyan, azzal beálltam a sorba, ugyanis az ofő intett, hogy sorakozzunk, mert indulunk. A lányok szótlanul álltak mögém, illetve Alex elém.
- Ha rád esem, akkor bocsi. - suttogtam a hajába.
- Ha rám esel, elengedlek és eshetsz egyedül. - súgta hátra, én pedig elnevettem magam. Kedves, mint mindig.
- Indulunk gyerekek! - szólalt meg az ofő és valóban így tettünk. Lassan végigsétáltunk a sulin. Szerencsére nem kellett énekelni, helyette a sulirádióból szóltak a ballagós zenék. Minden termen végigmentünk, majd kiértünk az udvarra. Az udvaron is tettünk egy kört, utána pedig az aulába indultunk, ahol a szüleink már vártak. Akkora az aula, hogy nekik és nekünk is jutott hely leülni, ami a 25 perces séta után nagyon jólesett.
Amíg a helyünkre mentünk, boldogan tekintgettem körbe. Hirtelen elakadt a lélegzetem és megszorítottam Alex vállát.
- Áú, te idióta, ez fáj! - szisszent fel Alex.
- Nézz balra! - mondtam halkan. Alex odanézett, majd ő is láthatóan megörült látogatóinknak. Emma és Pete állt ott, a terem szélén, mosolyogva nézve minket és integetve.
Az ünnepségre emiatt alig tudtunk figyelni. Amint az igazgatónő lezárta a tanévet és utunkra bocsátott minket (minket szó szerint), éljenzésben törtünk ki. A suli előtt diákok és családtagok tülekedtek. Miután mindannyian kiörömködtük magunkat a családdal, kaptunk 15 percet, hogy Emma-val beszéljünk.
- El sem hiszem, hogy itt vagy. - visítozott Sophie.
- Én azt nem értem, a rossz tesó mit keres itt.  - bökött Pete felé Alex.
- Anyáék csak így engedtek el. Nyilván nem ülhetek fel egyedül egy repülőre, ami ilyen baromi messze megy.
- Szülők. - vont vállat Hayley.
Én halkan ácsorogtam ott, nem tudtam, mit mondjak. Legutóbbi találkozásunkkor Emma látni sem bírt. Most azonban, mintha kitalálta volna a gondolataimat, felém lépett.
- Ami. Bocsánatkéréssel tartozom. Beszéltem Pete-tel. Elmondott mindent. És igazat adok neked. Nem hibáztatlak. Sajnálom, hogy ilyen hamar ítéltelek meg és ilyen durva voltam veled. Ne haragudj.
- Jaj Emma. - öleltem meg. - Az én hibám.
- Ugyan. Az enyém.
- Az enyém, én viselkedtem helytelenül.
- Igen, de én meg...
- Most vesszetek össze azon, kinek a hibája!  - mondta unottan Hayley, mire mindannyiunkból kitört a nevetés. Ekkor Pete lépett hozzánk, majd érzékelve a felé irányuló általános utálatot vagy közönyt, halkan gratulált, nekem egy puszival, majd Emma mellé lépve csendben ácsorgott. Néhány perc beszélgetés után Emma észrevette Adam-et és odarohant gratulálni neki. Kb. 1 percre sikerült is a csoportunkhoz rángatnia, mert 'közös képet' akart készíteni a barátaival. Pete jelenléte azonban Adam-et érthetően frusztrálta, így kissé kényszeredetten egyezett bele. Emma nem engedte elszökni és a telefonját Pete kezébe nyomva mind az ötünket maga mellé rántva pózolt. Pete picit igazgatott minket, mondván a fény így meg úgy. Próbáltam mosolyogni, azonban a fénykép elkészültekor észrevettem valamit, ami miatt automatikusan a szám elé kaptam a kezem és tátott szájjal, de nagyon boldogan bámultam a tömegből kibontakozó és egyértelműen felém tartó alakot. (Így kell előnyösen kinézni a képeken.)
Mikor észrevett, elpirult, de mosolyogva tűrte, hogy eszelős tempóban felé rohanjak, majd a nyakába ugorjak.
- Hát mégis itt vagy. - visítottam, miközben a világ legnagyobb mosolyával az arcomon magamhoz öleltem Lottie-t.
Lottie a ballagásomon












2017. június 25., vasárnap

Az igazság& 4. szülinap

Sziasztok!
Véget ért az érettségi szezon (pápá közoktatás :D ), úgyhogy innentől kezdve szabad vagyok! A következő hónap a reménykedésről fog szólni, tanulhatok-e tovább vagy nem. Természetesen, mivel nyári szünet van, teendőim lecsökkentek, úgyhogy részekre felkészülni! (Persze, még simán kitalálhatom, hogy elkezdem az elméleti részét a vezetésnek. KRESZ meg hasonlók...) Köszönöm a türelmeteket, zseniálisak vagytok! <3
(#szolgálati közlemény Ismételten direkt kék a blog, mivel ez egy világos és vidám szín, míg az eredeti bordó kicsit komolyabb. Nyár van, voltunk elég komolyak a suliban (vagy nem), meg amúgy is. VÍZ. Az is kék. Ha nyár, akkor víz. Oké, elég az asszociációs játékból.)



Döbbenten néztem a siető Lottie után. Persze, érthető, hogy felkavarta a felbukkanásom. Én is így reagálnék, ha valaki a régi sulimból szembejönne velem és szembesítene a régi hibáimmal. pl. Egyszer hozzávágtam egy széket egy sráchoz, mert kicsúfolt. A srácnak eltört az orra.
Megráztam a fejem, majd Lottie után indultam. Hónapokig tépelődtem miatta, nem fogom hagyni, hogy csak úgy elsétáljon. A játszótér melletti kis utcában még éppen láttam az alakját befordulni egy másik szűk utcába. Mesa kisváros, tehát ha nem vagy ismerős, nagyon könnyen el lehet tévedni. De én nem azért töltöttem itt 16 nyarat, hogy könnyen lerázhasson valaki.
Kerültem néhányat, pár utcán átrohantam és tessék. A következő kereszteződésben egyenesen beleütköztem 'áldozatomba'. Lottie felsikoltott és magához ölelte Tommie-t.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte sokkal bátrabban, mint amilyen valójában volt. - Ha Tommie miatt jöttél, hogy elvedd tőlem, akkor...
- Beszélni szeretnék veled. - szakítottam félbe. - Már elmondtam, hogy miről, csak elszaladtál.
- Akkor elég világos lehet, hogy én nem akarok erről beszélni. - mondta, a hangja remegése pedig elárulta, hogy ez érzékeny téma számára.
- Értem. - sóhajtottam. - De nekem nagyon fontos lenne. Adam nem fog megbocsátani nekem. Te vagy az utolsó esélyem.
Lottie kérdőn nézett, látszott, hogy semmit nem ért. Én gyorsan elhadartam neki a történetet.
- Tehát te lennél Adam barátnője. - mért végig, majd elmosolyodott. - Pontosan olyan kislányos vagy, amilyen lányra mindig is szüksége volt. Nem olyan vadóc, mint én. De ez nem változtat azon, hogy neked kell helyrehoznod a hibádat, nem nekem. Ugyanis, ha jól értem, saját magadat akarod helyettesíteni velem, hátha Adam úgy nem utál majd.
Én lesütöttem a szemem. Tényleg ez volt a terv. Szépen visszahozom neki Lottie-t, éljenek boldogan, én meg könnyű lelkiismerettel elleszek valahogy.
- Igazad van. Hülyeség volt. - sóhajtottam. - Ne haragudj, hogy raboltam az idődet. Szia.
Azzal elindultam, saját magamat szidva. Pár lépés után hallottam Tommie hangját.
- Miért megy el a néni?
Majdnem visszafordultam, de helyette mentem tovább. Hirtelen lépteket hallottam magam mögül.
- Várj! - kiáltott Charlotte, a következő pillanatban pedig elkapta a karomat is. - Ne menj el. Beszéljük meg, ha már így összehozott a sors. Itt lakom nem messze. Gyere!
Elvezetett a picike házához, ami (mint kiderült) a nagyszüleim házától 3 sarokra van. Csoda, hogy eddig nem futottam bele.
Lottie háza
- De helyes. - csúszott ki a számon.
- Szerintem is. - mosolygott, miközben kinyitotta az ajtót.
- Honnan volt rá pénzed? - érdeklődtem, majd rájöttem, hogy ez enyhén bunkóság. - Azaz, bocs. Csendben maradok inkább.
- Elmesélek mindent, csak gyere be! - tárta ki az ajtót. A kicsi, de otthonos nappaliban leültetett a kanapéra, majd felvitte az emeletre Tommie-t, hogy játsszon egy kicsit. Persze a kisfiú 2 perc múlva visszajött, mivel érdekelte a műsor. Lottie mosolyogva bosszankodott, főzött 2 teát, egy kakaót a kisfiának, majd leült velem szemben.
- Gondolom, az egész érdekel.
- Persze. Hónapok óta kutatok utánad. Nyilván mindent tudni akarok. - vigyorogtam.
- Rendben. - mosolygott. - Úgy kezdődött, hogy ugyanoda jártunk gitározni. Én akkor már 2 éve jártam, ő pedig akkor kezdte. 15 évesek voltunk, mindketten untuk az elméleti részét, zenélni akartunk. Tudod, ezek ilyen kiscsoportos órák voltak, ahol megtanultunk kottázni meg ilyenek. Adam-mel pedig nagyon untuk, ezért megpróbáltuk feldobni a hangulatot. Hülyéskedtünk folyamatosan. Az órák után is dumáltunk néha, de nem voltunk annyira szorosan barátok. Egyszer az anyukája meglátott vele és elhívott magukhoz. Ha a barátnője vagy, akkor ismered. Kicsit régimódi, de kedves.
- Igen, tudom. - gondoltam vissza Catherine-re. Mintha a századfordulóról jönne. Elegáns, visszafogott, igazi hölgy.
- Tehát átmentem egyik óra után. Jól éreztük magunkat, cuki volt a húga, rengeteget nevettünk. Innentől kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk.
- Ez eddig nagyon kedves történet. - szóltam közbe. - De hogy történt a balhé?
- Türelem Piroska. - nevetett. Annyira aranyos volt az egész lány, hogy még a kedvesen csipkelődő becenévért sem haragudtam. - Nem tudom, mennyire vagy tisztában a családi hátteremmel.
- Kb. megvan. Mondom, hogy kutattam utánad.
- Na, mennyit tudsz, halljam!
- Clara és Richard Morrison lánya vagy, akik 13 éves korodban autóbalesetben meghaltak, ezek után árvaházba kerültél, ahonnan Mr. és Mrs. Richardson fogadott örökbe. - prezentáltam tudásomat.
- Ügyes. De honnan tudtad?
- Az autóvezető-oktatóm ugyanaz, mint édesanyádnak volt. Mesélt róla.
- Ó, akkor te Jimmy-hez jársz.  - lelkendezett. - Jól jártál vele, iszonyúan kedves és tapasztalt.
- Tudom.
- Ja igen. Folytatom. Tehát mint azt tudod, elég zűrös a múltam. Mr. és Mrs. Richardson -egyébként Charlie és Anneliese- nagyon kedvesek voltak, de... nem a szüleim. Nem volt saját gyerekük, úgyhogy nem igazán tudtak velem mit kezdeni. Az árvaházban is csak azt látták, hogy nagy vagyok, tehát nem nekik kell mindenre megtanítaniuk, lány vagyok, akikkel általában kevesebb a baj, illetve a kis szöszi Charlotte igazán cuki volt. Éltünk együtt hárman a kis lakásukban. Leginkább olyan volt, mintha két ismerősömmel élnék. Semmi szülő-gyerek jellege nem volt a dolognak. Ha kellett valami, akkor megkaptam, de egyébként nem beszélgettek velem. Gitárórára is azért küldtek el, mert hallották, amikor Charlie gitárját pengetem. Nem voltam olyan rossz, plusz addig se voltam otthon, úgyhogy mehettem a gitárórára, ahol találkoztam Adam-mel.
- Eddig értem. Sőt, a folytatást is sejtem.
- Igen? - nézett nagyon Lottie.
- Egyedül voltál, nem voltak igazi barátaid, csak Adam, úgyhogy elkezdték bulizni, hogy legyen valami társaságod, hasonlóan magányos emberekből. Itt találkoztál azzal a sráccal is.
- Pontosan. - bólogatott elképedve. - Aztán megtörtént a dolog. Egy buli után, ráadásul egy klub mosdójában. Utána tükörbe se bírtam nézni. Pláne, mikor kiderült, hogy terhes vagyok.
- A szüleid tudták?
- Nagyon sokáig nem. - sóhajtott egyet, majd betakargatta az időközben elszundikált Tommie-t. -  Adam-mel elmentünk egy buliba, ahol táncoltunk és nagyon jól éreztük magunkat. Ott akartam elmondani neki, amikor ismét felbukkant Cody.
- Kicsoda?
- Cody Simpson, Tommie apukája. - legyintett egyet Lottie, nekem azonban kihagyott egyet a szívverésem.
- Cody Simpson??? Aki a Los Angeles High School-ba járt???? - tátogtam.
- Igen, ő volt.
- Jézusmáriám!!! - dobtam magam hanyatt, aminek következtében leestem a kanapéról. Cody Simpson nem más, mint az a Cody, aki majdnem megerőszakolta Sophie-t. :O
- Amanda, minden rendben?
- Hogyne, igen, persze, nem, semmi, jézusom.... - hebegtem. - Ismerem Cody-t. Tavaly majdnem megerőszakolta a legjobb barátnőmet.
- Tehát nem változott semmit. - foglalta össze Lottie, mikor gyorsan vázoltam neki a sztorit.
- Ezek szerint. - mondtam még mindig sokkban. Az a srác...
- Visszatérve a bulira. Cody megjelent, én pedig bepánikoltam. Nem tudta, hogy baj van. Nem is akartam neki megmondani, pontosan leesett a bulin, milyen srác. Adam látta, hogy baj van. Cody pedig a képébe vágta, hogy az övé vagyok, mert múltkor is lefeküdtem vele. Adam erre elrohant és másnap, amikor kerestem, az anyukája nyitott ajtót, aki közölte, hogy tűnjek el a fia közeléből, mert látni sem akar.
- Igen, nekem is kifejtette, hogy egy undorító ribanc vagy. - bólogattam.
- A drága Catherine sem változott semmit. - grimaszolt, majd megrázta a fejét. - A történet vége pedig a következő. Adam-et elértem Face-en, találkoztunk, megtudta, hogy terhes vagyok, szerelmet vallott. Én azonban addigra túl voltam egy hatalmas vitán a nevelőszüleimmel, akik azonnal abortuszra akartak vinni, sőt, a végére odáig jutottak, hogy visszavisznek az árvaházba, foglalkozzanak velem ott. Én összepakoltam a cuccaimat az éjjel, Adam-hez kb. búcsúzni mentem. Elmondtam neki, hogy elmegyek. És tessék. El is jöttem ide.
- De miért pont ide? Hogy élhettél egyedül? Sőt. Most is hogy élhetsz egyedül? 18 éves vagy.
- 19. - mosolygott. - De akkor sorban. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek. Richardsonéknak hagytam egy búcsúlevelet, hogy elmegyek, ne keressük többet egymást, felültem az első vonatra az állomáson és Phoenix-ből elkeveredtem ide. Poros kisváros, gondoltam, itt sose keresne senki. És igazam lett. Ez a ház pedig... - mutatott körbe. - Egy nagyon kedves nénié volt. Ms. Betty-nek hívták, 85 éves volt és egyedül élt. A ház előtt van egy pad, ha megfigyelted. Kérlek, én 3 évvel ezelőtt ezen a padon ültem zokogva, mikor Ms. Betty hazaérkezett. Megkérdezte, hogy mi bajom van, ki vagyok és hogy kerülök ide. Mikor elmeséltem neki az igazat, eldöntötte, hogy befogad. Írtam Richardsonéknak, hogy mondjanak le a gyámsági jogukról, Ms. Betty pedig örökbefogadott engem. Neki lett egy társa, aki segít, ha baj van, nekem meg otthonom.
- Durva. - próbáltam belegondolni a helyzetébe. - És...?
- Tavaly meghalt. - mondta csendesen Lottie. - Rám hagyta a házat.
- De akkor is egyedül vagy. 18 évesen.
- Nagykorúsítottak. - vont vállat. - Amint ideköltöztem. Pont arra az esetre, ha Ms. Betty meghalna, ne kerüljek vissza az árvaházba.
- Wow. - csak ennyit bírtam kinyögni. - Ez eszméletlen.
- Ennyi lenne a történetem.  - tárta szét a karját. - És nem bántam meg semmit. Ha hallgattam volna a nevelőszüleimre, most nem lenne itt Tommie.
- Nagyon tisztellek azért, amin keresztül mentél!  - léptem oda hozzá és megöleltem. Lottie láthatóan meglepődött, de viszonozta a gesztust.
- Köszönöm Amanda.
- Annyi kérdésem lenne még. - sóhajtottam, majd a pillantásom a faliórára tévedt. - Jesszusom! Haza kell mennem. Ha nem érek haza vacsorára, a nagyszüleim elkezdenek keresni.
- Menj csak. - mosolygott. - Én itt leszek.
- Én már csak 2 napig. - biggyesztettem le a számat. - De eljövök holnap.
- Rendben. Várlak! - mosolygott.
Elköszöntünk, én pedig elgondolkodva sétáltam a nagyszüleim háza felé. Hát megtaláltam. Mégis igaz a mondás. Ha valamit nem keresel, akkor fogod tényleg megtalálni.



A történet most csak ennyi lenne, a bejegyzés további része az ünneplésről szól. Tegnap a Must-on szülinapoztam (késve), most pedig itt is megünneplem, hogy 4 év alatt sem untam rá Amanda Parker szerencsétlen életére.
Tegnap is statisztikáztam, és mivel fáradt vagyok már, ezért most is ez lesz.
  • 4 év alatt 41. 095 oldalmegtekintés, te uramisten.... Ooookéééé, megnéztem a tavalyi szülinapos posztot, ott azt írtam, hogy még nincs meg a 27 ezer oldalmegtekintés. Tehát egy év alatt majdnem 20.000 kattintás. (Csak a mai oldalmegtekintések száma 59 db...) *elfogynak a szavai, tátog és letöröl egy könnycseppet*
  • Itt is 2 rendszeres olvasóval büszkélkedhetek, akik érdekes módon nem ugyanazok, mint a másik blognál. De hát mint tudjuk, ízlések és pofonok. Köszönöm Varga Ginának és Girl Blogger-nek a támogatást. <3
  • Most valamiért a történet eleje a legnépszerűbb, a legelső (nem is igazán jó) bejegyzések vezetik a nézettségi listát.
  • Itt is megdicsérhetem magam a címválasztás miatt, ugyanis ha beírod a Google-ba, hogy 'egy átlagos lány' a 3. vagy 4. találat ez a blog. Így kell nézőket (/olvasókat) szerezni kérem szépen! :D
  • Itt is a Chrome a legnépszerűbb böngésző, míg jómagam jobban szeretem a Tűzrókát. :D (Igen, az a Firefox.)
  •  Az országok szerinti megoszlás itt is megér pár sort.
  1. Magyarország (Toronymagasan, több százzal vezet.)
  2. USA (Ennyire jó a fordítóm? Vagy ilyen sok magyar él/nyaral ott?)
  3. Románia
  4. Ausztria
  5. Brazília (Öhm... erre tippem sincs miért.)
  6. Németország
  7. Fülöp-szigetek (Na erre pláne. De azért aloha. (Vagy az másik nyelv?) )
  • 226 db komment van az oldalon, ha nagyon ráérek, kivonogatom ebből a sajátjaimat.
  • Szégyen gyalázat, hogy ebben az évben ez a 10. poszt az oldalon. Összességében ez a 170. bejegyzés.
  • Megrázó hírek következnek. Amanda története biztosan nem fog még 30 részt megérni, én még 10 részt gondoltam, utána pedig THE END. Úgyhogy nem lesz meg a 200 poszt. :(
Na, miután kellőképpen megünnepeltem a 4 éves irományt (ha gyerek lenne, már óvodába járna), abbahagyom, mert már a szemem is fáj a képernyőtől. 
Remélem senkit nem ijesztett meg, hogy még 10 rész, lesznek itt még történések, nyugi. Illetve már tényleg nem kell tovább húzni, Amanda-időszámítás szerint 3 éve kezdtem, de 4 év alatt nem bírtam 3 évnyi történést lejegyezni. :D Nem akarok SZJG lenni, nem vagyok Leiner Laura, ez egy 18 éves majdnemfelnőtt lány blogja, ami olyan, amilyen.
KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, AKI OLVASOTT/OLVAS/OLVASNI FOG, MERT NAGYON SOKAT JELENT NEKEM, HOGY ENNYIEN ITT VAGYTOK ÉS SZERETITEK AZ ÉN AGYSZÜLEMÉNYEMET. AMANDA NEVÉBEN IS KÖSZÖNÖM, HOGY TÁMOGATTOK. <3 

















2017. június 11., vasárnap

Sajnálom

Sziasztok!
Azért írok, mert 3 hete részt kellett volna hoznom, de nem tettem.
Remélem, nem utáltatok meg miatta. Én most érettségizem, úgyhogy eléggé le vagyok kötve a tanulással. (Főleg az emelt törivel.)
A következő 2 hét lesz még durva, rész biztosan nem lesz. :(
22.-én viszont megszabadulok a közoktatástól, nyáron sem kell kötelezőket olvasni, szóval 22.E UTÁN LESZNEK RÉSZEK!!!
Természetesen én sosem bírok a fenekem megülni, nyáron is megyek mindenfelé, illetve jó lenne megtanulni vezetni meg 18 éves fejjel egy hónap munkába se roppannék bele. (Az azzal járó fizetésbe meg pláne nem. :D )
Visszanézve az elmúlt éveket, minden nyár elején azzal indítottam, hogy elmondtam, hogy sajnálom a kiesést meg a késést, úgyhogy ezt idénre is kipipálhatom.
Összefoglalva:
1. Részek 2 hét múlva várhatóak.
2. Nem megutálni a késés miatt.
3. Jó utolsó hetet mindenekinek! :)
Jövök 2 hét múlva, addig is legyetek jók.

2017. május 20., szombat

Itt?

Sziasztok!
Ismét 1 hónapja nem volt rész... viszont remélem nem gondoljátok azt, hogy elfelejtettelek titeket. Az elmúlt héten mindennap eszembe jutott a blog meg hogy írnom kell, csak mindig elmaradt. Érettségizek, még a jövő héten is, de igyekszem már végre aktivizálni magam. Pláne, hogy véget ért a Once Upon a Time sorozat, úgyhogy nem tudom felhozni kifogásként, hogy részt nézek.
Remélem megbocsátjátok nekem ezt a kis szünetet!




A hét további részében ettem, aludtam és gondolkoztam. Sok mindent kellett helyretennem magamban: Adam-et, Jessy és Beckie árulását, az osztály viselkedését, Pete-et és persze azt, hogy mit tudnék kezdeni most.
A vizsgákon túl vagyok, tehát annyi dolgom van csak, hogy várjam az eredményeket, amik június végén jönnek ki. Addig szabad vagyok. Persze, a ballagás még hátravan, ahol alkalmam lesz leégetni magam mindenki előtt, illetve Adam családját is elviselhetem, akik sajnálkozni/utálkozni fognak, hogy mit tettem a szemük fényével.
Néha annyira elfáradtam a gondolkodásban, hogy megfájdult a fejem, ilyenkor nagy sétákra indultam a kisvárosban. Gyakorlatilag itt nőttem fel, tehát azon sem kellett aggódnom, hogy eltévedek vagy esetleg egy ismeretlen rosszakaróval találkozom.
Csütörtökön, mikor már csak 3 nap volt hátra a hazautamig, ismét a szokásos köreimet róttam az utcákon. Már majdnem az egész környéket körbesétáltam, amikor elhaladtam egy ismerős utca mellett. Befordultam, majd az utca másik végén megpillantottam azt a játszóteret, ahol gyerekként annyit játszottam. Szinte el is felejtettem, hogy hol van, az elmúlt napokban pedig valahogy mindig máshol lyukadtam ki, ezt a helyet elkerülve.
Nosztalgikusan elmosolyodva ültem le az homokozó szélére és körbenéztem. Majdnem minden ugyanolyan volt, mint 13 éve, csak átfestettek néhány dolgot, a veszélyes játékokat pedig leszerelték.
 Szerencsére a játszótéren kb. 3 kisgyerek volt, így nem kellett attól tartanom, hogy a nagy tömeg miatt kinéznek, hogy miért foglalom el a helyet a kisebbek elől. Az egyik kislány nagyon aranyos volt, egy darabig játszottam is vele, mert rájött, hogy az anyukájával ellentétben én még bedőlök a 'légyszí'-zésnek, és hajlandó vagyok fele 20 percekig bújócskázni meg fogócskázni.
A nagy játékban észre sem vettem, hogy egyre többen vannak a játszótéren. Amíg a kis Eva után futottam, hirtelen elém lépett egy kisfiú. Áldom az egyébként szörnyű reflexeimet, ugyanis ahelyett, hogy telibe nekirohantam volna, oldalra léptem, aminek következtében ráléptem a saját lábamra és elestem. A kisfiú érdeklődve szemlélte a mellette elterülő jómagamat, majd kedvesen megkérdezte.
- Jól vagy néni?
És kész. A fejemet fogva próbáltam elfojtani a röhögést, ugyanis életem legbizarrabb pillanatai között van, hogy egy kis srác lenéniz, miután elegánsan mellé esem.
- Igen, jól vagyok. - közöltem vele, miután megnyugodtam.
- Az jó. Tommie vagyok. - mutatkozott be halálosan cukin, még a kis kezét is kinyújtotta hozzá.
- Amanda. - fogtam meg a kezét. - Hány éves vagy?
- 4 leszek. - húzta ki magát. Kicsit még selypítve beszélt, azon a tipikus imádnivaló gyerekhangon, ami Sam-nél nemrég tűnt el és annyira hiányoltam.
- Micsoda nagyfiú vagy! - álltam fel.
- Te hány éves vagy? - kérdezte ekkor Tommie.
- 18. - válaszoltam mosolyogva, arra gondolva, hogy 10 év múlva ezt már nem merné egy idegen nőtől megkérdezni. - Hol vannak a szüleid? Odaviszlek hozzájuk.
- Nekem csak anyukám van. - biggyesztette le a száját, majd a kezét felnyújtva jelezte, hogy vegyem fel. Miután a karomba kaptam, elkezdtem körbenézni, hogy kihez is tartozhat a gyerek. Tommie is forgolódott, de nem látta sehol az anyukáját.
Pár perc elteltével sehol nem láttuk Tommie anyukáját, így a kisfiú kezdett kétségbeesni. Leültem vele egy padra.
- Figyelj csak.... mi a teljes neved? - próbáltam valahogy kideríteni, hogy ki is ő.
- Thomas. - vágta rá, majd az arcocskája ismét aggódó kifejezést öltött.
- De milyen Thomas, kicsim?
- Nem tudom. - rázta a fejét.
- Akkor... hol laksz? - próbálkoztam újra.
- Itt. - mutatott az utcákra.
- Abban az utcában?
- Nem tudom. Itt. - mondogatta makacsul és hirtelen elkezdett szipogni. - Az anyukámat akarom! Az anyukámat!
Az utolsó mondatoknál már szinte sikított. Minden szülő felénk fordult a játszótéren. Nagyon remélem, hogy nem éppen az esett le nekik, hogy elraboltam egy gyereket, aki éppen visítva próbál tiltakozni.
- Hé, semmi baj, semmi baj. - kaptam az ölembe és felálltam vele.
- Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! - zokogott Tommie, nekem pedig a szívem majd megszakadt. Mégis milyen szülő hagyja magára a kisfiát? Elindultam a síró Tommie-val a kijárathoz. A kapun kívül tanácstalanul néztem körbe. Fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Nem tudja hol lakik, hogy mi a neve, így nehéz lesz megtalálni az anyját.
- Tommie, Tommie. - próbáltam áttörni a kétségbeesésén. - Minden rendben lesz. Megtaláljuk anyukádat. De segítened kell nekem. Honnan jöttél?
Tommie elgondolkodott, majd hirtelen újrakezdte.
- Anyát akarom!!! - sivalkodott. - Hol van Anya?
- Nem tudom kicsim, de megtaláljuk, megígérem. - mondtam, miközben ringatni kezdtem, hátha megnyugszik.
- Anya kell!!! - sírt Tommie, majd hirtelen abbahagyta és boldogan felsikkantott és rugdalózni kezdett a karomban. - Anya, Anya!
 Arra fordítottam a fejem, ahová Tommie nézett és döbbenetemben majdnem elejtettem. Egy kb. velem egykorú lány sietett felénk, feldúlva. Azonnal tudtam, hogy ő az. A fiatalság, a Taylor Swift-kinézet azonnal elárulta. Tudtam, hogy ő az, aki miatt idáig utaztam és az őrületbe kergettem mindenkit. Lottie, Adam volt szerelme sietett felém, a karomban pedig ezek szerint az ő kisfiát tartottam.
Lottie


 A lány odaért hozzánk és magához ölelte a vigyorgó Tommie-t.
- Hát megvagy! Ilyet soha többé ne csinálj, megértetted? - magyarázta nevetve-sírva. - Nem szabad elszökni a boltból, hogy hamarabb a játszótérre érj! Halálra rémítettél! Az egész üzletet körbejártam miattad, meg a környező utcákat! Nem szabad elszökni! Még a végén valaki hazavisz magával. - mondta, a végén pedig szúrósan nézett rám, mintha el akartam volna lopni tőle a gyerekét. Aztán felmérte, hogy nem ez a helyzet, úgyhogy mosolygott.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
- Nagyon szívesen Lottie. - csúszott ki a számon, mire ő gyanakodva nézett rám.
- Honnan tudod a nevemet?
- Akkor már biztosan te vagy. - mosolyodtam el. - Charlotte Morrison, ugye?
- Mit akarsz tőlem? - hátrált egy lépést.
- Ne ijedj meg, csak beszélni szeretnék veled. - tettem fel a kezem nyugtatóan. - Remélem, még emlékszel rá. Adam Sacks-ről van szó.
Lottie eddig a körülményekhez képest nyugodt volt, de Adam nevére felkapta a fejét és elsápadt, majd szó nélkül sarkon fordult és elindult, minél messzebb a fojtogató múltjától, amit éppen én voltam hivatott szimbolizálni.













2017. április 16., vasárnap

Hazatérés

Sziasztok!
Ígértem, hogy írok a szünetben, úgyhogy ígéretemhez híven itt vagyok :)
Időközben megtalált minket a barátom, ami kissé para, de nyugi, ettől nem fogom magam visszafogni, ugyanolyan hülyeséget fogok leírni, mint eddig. :D
A bevezetés ennyi lenne, remélem mindenkinek jól telik a húsvétja.




A vizsgák után boldogan csomagoltam össze. Anya nem engedte, hogy a vizsgák előtt lelépjek, de utána szabad utat kaptam. Amúgy szerintem annyira nem is lettek rosszak, volt pár, ami nagyon nehéz volt, de összességében kibírható. Alex szerint ezt a feladatsort egy negyedikes képes lenne megoldani, míg Sophie azon kesergett, hogy egy csomó mindent nem olvasott el figyelmesen, ezért értelemszerűen az észre nem vett kérdésekre nem válaszolt.
A lányok most is mellettem voltak.
- Biztosan elmész? - kérdezte Sophie bánatosan. - Lenne 2 hetünk a ballagásig. Mindennap csinálhatnánk valamit együtt. Már nincs suli.
- Tudom, de muszáj elmennem innen.  -sóhajtottam. - Nem bírom tovább elviselni az itteni helyzetet.
- Ezért az a megoldás, hogy elfutsz? - vetette oda Hayley, miközben fintorogva nézte a szerinte giccses cuccaimat.
- Nem elfutok. - emeltem meg a hangom. - Kiszellőztetem a fejem. Muszáj. Csak 1 hetet kérek tőletek. Utána jövök.
- És mi lesz Adam-mel? - érdeklődött Alex, aki éppen az ágyamon ücsörgött. - Nem beszéltél vele, mióta meggyanúsítottad, hogy barátnője van.
- Én megpróbáltam. - vontam vállat. - Ő nem hajlandó meghallgatni és megbocsátani, érthető okokból. De már próbáltam rengetegszer, viszont hülyének azért ne nézzen. Ha nem hallgat meg, akkor nem fogom erőltetni.
- Nem hiszem el, hogy képesek vagytok hagyni, hogy így vége legyen. - csattant fel Sophie. - Olyan tökéletesek voltatok!
- Igen, Sophie. Ez a kulcsszó. VOLTUNK.
- De...- folytatta volna a panaszáradatot olasz barátnőm, amikor is Apa lépett a szobámba.
- Kicsim, igyekezz! 30 perc múlva indulás van. Le fogod késni a vonatot.
- Persze, sietek. - legyintettem és 10 perc alatt befejeztem a pakolást. Utána elköszöntem mindenkitől, majd Apa a lányokkal együtt kivitt az állomásra.
- Vigyázz magadra és hívj, ha ott vagy! - ölelt meg Apa.
- Rendben. - mosolyogtam. - Nem lesz semmi baj.
- Gyere vissza hamar! - szorított magához Sophie.
- Igyekszem. - suttogtam. Sophie nem akart elengedni, sőt, Alex-et is bevonta a 'tartsunk szeretetünnepet' szintű ölelésébe. Hayley nem bírta nézni a nyáladzást, így nemes egyszerűséggel nekünk ugrott, amitől felborultunk.
- Kösz.  - nyögtem, mivel Sophie könyöke éppen a gyomromban landolt, ami nem volt túl kellemes.
- Máskor is nagyon szívesen. - nyújtotta rám a nyelvét Hayley, majd felsegített. Ebben a pillanatban bemondták, hogy felszállás van, úgyhogy intettem egyet és felszálltam. Leültem az ablakhoz és addig integettem nekik, ameddig el nem tűntek a szemem elől.

*
(2,5 óra múlva, Phoenix-ben)


Sikeresen túléltem a vonatot, így már csak a busz-pályaudvart kell megtalálnom, és újabb 1,5 óra utazás után oda is érek. Nagyjából emlékeztem rá, hogy merre van, így 20 perc séta után megtaláltam.
Azonban a Mesa-ba induló buszt pont lekéstem (mire is számítottam? :D), vagyis várhattam 30 percet a következő indulásáig. Nagyot sóhajtva leültem egy padra és próbáltam értelmesen eltölteni az időt, ami azt jelentette, hogy bambultam magam elé. Jó, én így vagyok értelmes, na!
Pár perc múlva dudálásra lettem figyelmes. Körbenéztem és nem hittem a szememnek. Nate ült egy kocsiban és nekem integetett. Felkaptam a cuccomat és odasiettem.
- Szia, de hát hogyhogy? - köszöntem rá.
- Családi ügy. - közölte vigyorogva a srác. - Szállj be!
Bepattantam mellé.
- Mi ez a rengeteg cucc, éppen Európába szöksz? - nevetett.
- Majdnem. - grimaszoltam. - A nagyszüleimhez megyek.
- Merre? - érdeklődött Nate.
- Mesa-ba. - mondtam mosolyogva, arra számítva, hogy úgyse tudja, mi az és hol van, ugyanis eddig még senki nem tudta. Most azonban csalódnom (illetve meglepődnöm) kellett, mivel Nate elismerően füttyentett egyet, majd gázt adott és elindultunk. - Hova megyünk?
- Szerinted? - kérdezte, majd megláttam a táblát, miszerint lassan elhagyjuk a várost.
- Nate, ugye nem rabolsz el, hogy eladd a vesémet vagy ilyesmi? - kérdeztem félve.
- De Amanda, pontosan ez a tervem veled. - mondta komolyan egy ördögi mosoly kíséretében, majd mikor látta a rémült arcomat, kitört belőle a röhögés. - Elviszlek Mesa-ba.
- De miért? - értetlenkedtem. - Mármint kedves tőled, de az neked 40 perc kerülő.
- Én is oda tartok kiscsillag. - mosolygott Nate. - A nagynénémékhez megyek.
Így minden világossá vált!
- De mit kerestél akkor Phoenix-ben? - tettem fel a nagy kérdést.
- Valaki utánam telefonált, hogy azonnal szedjelek össze, mert amilyen ügyes vagy, rossz buszra szállsz, hiába laktál ott 16 évig. - magyarázta Nate, majd ismét elnevette magát. - Bocsi, nem nevetlek ki. Azaz próbállak.
- Igazán megnevelhetnéd a barátnődet. - nevettem, ugyanis Alex-től ez nem volt szép. Igenis megtaláltam a buszt. - Tudok tájékozódni.
- Amennyiben terhedre vagyok, kitehetlek itt és várhatod a buszt. - ajánlotta fel Nate az út szélére mutatva.
- Ha már itt vagy, kihasznállak.
- Milyen kedves! Én köszönöm a lehetőséget. - fintorgott, aztán elkomolyodott. - Mi is ez az egész Adam-mel?
Én elszomorodtam. Azért jöttem el, hogy ne kelljen folyton az engem nyomasztó dolgokon agyalnom, erre tessék, azok utánam jönnek.
- Rosszat mondtam? - kérdezte halkan Nate, mikor felmérte, hogy eléggé bepánikoltam az előbbitől.
- Nem, csak...  - remegett meg a hangom. - Nem szívesen terjesztem a történteket.
- Ha nem akarod, ne mondd el, csak érdeklődtem. - emelte fel a kezét, majd ijedt tekintetemet látva újra visszatette a kormányra.
- Oké. - sóhajtottam. Gyorsan vázoltam neki a helyzetet. Elgondolkodva hümmögött.
- Eléggé eltoltad, de megesik. Nem kellene ennyire kerülnie téged miatta. - magyarázta. - Ha szeret, akkor pláne nem.
- Tudom, de nem tudok vele mit tenni. Próbálkoztam, de elhajt. Nem hallgat meg.
- Meg fog békélni. - nyugtatott. - Különösen most, hogy így elszöktél a városból. Pánikban lesz, hogy hol vagy.
- Nem hiszem, hogy túlzottan aggódna testi épségemért, a kirándulásról is eljöttem, mégse keresett.
- Az más. Van 2 hete a ballagásig, utána soha többet nem 'kell' találkoznotok, tehát ha helyre akarja hozni, akkor ezt most fogja megtenni.
- Ha te mondod. - vontam vállat. Nem nagyon bíztam Nate szavaiban. Igaz, ő is fiú, tehát tudhatja, mit beszél, én viszont ismerem Adam-et elég közelről, így tudom, hogy elég haragtartó.
10 perc múlva megérkeztünk Mesa-ba. Nate házhoz vitt, majd ő is ment a dolgára. A nagyszüleim már a kapuban vártak.
- Amanda, drágám! - tárta ölelésre a karját a nagymamám. - De örülünk neked.
Miután kiörömködtük magunkat, nagypapám hozzám fordult.
- Ki volt ez a fiú?
- Ja, ő? Egy barátnőm fiúja. Ne légyszí, ne csináljátok, tényleg. - emeltem fel a kezemet védekezően, mivel már láttam a jellegzetes 'kombináljunk' tekintetüket.
- Tényleg, hiszen neked ott van az a helyes fiú, Adam. - emlékezett vissza nagymamám a nyárra, mikor a Sacks família itt volt.
- Igen, tényleg. - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Valami baj van? - kérdezték rögtön. Elhiszem, hogy nem vagyok egy Oscar-esélyes színész, de ennyire nem lehetek átlátszó!
- Nem, csak... éhes vagyok. Hosszú volt az út. - kamuztam a lehető legjobbat, ugyanis nagyszüleim mániákusan etetnek mindenkit. Be is vált a trükk, 5 perccel később egy hatalmas adag chilis bab gőzölgött előttem. Ennyit háromszorra se eszem meg, de nem baj, lényeg, hogy nem faggatnak.
A nap további része mentes volt a rizikós témáktól, megértették, hogy pihenni jöttem, így azt csinálhattam, amit csak akarok.
Este lefekvésnél boldogan mosolyogva gondoltam vissza az otthoniakra. Nagyon édesek, de nem tudnak most nekem segíteni. Ellenben itt, szerintem egy hét alatt képes leszek megoldást találni a problémáimra.
Nem is sejtettem, hogy ez az utolsó gondolatom mennyire igaz lesz néhány nap múlva. Ha valaki elém állt volna és elmondta volna, hogy mi fog történni, kinevetem. Mondjuk aznap nem éppen nevetni, sokkal inkább csodálkozni volt kedvem...