2017. március 12., vasárnap

Reménysugár

Sziasztok!
Hihetetlen, hogy 2 hete nem írtam. Egyszerűen kifolyik az idő a kezem közül, tanulok és pörgök folyamatosan, most is töriznem kéne, de már ég a képem attól, hogy ennyit várakoztatlak titeket.
Ráadásul még ötletem is van a folytatásra, úgyhogy írok.




Majdnem egy hónap telt el a kirándulás óta. Adam azóta nem hajlandó velem szóba állni, tehát mondhatjuk, hogy gyakorlatilag szakítottunk. :/ Rengeteg könnyembe került, kérleltem Adam-et, hogy beszéljük meg, de néhány gúnytól és fájdalomtól csöpögő mondaton kívül nem tudtam mást kipréselni belőle.
Alex-szel szerencsére megbeszéltem a dolgot, megértette és nehezen elfogadta, hogy nem kell utálni engem, hiába sugallja azt a közhangulat. A lányok mellettem álltak mindenben, de Jessy, Beckie és a srácok barátságát is elveszítettem.
A suliban kezdett elcsendesedni a botrány, már nem néztek rám tömény gyűlölettel, helyette eljutottam oda, ahova kilencedikben: senki voltam. Abszolút senki. Egy nagy nulla. Csak egy alacsony lány a tömegből, akit arcról talán megjegyzel, de a nevét nem tudnád megmondani. Sosem vágytam a népszerűségre, de ettől függetlenül fájt visszatérni a homályba. Adam barátnőjeként sem voltam a reflektorfény középpontjában, de kezdtem elhinni, hogy én is szerethető vagyok, nem csak a menő csajok. Keserű tapasztalat volt, hogy a fényből is vissza lehet esni a sötétségbe. Sőt. Sokan alig várják a bukásod.
Bia akadt ki teljesen az emberek viselkedésén, még Adam-et is megkereste, aki állítólag hajlandó volt vele beszélni.
- Drágám.  -mondta utána Bia nagyot sóhajtva. - Nem haragszik rád. Csalódott. Zavarodott. Azt mondta, nem meri újra kockára tenni a szívét, mert harmadszor nem viseli el, ha összetörik.
Tehát Adam egyelőre nem akar látni, nyitni pedig nem fog. Ha én nyitok, elküld, mert nem akar bennem újra csalódni. Kijelenthetem, hogy hivatalosan is tönkretettem az életemet.
Időközben, mintegy figyelemelterelésként elkezdtem vezetni tanulni. Megcsináltam minden elméleti vizsgát, a gyakorlatit pedig tegnap kezdtem. Az oktatóm nagyon kedves, Jimmy-nek hívják és egy remek humorú, 50es pasas. Az első pillanatban megkedveltem. Ekkor még nem sejtettem, hogy igen értékes infókkal fog szolgálni.


*
(Május közepe)


A 6. gyakorlati órám végén még ott maradtam egy kicsit beszélgetni Jimmy-vel.
- Tudod, angyalom, emlékeztetsz egy régi tanítványomra. - mondta halkan, miután elmeséltem neki a karácsonyi epizódot Lina-val és a szökésemmel.
- Tényleg? - kérdeztem szórakozottan, ugyanis csak a szokásos dumának vettem, amit az idősebbek mondanak. A sztori azonban hamar érdekes fordulatot vett.
- Igen. Szerencsétlen Clara pont ilyen volt... öntörvényű és lobbanékony.
- Miért szerencsétlen? - tudakoltam udvariasan. Magamban könyörögtem, hogy ne valami rém unalmas, macskás-öregnénis történet legyen.
- Őt is én tanítottam vezetni.  - sóhajtott Jimmy. - Szerencsétlen azonban a férjével együtt autóbalesetet szenvedett és meghalt.
- Jesszusom! Ez szörnyű! - kaptam a szám elé a kezem.
- Képzelheted milyen nehéz volt utána dolgozni járnom. Nyilván nem az én hibám, mert Clara remekül vezetett és nem is az ő hibája volt, ha jól tudom, hanem a másik sofőré... A tudat, hogy egy olyan okos és tehetséges tanítványom, mint Clara pont így veszítse el az életét... Borzasztó volt.
- Elhiszem. - suttogtam.
- Különösen fájdalmas, hogy a kislányuk árván maradt és árvaházba kellett adni, mert semelyik rokon nem vállalta. Vagy lehet, hogy nem is éltek már. Nem tudom.
- Hogy tehetnek ilyet egy gyerekkel? - szörnyülködtem.
- Szerencsére hamar örökbe fogadták. Valószínű volt, hogy ez lesz, annak ellenére, hogy tini volt már. A kis Lottie ennivaló teremtés volt.
Elakadt a lélegzetem.
- Lottie? - kérdeztem lassan.
- Igen. Lottie, azaz Charlotte Morrison, Clara és Richard egyetlen kislánya, aki hatalmas szerencséjére, aznap nem ült a kocsiban.
Elsápadtam. Charlotte Morrison. Ő lesz az.
- Mi lett Lottie-val később? - kérdeztem, csakhogy biztosra menjek.
- Hú, nem is tudom. Egy házaspár örökbe fogadta, még nevet is változtatott. De hogy mire... - tűnődött.
- Nem Richardson volt az új neve véletlenül? - nyeltem egyet.
- De igen. Ez az! Lottie Richardson. - csapott a homlokára Jimmy. - Aztán pár év múlva eltűnt. A nevelőszülei azt mondták, elszökött. Nem is értettem eleinte. Lottie olyan jó kislány volt. De állítólag elvadult, rossz társaságba keveredett...
- Úristen! - temettem a kezembe az arcom. Majd hirtelen felnéztem. - Mennem kell.
- Baj van angyalom? Rosszul vagy? - rémült meg Jimmy.
- Nem, semmi baj. Jól vagyok. Rengeteget segítettél. - kiáltottam vissza, ugyanis akkor már rohantam hazafelé.
Otthon a neten végignéztem az összes Charlotte Morrison adatlapját, de nem volt köztük egy se, aki kiköpött Taylor Swift lett volna. Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Nem baj. Az eredeti neve egy olyan nyom, amin el lehet indulni. Hátha ezzel nagyobb sikerem lesz, mint eddig.














2017. február 27., hétfő

Ribanc

Sziasztok!
Úgy alakult, hogy van egy időm, úgyhogy gondoltam kihasználom és írok nektek, ugyanis a múltkori rész láthatóan kissé felkavaróra sikeredett.
Utólagosan is bocsi, de néha muszáj valami izgalmasat belerakni, mert nagyon szép, hogy Amanda ilyen filozófus alkat, de a lelkizésbe is bele lehet unni. Mozgalmasabb részek következnek, de nem hanyagolom el Amanda lelki fejlődését sem, mivel ez a naplója, ott pedig az érzéseit is leírja.





Sikerült álomba sírnom magamat, ugyanis arra eszméltem, hogy reggel van és besüt a nap a szobába. A tegnapi ruha volt rajtam, a takaró pedig gyűrötten, félig rajtam, félig alattam terült szét.
Amint eszembe jutottak a tegnapi történések, ismét elkapott a sírhatnék. Beletúrtam a kócos hajamba, majd sóhajtva a tükör elé léptem. Egy űzött tekintető, karikás szemű, végtelenül szomorú lány nézett vissza rám. Lenyeltem a könnyeimet, majd összeszedtem a mai naphoz szükséges ruhákat és halkan kimentem a fürdőszobába.
Tegnap este elmaradt a fürdés, úgyhogy igencsak ideje volt már. A zuhany alatt állva össze tudtam szedni a gondolataimat.
Tisztában voltam vele, hogy a tegnapi nappal valószínűleg végleg elrontottam az életemet, ugyanis kizárt, hogy ezek után Adam szóba álljon velem. Pete megmondta, hogy békén hagy, ami nagyon kedves tőle, de hiába felejtjük el egymást, Adam nem fog nekem megbocsátani. Hogyan is magyarázhatnám meg, hogy mi van a fejemben? Hogyan is érthetné meg, hogy ugyanúgy szeretem őt, mint a legelső pillanatban, de valahogy Pete is beférkőzött a szívembe?
Ráadásul, ott vannak a többiek, akik tegnap közölték, hogy egy ribancnak tartanak. Nekik sem fogom tudni megmagyarázni, amit tettem. Nem fogják megérteni a dolgot. A barátnőim is fintorogtak. Sophie tudja az igazat, de ... olyan szinten hihetetlen a helyzet, hogy senki nem fog hinni nekem vagy neki.
Mikor kimentem a fürdőszobából, még mindig csend honolt a házban, úgyhogy visszamentem a vendégszobába. Belépve igencsak meglepődtem, amikor Pete fogadott, egy tál kajával.
- Jó reggelt. - köszöntem értetlenül. Pete értette a néma kérdésemet, ugyanis így felelt.
- Itt van. Hazajött velem.
- Hogyan vetted rá? - döbbentem meg.
- Az... - mosolyodott el egy pillanatra. - Az mindegy.
- És... mi van vele? - kérdeztem félve, arra utalva, hogy mennyire utál engem.
- Engem látni sem akar, de az oké. - sétálgatott fel-alá Pete.
- És én?
- Na látod, ez egy jó kérdés. Hajlandó volt hazajönni velem, ami jó jel. Ugyanakkor nincs még itt, pedig már ébren van, ami nem jó. Azt gondolom, hogy nem zárkózik el a megbocsátástól, de úgy érzi, cserben hagytad, úgyhogy lehet, hogy kicsit több időre lesz szüksége.
- Ha összeveszünk, akkor 2 hét, mire kibékülünk. - nyögtem. - Kicsit több idő? Levizsgázunk, mire megbocsát.
- Nem beszólni akarok, de tényleg eltoltad a tegnapit. - sóhajtott Pete. - Sokkal kevésbé lenne most gáz a helyzet.
- Már mindegy.- vontam vállat. - Lemegyek enni.
- NE! - kiáltott fel Pete. - Direkt felhoztam a kaját. A többiek... jelenleg kicsit többen utálnak, mint máskor.
- Ó. - értettem meg. - Akkor... eszem itt.
- Helyes. Ideküldöm Sophie-t. Vagy Hayley-t.
- Nem szükséges.  - hallatszott Hayley hangja az ajtóból.
- Hayley. - léptem hozzá döbbenten.
- Beszélnünk kell. - mondta gorombán.
- Pete... - kezdtem, de ő értette szavak nélkül is, úgyhogy mosolyogva kisétált.
- Ez lesz mostantól? Idősebb csodaherceg, aki semmivel nem jobb, mint a mostani, sőt...
- Nem fogok összejönni vele. Megbeszéltük tegnap. Elmegy. Mi holnap hazamegyünk. Utána nem keressük egymást.
- És Adam?
- Nem tudom.  - sóhajtottam. - Ezek után hogy folytassam vele ugyanott? Mármint, nem fog bízni bennem többé.
- Meg kell beszélnetek, ez világos. - tekergette a haját. - Nehéz lesz, de te rontottad el, neked kell helyrehozni.
- Tudom. - haraptam bele a szendvicsbe, amit Pete hozott. - Megoldom valahogy. Csak nem tudom, hogyan.
- Majd meglátjuk. Nagyon megbántottad. Ráadásul nem éppen kíméletesen sikerült tálalnod. Konkrétan az egész baráti köre előtt megaláztad.
- Nem ez volt a célom.
- Tudom, de akkor is. A lányok sem bírnak kiigazodni rajtad jelenleg. Alex éjfélig azt hajtogatta, hogy nem ismer rád és tudta, hogy bajt hozol a fejére.
- Király.  -sóhajtottam, majd lenyeltem az utolsó falatot is. Ebben a pillanatban meghallottam Adam hangját a folyosóról. Felpattantam és kirohantam, nem törődve Hayley ellenkezésével.
A lépteim csattogtak a padlón, ahogy Adam után rohantam. Éppen a lépcsőn készült lemenni. Én gyorsítottam, azonban megcsúsztam, így sikerült neki esnem, amitől mind a ketten felborultunk. Szerencsére a lépcsőn nem estünk le.
- Hogy van az orrod? - érdeklődtem, miközben Adam felsegített. Ekkor azonban realizálta, hogy én vagyok az, úgyhogy el is engedett, aminek következtében ismét a padlón landoltam. - Na de...
- Fogd be. Nem akarom hallani.- fordult el.
- Adam. - térdeltem fel.
- Nem érdekelnek a kifogásaid. Utánam küldted Pete-et. Visszajöttem. Mi kell még?
- Te. - mondtam halkan.
- Ne játszd nekem a jó kislányt. Nem kell.
-  Akkor... - sóhajtottam fel. - Köszönöm az eddigi időt. Jó volt.
- Ja. Ameddig el nem cseszted. - értett egyet.
Levegő után kaptam, majd sarkon fordultam és elindultam visszafelé.
- Jól van. Fuss csak el. Ha egész nap ott akarsz ülni, legyen.- szólt utánam.  Én megálltam, majd megfordultam. Emelt fővel sétáltam le a lépcsőn. Adam mögöttem jött.
Leérve körbenéztem. Mindenki mászkált, csacsogott, elvolt. Mikor észrevettek, mindenki megállt, majd tüntetően elfordult. Az ajkamba haraptam, majd körbenéztem és kerestem valakit, akiről nem süt az utálat.
Elkaptam Alex pillantását, aki Sophie-val beszélgetett a sarokban. Bizonytalanul elindultam feléjük, de ekkor Jessy szándékosan nekem jött. Bocsánatot se kérve ment tovább. Döbbenten néztem utána. Ekkor megláttam Beckie utálkozó arcát. Meglehetősen szokatlan volt.
Tovább lépegettem Alex felé, amikor is Emma sétált el mellettem. Kifejezéstelen arccal nézett rám.
- Emma... mi történik? - nyúltam a keze után. Ő megállt, majd hirtelen felzokogva elrohant. Odaléptem Alex-hez.
- Mi történik? - kérdeztem. Alex arcán átfutott a keserűség és a szánalom, majd elfordította a fejét. Én azonban nem hagytam annyiban. - Alex, ne csináld már! Komolyan nem bírsz válaszolni egy kérdésre?
Ebben a pillanatban a srácok hozzám fordultak. Rob megindult felém, én pedig a tekintetében égő düh miatt automatikusan hátráltam egy lépést.
- Nagyon is jó felvetés, nyuszika. - vigyorgott Rob. Érezhető volt, hogy a 'nyuszika' most nem egy kedves becenév, hanem egy direkt degradáló jelző. - Itt is van egy újabb kérdés, csak neked, csak most. Miért tetted?
- Pontosan melyik részére célzol? - kérdeztem halkan. Azonban a hirtelen támadt csendben tökéletesen lehetett hallani.
- Egészen pontosan az érdekelne, hogy miért nem volt benned annyi gerinc, hogy Adam szemébe mondd, hogy 'bocsi, de megszerettem valakit'? Nem az a lényeg, hogy miért szerettél meg valaki mást, mert az megtörténik. De miért így kellett tálalni? Miért nem álltál elé, hogy mi a helyzet?
- Mert... - kezdtem. Rob azonban közbevágott.
- Nem kell mentegetőzni, pontosan tudom, hogy miért. Azért nyuszikám, mert te is olyan lettél, mint Claudia. Egy rossz ribanc.
Felszisszentem. A sértés fájt, különösen úgy, hogy mindenki elkezdett füttyögni és tapsolni. Eltökéltem, hogy nem válaszolok.
- Na mi van? Le se tagadod? Szép. - fintorgott Beckie. - Mondjuk, nem is tudnád, úgyhogy feleslegesen tényleg ne erőlködj.
Segítségkérően néztem Adam-re. Nem mondott semmit, se jót, se rosszat. Nem válaszolt a néma könyörgésemre. Mondjuk, mit is vártam tőle? Az előbb küldött el a francba.
- Megtennéd, hogy felmész? - folytatta Rob. - Most valahogy nincs türelmem a szerencsétlenkedésedhez, és azt hiszem, a többieknek se.
Felszegtem a fejem. Alex-re néztem, aki ismét elkapta a tekintetét. Csodás. Elindultam, felmentem a vendégszobába. A távozásomat hangos füttyök és 'fúj'-olás kísérte. A vendégszobában szép csendesen összepakoltam, majd fogtam a bőröndömet és lesétáltam a nappaliba. Mikor megláttak indulásra készen, Nick felnevetett.
- Elfutsz nyuszika?
- Nem. - szegtem fel a fejem. - Helyrehozom, amit elrontottam.
- Nehezen. - vetette oda Adam rám se nézve. - Azt ugyan helyre nem hozod.
- Akkor legalább megpróbáltam. - mondtam dacosan, majd kisétáltam az ajtón.
Természetesen nem nagyon tudtam, hogy merre tovább. Elgyalogoltam az ofőhöz, aki egy másik családnál szállt meg. Közöltem vele, hogy nem érzem jól magam, úgyhogy azonnal haza akarok menni. Persze, hogy nem engedte meg, de elcipelt egy orvoshoz, aki közölte, hogy szerinte hamarosan lázas leszek, mivel remegtem összevissza. Varázslatos. Az ofő felhívta a szüleimet, akik beleegyeztek abba, hogy feltegyen egy repülőre, ami hazavisz. Így hát el tudtam menekülni New York-ból.

*
(Következő tanítási nap, a suliban)


Ez egy rémálom! Hagyján, hogy a saját osztályom utál, de a másik osztály is. Mindenki, aki ismeri Adam-et, leribancozott szemtől szembe vagy neten. Kezdem rosszul viselni, különösen, hogy Alex nem hajlandó szóba állni velem. Sophie és Hayley próbálnak segíteni, de emiatt velük is szemétkednek néhányan, úgyhogy megbeszéltem velük, hogy egy darabig nem mutatkozunk együtt nyilvánosan.
Ebédnél éreztem, hogy készül valami. Nem tudtam volna megmondani, hogy micsoda. Csendben kanalaztam a paradicsomlevest.
Hirtelen valami meleg folyadék landolt a fejemen. Mikor hátrafordultam, láttam, hogy egy tizedikes srác volt az, de teljesen véletlenül. A fejemen pedig a levese díszelgett.
- Bocsi. - vörösödött el azonnal.
Az évfolyamom hangosan röhögni kezdett.
- Jól van. - ordítoztak a másik osztályból a fiúk.
- Úgyis megy a hajához. - nevetett Clau. Csendben felálltam és kivittem a tálcámat. Az ajtóban összetalálkoztam Adam-mel és Rob-bal. Rob felnevetett a kinézetemet látva. Adam elnézett a fejem felett.
- Mennyit kell még elviseljek? - kérdeztem tőle halkan. - Nem bűnhődtem még meg eléggé?
Nem válaszolt rögtön.
- Nem kértem, hogy vezekelj. - mondta. - Hagytak már cserben. Tudom, milyen ez. Nem várok semmit. De te se várj túl sokat. Nem tudod visszaadni azt, ami elveszett.
Sóhajtottam, aztán eszembe jutott valami. Felcsillant a szemem.
- Majd meglátjuk. - suttogtam, azzal nekiiramodtam. Hazáig futottam.
Otthon ismét keresgéltem az interneten, de sehol nem találtam meg. Pedig annyira jó ötletnek tűnt. Ha én el is veszítem Adam-et, visszaadok neki valakit, akit elvesztett. Lottie-t.







2017. február 25., szombat

Botrány

Sziasztok!
Múltkor írtam, hogy a szalagavató időszak miatt nem írtam, annak azonban 2 hete vége.
Sajnálom, hogy ennyit kell várnotok egy-egy részre, de érettségizni fogok és nem ártana tanulni. Emeltezem töriből, ha ez nem lenne elég, ádáz csatákat folytatok a matek leckéimmel, illetve 2 csodálatos énekórával is megy vagyok áldva hetente. :(
Igyekszem írni, amikor tudok, ne lepődjetek meg ha csak 2 hetente lesz rész. Ez most ilyen.




Emma elpirult és erőltetett mosollyal berángatott a konyhába.
- Mi történt? - kérdezte, miközben idegesen csavargatta a haját.
- Az emeleten Pete-nek sikerült bugyira vetkőztetnie. - mondtam ki gyorsan, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta.
- TESSÉK? - visított Emma. - Hogyan... mikor... miért nem kiabáltál?
- Bezárta az ajtót. Nem hallottátok volna.
- VOLT NÁLAD TELEFON!!!
- Eszembe sem jutott. - vallottam be.
- MEGÖLÖM. KOMOLYAN.  - fújt egyet Emma és már indult volna vissza.
- Emma, várj, ne! - álltam elé. - Ne tegyél semmit elhamarkodottan. Adam is mindjárt visszaér. Megint verekedni fognak.
- Hogyhogy megint?
- Mikor felmentem a pulcsimért, Adam velem jött és kicsit csókolóztunk. Aztán Pete benyitott és megint veszekedni kezdtek. Pete behúzott egyet Adam-nek, ő pedig még az orvoshoz is elment, annyira vérzett. - meséltem el a történetet. - Pete pedig ott maradt velem és hát...
- Megverte Adam-et. Téged majdnem megerőszakolt. Tényleg megölöm. - öntötte el Emma-t megint a düh és kiviharzott. Én utána rohantam és belekapaszkodtam a karjába.
- Kérlek, ne rendezz nagyjelenetet! - kérleltem. - Meghalok szégyenemben, ha mindenki megtudja.
-  Nem te vagy az, akinek szégyenkeznie kell. Hanem a szemétláda bátyámnak. - kiabált Emma.
- Emma, kérlek! Felejtsd el!
- FELEJTSEM EL? PETE MEGBOLONDULT, MIÓTA ISMER TÉGED. NEM HAGYOM, HOGY TOVÁBB FAJULJON EZ A DOLOG! - visított Emma és kitépte magát a kezemből. Én nem tehettem mást, minthogy követtem.
- PETER ALEXANDER SWAN! - ordította Emma, amint beért a nappaliba. - AZONNAL TŰNJ EL A HÁZBÓL!
- Megbolondultál hugi? - próbálta elviccelni az egészet Pete, majd meglátott engem Emma után futni. Elkomorodott. - Ja értem. Jöttél igazságot szolgáltatni, ha már a kis ribi barátnőd nem bír kiállni magáért?
- KI A RIBI, TE ÁLLAT? - állt meg tőle pár lépésnyire Emma. A többiek döbbent arccal húzódtak oldalra. - MEGVERED A PASIJÁT, ŐT PEDIG MAJDNEM MEGERŐSZAKOLOD. NORMÁLIS VAGY?
- Megerőszakolom? - nevetett fel Pete. - Érdekes. Amikor élvezi a helyzetet, azt nem nevezném erőszaknak.
- ÉLVEZI??? ÉLVEZI??? - sikított Emma. - AZ EGY DOLOG, HOGY MEGTESZED, AMIT MEGTETTÉL. DE HOGY UTÁNA MÉG TAGADOD IS, ÉS MEGPRÓBÁLOD AMANDÁRA KENNI... TŰNJ EL. KOMOLYAN MONDOM. NE LÁSSALAK ITT ADDIG, AMEDDIG ŐK NEM MENNEK EL.
- Nem. Nem megyek el. - mondta halál nyugodtan Pete. - Itt lakom.
- NEM? - lépett közelebb Emma. Én is közelebb merészkedtem.
- Nem.
- AZT MONDTAM, TŰNJ EL! - visított fel Emma és Pete-nek ugrott, ütésre emelt kézzel. Én azonban gyorsabb voltam, és elé ugrottam, így a pofon az én arcomon csattant. A csattanást síri csend követte.
- Ne bántsd! - mondtam halkan. Emma arcán egyszerre tükröződött a meglepettség, a düh és a szánalom.
- Ami. Nincs mentség arra, amit tett. Nem baj, hogy nem jutott el a végéig, de ezt semmilyen mértékben nem tűrheted. - mondta.
- Van mentsége. - fontam össze a karom magam előtt. - Leállíthattam volna. Sikítozhattam volna. De nem tettem. Azt hiszem, tudod, hogy ez mit jelent.
- Persze, azt, hogy lesokkoltál.
- Nem Emma. - sóhajtottam.  - Először én is azt hittem. De nem. Én vonzódom a bátyádhoz. Szeretem őt.
Egy hosszadalmas pillanatig csend volt, majd utána hatalmas robajjal csapódott be a bejárati ajtó. A varázs egy pillanat alatt megtört, ugyanis mindenki ijedten sikoltott fel. Az ajtóban Adam állt.
- Jóságos istenem! - suttogta Sophie. Adam lassan közelebb jött, majd megállt előttem.
- Hogy tehetted? - kérdezte tőlem olyan hangon, hogy azt hittem, megszakad a szívem. Tömény fájdalom áradt a hangjából. - Hogy tehetted ezt velem?
- Adam, én.... - kezdtem, de intett, hogy hallani sem akarja.
- Remélem, boldogok lesztek! - mondta halkan, majd hátat fordított és kisétált az ajtón. Ebben a pillanatban mindenki egyszerre kezdett el ordítozni.
- Mit csináltál? - kiabált Hayley. - Megcsaltad a pasidat?Pont te, a tökéletes idealista kishercegnő?
- Azt hittem, hogy ennél több van benned. - vetette oda Jessy.
- Pedig tényleg csak egy kis ribanc vagy, ahogy Pete mondta. - tette hozzá Beckie. Nick átölelte a barátnőjét, majd gyorsan távoztak.
Rob hirtelen megállt előttem.
- Csalódtam benned. - mondta komolyan, ami tőle igazi ritkaság volt. - Nem tudom, hogy voltál képes ezt tenni Adam-mel. A legjobb srác, akit ismerek. Imádott téged. Hogy voltál képes ilyen szívtelen módon megbántani? Tudod, hogy mi vagy? Egy ócska kurva.
Alex felszisszent. Rob azonban ezzel mit sem törődve elsétált. A barátnőim rám néztek.
- Azt hiszem, egyedül hagyunk titeket. - mondta Alex. - Lesz mit megbeszélnetek.
Ezzel Sophie, Alex és Hayley felmentek az emeletre. Emma továbbra is ott állt, ahol az ütés után maradt, tátott szájjal.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. - mondta csendesen. - De úgy tűnik, megérdemlitek egymást. Az egyik megcsalja a pasiját, a másik meg nem bírja felfogni, hogy aki foglalt, az tabu. Ma tönkretettetek egy remek embert. Gratulálok! - mondta, majd felrohant a szobájába.
Én nekidőltem a falnak és behunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Mikor legközelebb kinyitottam, Pete előttem állt.
- Mi volt ez? Mire volt ez jó? - kérdezte csalódottan.
- Nem hazudtam Pete. - mondtam csendesen. - Szeretlek. Csak nem lenne szabad. Mivel Adam-et is szeretem. Egyszerre szeretem mindkettőtöket.
Szavaimat rövid csend követte, majd Pete magához ölelt.
- Ne haragudj! - mondta elfúló hangon. - Az én hibám az egész. Ha békén hagylak, nem történik ez meg.
- Már mindegy. - sóhajtottam, majd ellöktem magam a faltól. - Meg kell keresnem Adam-et!
- Meg se próbáld. Amilyen ideges rád... ki tudja, mit csinálna?
- Sose bántana. - mosolyodtam el keserűen.
- Nem baj. Én megyek utána.
- Te? Hiszen téged még jobban utá...
- Tudom. - emelte fel a kezét. - Utál. Megértem. De akkor is. Inkább adja vissza azt az orrtörést, mint téged bántson.
Sóhajtottam.
- Menj. De nagyon vigyázz magadra! Nem veszíthetlek el téged is...
Pete egy szempillantás alatt átölelt.
- Semmi baj nem lesz. Visszahozom Adam-et, utána pedig elmegyek. Megvárom, míg elmentek haza. Utána pedig... majd akkor találkozunk, ha mindketten elfelejtettük, hogy mit is érzünk egymás iránt. - suttogta a hajamba. - Te hozzá tartozol.
- Pete... a mai után látni sem bír majd. - sírtam el magam. - Meg is értem. Ne hagyj el. Nem akarlak elveszíteni.
- Hiszen soha nem is voltam a tiéd igazán. - mosolyodott el Pete szomorúan. - Ezt most ne úgy értsd, hogy nem szeretlek, mert szeretlek. De a mai eset felnyitotta a szemem. Még abban a helyzetben is, amikor senki nem zavart volna... akkor sem adtad át magad az élménynek és az érzéseidnek. Te sokkal mélyebben szereted Adam-et, mint engem. Örülhet, hogy egy ilyen klassz barátnője van. Ne gondold, hogy nem akarnék járni veled. De nem akarok több fájdalmat okozni senkinek. Szépen itt maradok, befejezem az egyetemet és találok valakit magamnak, akinek a szívén nem kell osztoznom senkivel. Természetesen neked mindig helyed lesz a szívemben, de nem hagyom, hogy miattam boldogtalan légy, mert hiába tagadod, Adam nélkül az életed üres lenne. Most pedig elmegyek, és visszahozom neked, oké?
- Rendben. - suttogtam, miközben a könnyeim peregtek. Pete az ajtó felé indult. - Várj!
Pete hátrafordult, én pedig odarohantam és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, mint amekkorát néhány órával ezelőtt várt tőlem.
- Köszönöm. - suttogtam csukott szemmel. Pete elmosolyodott és elhátrált, miközben végigsimította az arcomat.
- Sietek vissza. - mondta, azzal kirohant ő is. Én finoman reszketve felsétáltam az emeletre, majd bementem a vendégszobába, ahol az előző éjjeleket töltöttem és a mai incidens is történt. Leültem az ágyra, majd halkan sírva hanyatt vetettem magam.
- Istenem, bocsáss meg nekem! - suttogtam a plafonnak, majd szorosan magamhoz öleltem a takarómat.





















2017. február 19., vasárnap

Sorry for... doing nothin'

Sziasztok!
Több, mint egy hónapja nem volt rész. Ennek több oka is van, nevezetesen
  1. szalagavatóm volt múlt héten, rengeteg táncpróbám volt, egyszerűen erre ment el minden szabadidőm.
  2. Nem voltak kommentek, ha nincs érdeklődés, minek írjak? Pláne egy ilyen kockázatos rész után, mikor kellett volna a plusz támogatás, hogy nem most rontottam el 3 év munkáját.
Tulajdonképpen ennyi lenne.
A héten csomó órám elmarad, ha az emelt töri szóbeli tételek kidolgozása mellett lesz időm, akkor írok részt.
Szeretném, ha tudnátok, hogy nem tűntem el, csak kicsit sok a teendő és mivel májusban érettségi, ez egy darabig így is marad!
Köszönöm, hogy vártatok eddig. *hálás*

2017. január 7., szombat

És most?

Sziasztok!
Idén még nem is volt rész, úgyhogy ideje van, hogy legyen. Aki esetleg fennakadt rajta, hogy miért nem kívántam boldog karácsonyt/új évet nektek, az rosszul gondolja, mert a karácsonyi és az új évi poszt a másik blogomon található. Ezt nem szeretném megszakítani ilyesmikkel, vagy nem sűrűn. Amanda története maradjon egyben lehetőleg.





A földön ülve megállíthatatlanul zokogtam. A térdemet átölelve ringattam magam, de így sem bírtam megnyugodni. Hogy tehette ezt velem?
A gyomrom kavargott a történtektől. Hogyan történt ez meg? Egy valamivel tökéletesen tisztában voltam. Ha az elején nem provokálom, akkor elenged. Ha nem kezdek el hozzá beszélni, akkor nem zárja ránk az ajtót. Amint ezt megtette, menekülnöm kellett volna.
Ekkor megszólalt a fejemben Alex hangja. Nem az én hibám. Természetesen gondolkodhattam volna előtte, de ez Pete sara. Ő nem bírt magával.
Mit tudok tenni?
Ekkor kopogást hallottam.
- Ami! Minden rendben?- kukucskált be Sophie. Amint meglátta a szétbőgött fejemet, berontott és levágta magát mellém. - Úristen! Mi történt?
- Feljöttem, Adam velem jött és...  - csuklott el a hangom. Sophie szeme elkerekedett.
- Ti lefeküdtetek Adam-mel itt? De mi ott vártunk titeket!
- Nem feküdtünk le. Csak majdnem. Pete egyszer csak itt termett. Csesztették egymást és valószínűleg eltörte Adam orrát.
- Mi van? - kapkodta a fejét Sophie. - Hol van? Te miért nem vagy vele?
- Elment egy orvoshoz. De lefelé ment, hogy nem láttátok?
- Nem tudom. Nem láttuk. De van egy hátsó kijárat. Lehet, hogy a garázson keresztül ment ki.
- Aha. Én azért maradtam itt, mert nagyon vérzett az orra és tudod, hogy nem bírom. Elájultam volna vagy lehányom... nem kellettem volna még oda. De azt hittem, legalább Nick-et vagy Rob-ot elviszi magával.
- Pedig nem.
- Fel kellene hívni, hogy mi történt vele és hol van. - tűnődtem. Feltápászkodtam, majd amikor a telefonomért nyúltam, Sophie hirtelen a karomra tette a kezét.
- Mi történt veled? - kérdezte komolyan. Én odanéztem és azonnal megértettem, mire gondol. A csuklóm kékeszöld volt.
- Ez csak... - hebegtem, de Sophie nem hitt nekem.
- Amanda. A földön ülsz, sírsz és a csuklód megsérült. Mi a franc történt? -  kérdezte fenyegetően.
- Miután Adam elment... - kezdtem halkan. - Én visszajöttem a ruháimért ide. De itt volt Pete és... ki akarta használni a helyzetet. Én meg ellenálltam.
- Micsoda? - engedte el a karomat Sophie. - Ugye nem erőszakolt meg?
- Nem. De nem sok kellett hozzá. - sóhajtottam.
- Miért néz ki így a kezed?
- Lefogott, amíg csókolgatott. Azt remélte, hogy én is élvezni fogom.
- Ez nem normális! Remélem bepereled. Vagy valami. Ez már nagyon durva. - magyarázta Sophie, miközben én felhúztam a nadrágomat.
- Nem fogom beperelni Sophie. - mondtam halkan, majd levettem a pólómat és nekiálltam ott is felöltözni. Sophie felsikoltott. - Baj van?
- Nem mintha nagyon nézni akarnám, de a vörös kéznyom a melleden egészen bájos. - mondta hüledezve. - Ezt tényleg ne tűrd el! Ez már sok.
- Sophie. - sóhajtottam, miközben felvettem a pólómat, így minden a helyére került. - Nem fogom beperelni.
- Miért nem? Bőven megérdemli.
- Azért, mert bármekkora egy tahó, szeret engem.
- És ez feljogosítja arra, hogy azt tegyen veled, amihez kedve támad?
- Nem, természetesen nem. Az a baj... - hunytam le a szemem. - Hogy úgy érzem, hogy miattam lett boldogtalan. Miattam hagyta el Lina-t.
- Nagy veszteség érte szegényt. - grimaszolt Sophie.
- Ne csináld már. Elhagyta a barátnőjét, utána belém szeretett, de engem sem kaphat meg, mindenhol egymásba botlunk és minden alkalommal porig rombolom. Úgy érzem... valahogy... kompenzálnom kell, hogy ennyire boldogtalan. Ezért történnek meg az ilyesmi helyzetek. - szakadt ki belőlem.
Sophie pislogás nélkül meredt rám. Néhány percnyi csend után hirtelen kifújta a levegőt, majd hanyatt vágta magát.
- Na basszus, már csak ez hiányzott. - fogta a fejét.
- Mi? - kérdeztem értetlenül.
- Most hagyjuk az előbbit, mert egy teljes baromság. Viszont az, hogy ilyeneket mondasz, elég aggasztó.
- De miért? Én tényleg így érzem.
- Pont ez az. - pattant fel Sophie idegesen. Szembe állt velem és ijesztően közel jött.  - Te ezt tényleg így érzed. Úgy érzed kompenzálnod kell. De mit? A saját döntése volt, hogy otthagyja azt a lányt, aki becsapta. Az, hogy szeret téged, egy dolog. Én azt a fiút szeretem, akitől te a keringőruhádat kölcsönözted, na és?
- Várj, mi? - döbbentem meg.
- Ez most nem fontos. - hadonászott Sophie. - Ez a srác nem bolond. Tudod mi itt a legnagyobb probléma? Azért szenved ennyi ideje rajtad, mert mindig kap tőled egy apró jelet! Biztatod!
- Dehogyis. - ráztam a fejem.
- Mik történtek, amikor találkoztatok? - tette csípőre a kezét Sophie.
- Mindig megölel, néha megpuszil. Megcsókolt már párszor. Legutóbb a fotózáson pedig... a fenekemet fogdosva ölelgetett. Utána beszéltünk és megcsókoltam. Csak búcsúzólag. Ma pedig... csókolózva fogdosott, miközben az ölében ültem.- soroltam.
- Erről van szó! - csapta össze a kezét Sophie.  - Mindig adsz neki valami kis jelet, amibe kapaszkodhat. Ha ellöknéd, amikor hozzád ér vagy valami, akkor már régen túl lenne rajtad. De nem ez történik. És tudod, miért?
-Mert nem normális? - tippeltem.
- NEM! Megmondjam neked, miért? - hadonászott idegesen Sophie. - Mert tudom ám, csak nem lesz kellemes hallani. Magadnak se vallod be.
- Mi a csudáról beszélsz? - kiabáltam, mert kezdett nagyon idegesíteni.
- Arról, hogy fülig szerelmes vagy Pete-be! - kiabált Sophie is. Én erre felnevettem.
- Dehogy vagyok! Jézusom! Dehogy. Ezek után még mit szeressek rajta?
- Nevess csak! - fintorgott Sophie. - Pedig így van.
- Már hogy lenne így?
- Nézz magadba! Gondolj a csókjaitokra! És mondd meg őszintén... élvezted, amikor búcsúzásnál megcsókoltad? Egy kicsit sem élvezted, amikor mindenki előtt felkapott és megcsókolt, miközben fogdosott? Vagy ne menjünk messzire. A mai napon... amikor az ölében ültél... és átölelt. Nem élvezted, ahogy simogat és csókol? Visszacsókoltad?
- Igen, mert kérte, hogy ezt tegyem meg neki. És utána elenged. - magyaráztam. - Tudom, hogy hülyén hangzik. De tényleg ez történt.
- És a visszacsókolás... nem tetszett? Nem vesztél bele egy kicsit? - kérdezte Sophie lágyan, mire én sóhajtottam egy nagyot.
- De igen. Élveztem. Belefeledkeztem. Jó volt.
- Akkor már csak egy kérdésem van. Miért hülyíted Adam-et? - nézett rám szomorúan Sophie.
- Hülyítem? - döbbentem meg. - Én szeretem Adam-et.
- Amanda... én... - kereste a szavakat Sophie. - Az előbb csak rád kellett nézni. Szereted Pete-et, akkor is, ha nem vallod be magadnak. Elhiszem, hogy ragaszkodsz Adam-hez, mert egy kedves és imádnivaló srác... de ha nem vagy belé szerelmes... ne tedd ezt vele! Látszik rajta, hogy szeret téged, de nem hülyítsd. Ha nem kell, akkor mondd meg neki! Nehéz lesz, persze... de jobb, mintha hülyítenéd.
- De én tényleg szeretem őt. - nyögtem. - Szerelmes vagyok belé, mióta először megláttam. De Pete... valahogy vonz engem. Ha nem lenne Adam, örömmel választanám őt. De Adam fontosabb nekem, mint Pete. Viszont valamiért nem tudok lemondani Pete-ről sem. Szeretem, ahogy ragaszkodik hozzám. Szeretem, amikor megcsókol. De Adam nekem többet ér annál, hogy egy ilyen fellángolás miatt elveszítsem. - fejeztem be a gondolatot.
- Aha. - bólogatott Sophie. - Viszont Pete itt van a házban. Ne várd el, hogy ez az egész titokban maradjon! Mindenképpen kiderül.
- De Adam megöl... vagy Pete-et. Vagy mindkettőnket.
- Talán nem. De tényleg ne legyél benne biztos.
- Miért szeretek egyszerre két fiút? - nyögtem.
- Azért drágám... - kezdte Sophie. - Mert nem is te lennél, ha nem. Gyere ide!
Én megöleltem, ő pedig nevetve megpaskolta a fejemet.
- Túl leszünk rajta. Csak ne csinálj hülyeséget!
- Igyekszem. - sóhajtottam.
- Gyere le! Már nagyon várnak a többiek! Adam-et meg elő kell keríteni.
- Tudom. Felhívom gyorsan.
Rövid telefonálás után megtudtam, hogy már úton van hazafelé, így Sophie-val lementünk a földszintre. Amint leértünk a lépcsőn, nekem földbe gyökerezett a lábam.
- Hé Ami! Nézd ki van itt! - lépett oda hatalmas vigyorral az arcán Emma, majd amikor a többiek már nem láthatták, fintorgott. - Itt van Pete. Nem lesz baj, ugye?
- Ezzel elkéstél Emma. - sóhajtottam.
- Hogy érted ezt? - ráncolta a szemöldökét. Én sóhajtottam egyet, majd megvontam a vállam.









2016. december 30., péntek

A rohadt életbe

Sziasztok!
Remélem nektek jobban telik a karácsony, mint nekem. Jó gyerek vagyok, így szünetre időzítettem a betegséget, igaz, hogy csak egy nátha, de kellemetlen na. :/
4 napja kellett volna írnom, de nem tudtam. Írok most.


A döbbenettől lefagyva egyikünk sem mozdult meg. Adam gyorsan rám nézett, majd azonnal kapcsolt. Fogta a takarót és rám dobta, majd elkezdett felöltözni. Pete eközben nekidőlt az ajtófélfának és kifürkészhetetlen arccal figyelte a kettősünket.
Adam végzett az öltözéssel, majd fogta magát és lazán Pete-hez sétált.
- Megtennéd, hogy kimész, ameddig Amanda felöltözik? - kérdezte, de valójában utasítás volt. - Elhiszem, hogy szívesen nézegetnéd bugyiban, de sajnos nem teheted.
Ez övön aluli volt. Adam ezzel túl messzire ment. Pete fájdalmasan megrándult, majd elfordult. A válla rázkódott az idegességtől, majd hirtelen hátrafordult és lendületből behúzott egyet Adam-nek. Adam nem számított rá, így hátra tántorodott. Én sikítva ugrottam ki a takaró alól, elfeledkezve arról, hogy nincs rajtam rendes ruha.
- Jesszusom, jól vagy? - rohantam oda Adam-hez, aki az arcára szorította a kezét.
- Nem tört el az orrom. Azaz remélem. - emelte meg a kezét. Az orrából azonban patakzott a vér, így nem lehetett megállapítani, hogy eltört-e.
- Te jó ég! - nyögtem. - Ezt muszáj lemosni. Gyere!
Kimentünk a fürdőszobába és Adam lemosta az arcát.
- El kell mennem egy orvoshoz ezzel. - mérgelődött.
- Rendben. Menjen veled valaki! Mondjuk Rob.
- Miért nem te?
- Nincs rajtam ruha. És ne haragudj, de így is túl sok vért láttam.
- Jó, megértem. - sóhajtott Adam. - Akkor indulok! Sietek vissza.
- Vigyázz magadra! - simítottam meg a vállát. - És próbáld meg lebeszélni őket arról, hogy feljöjjenek!
- Nem fog menni. - próbálkozott meg egy mosollyal, azonban a mozdulat látható fájdalmat okozott neki. Lassan lesétált a lépcsőn, majd amikor már nem hallottam a lépteit, nagyot sóhajtva visszamentem a szobámba. Pete ugyanott állt, ahol hagytuk és szó nélkül nézte, hogy besétálok a szobába. Én összeszedtem a ruháimat, majd magamhoz szorítva őket elindultam, hogy a fürdőszobában öltözzek fel, mert nem akartam, hogy Pete végignézze az egész műveletet.
Mikor Pete-hez értem, felemelte a fejét és végignézett rajtam.
- Gyönyörű vagy. - suttogta.
- Hogy tehetted? - csattantam fel. - Miért kellett megütni?
- Lehet, hogy téged teljesen elvakít az az értelmetlen mértékű rajongás, amit Adam iránt érzel, de ha nem hallottad volna, megalázott. Tudom, hogy elmondtad neki, hogy szeretlek, és érthető, hogy védeni akar. De az nem, hogy megaláz és kigúnyol. Annyiszor küldtél el te.... válogatott gonosz megjegyzésekkel.... nem viselek el több ilyet Amanda!
- Akkor minek bukkansz fel mindig? - tártam szét a karom, mire a ruháim lehullottak a földre.
- Honnan tudhatnám, hogy mindig beléd botlok? - emelte meg a hangját Pete.
- Kiabálj csak nyugodtan, hátha valaki meghallja! - forgattam a szemem. - Emma sose bocsátaná meg, amit tettél.
Pete erre szó nélkül előrébb lépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. A zárban még a kulcsot is elfordította és zsebre tette.
- Nem hiszem, hogy egy ajtó olyan sokat segítene. - mondtam gúnyosan.
- Dehogynem. Meglehetősen jól hangszigetelt szoba. Maximum a sikítást hallod, de azt is csak a szomszéd szobából.
- Csodás. - sóhajtottam. Felvettem a ruháimat a földről. - Kiengedsz?
- Nem. - mondta Pete, én pedig rosszat kezdtem sejteni.
- Akkor legalább fordulj el, jó? - próbáltam leplezni az idegességemet.
- Miért? Olyan, mintha fürdőruhában lennél.  -vont vállat, majd leült az ágyra, pont velem szemben.
- Jó. Akkor ne bámulj legalább! - fordítottam neki hátat. Elkezdtem felöltözni. Éppen a nadrágomat gomboltam be, amikor mozgást hallottam a hátam mögül. Gyorsan felkaptam a pólómat a földről, majd megpróbáltam belebújni, amikor...
- Te megfogtad a mellemet? - fordultam hátra visítva. Pete ekkor átölelt és megpróbált megcsókolni, én azonban már túl sokszor hagytam magam. Felrántott térddel fejeztem ki nemtetszésemet, azonban kicsit eltévesztettem a célpontot, ugyanis a combjába rúgtam, majd rálépve a saját lábamra, elbotlottam. Pete elkapott, felemelt, majd magához szorítva leült velem, engem az ölébe téve.
- Véletlen volt. - mosolygott hamisan, majd egyik kezével a két csuklómat átfogva, a másikkal levette a pólóját. Én közben próbáltam kiszabadulni, de a szorítása olyan erős volt, hogy esélyem sem volt ellene.
- Tessék, most egálban vagyunk. - mondta, mikor a pólóját az enyém mellé dobta.
- Engedj el, te rohadék! - sziszegtem.
- Hogyne. Még megölsz, amilyen ideges vagy.
- Meg is érdemelnéd. - fészkelődtem, majd valahogy sikerült lekászálódnom az öléből, azonban mivel még mindig tartott, hanyatt rántott, aminek következtében ráestem az ágyra, ő pedig rám.
- Egyre jobban tetszik nekem ez a mai nap. - vigyorgott, majd a kezemet továbbra is tartva rám feküdt, a másikkal először a saját, majd az én nadrágomat vette le. - Határozottan tetszik.
- Pete, mit csinálsz? Ne merészeld! - visítoztam, mire nemes egyszerűséggel megcsókolt, ami ellen most nem tudtam tiltakozni. Pete eddigi csókjai visszafogottak voltak, de a mostani... fáj a szám, ha csak visszagondolok rá.
A szabad kezével közben végigsimogatott, ami határozottan nem tetszett. Forgolódtam jobbra-balra, de a szorítása sehogy sem lazult.
- Te nem élvezed? - kérdezte Pete, majd utálkozó arcomat látva, lebiggyesztette a száját. - Kár.
Ekkor úgy döntöttem egy trükkös megoldáshoz folyamodom. Abbahagytam a kapálózást és visszacsókoltam. Pete a meglepetéstől ellazult egy kicsit, én pedig ezt kihasználva kirántottam a jobb karomat és hasra vágódtam. Pete azonban a bal kezemet továbbra is fogta és ismét rám feküdt.
- Ennyire kell a bal karod? Tessék.  - engedte el, azonban jelenlegi pozíciómban ez sem segített, ugyanis a hátamon ült.
- Nem gondolod, hogy ez lassan kimeríti a nemi erőszak fogalmát? - nyögtem.
- Lehet. - gondolkodott el. - De szerintem az akkor lenne, ha....... meztelenül csinálnám ezt.
- Ne merészeld!
- Nyugalom nyuszika! Semmi baj. - simogatta a hátamat. - Nem bántok. Milyen szép melltartód van, mondtam már?
Azzal egy mozdulattal kikapcsolta. Meg voltam lőve. Esélytelen vagyok vele szemben. Nem tudok úgy ellenállni, hogy ne lásson meg semmit.
- Pete, te egy akkora rohadék vagy! - kiabáltam.
- Tudom, tudom... Lina is mondta már párszor.
- Hogy jön ide Lina?
- Mielőtt találkoztunk volna drágám, próbált rávenni valami hasonlóra, de én visszautasítottam. Szerettem Lina-t. Aztán megismertelek téged és beléd szerettem. Akkor már szívesen tettem volna meg, ami Lina kért.
- Lina egy hülye picsa!  - suttogtam. - Te meg nem vagy normális. Engedj el!
- Tessék. - emelte fel a kezét. - Elengedtelek.
- Szállj le rólam!
- Kérlek. - mosolygott álszenten, majd négykézlábra állt fölöttem. - Felkelhetsz. Ha mersz.
- Olyan szemét vagy! - sírtam el magam. Pete leszállt felőlem, majd leült mellém. Én magamhoz szorítva a kikapcsolt melltartót, felültem és zokogni kezdtem.
- Ne haragudj. - szólalt meg Pete. - Elkapott a hév.
- Veszem észre.
- Nem akartalak bántani. Tudod, hogy szeretlek. Azt akartam, hogy neked is jó legyen. Azt hittem, hogy érzel irántam valamit. Múltkor, amikor elbúcsúztunk... az a csók...
- Igazad van. - szólaltam meg halkan. - Érzek irántad valamit. A mérhetetlen szánalmat és haragot! Nem bírsz békén hagyni.
- Sose akartál tőlem semmit?
- De... - vallottam be. Pete erre közelebb húzódott és hátulról átölelve ringatott. - Múltkor az a csók... jól érezted. Megrendített, hogy elmész. Hogy örökre elmész. Kedvellek Pete, barátként főleg. Ha nem lenne Adam, örömmel lennék a barátnőd is. De így...
- Persze. Mindig Adam...
- Valamit biztosan rosszul csinálok, ha folyton sikerül megcsókolnod vagy éppen bugyira vetkőztetned. - magyaráztam. - Talán ha egyértelműbb lennék...
- Remélem tudod, hogy ha te nem hagynád, nem tudnám ezeket megtenni. - mondta Pete. - Ha teljesen hidegen hagynálak, nem tudnám megtenni. De te is akarod Amanda.
- De nem... - tiltakoztam.
- Dehogynem. A múltkori csókunkat te is élvezted. - suttogta a fülembe. - És elhiszem, hogy ez a mostani kicsit durva volt neked, de nézz magadba. Egy kicsikét sem élvezted legalább?
- Nem igazán.
- Egy pillanat se volt, amit élveztél volna? - suttogta. - A csókot se, amikor visszacsókoltál?
- Maximum azt egy kicsit. Jól csókolsz, annak ellenére, hogy nem kértem, hogy tedd meg.
- És... - fordította maga felé az arcomat Pete. - Nem bánod, hogy ilyen csókokról mondasz le?
Ezzel újra megcsókolt, de most nagyon finoman és gyengéden. Én teljesen ledöbbentem, hogy képes megint megtenni.
- Gyerünk! Engedd el magad! Csak egy csókra. Ha utána azt mondod, hogy nem, akkor nem erőltetem tovább. - suttogta Pete. Én nem tudtam mást tenni, mint megtenni, amit mond és teljes odaadással próbáltam visszacsókolni, de nem ment.
- Ennyi? Adam-et is így csókolod? Szegény. - nevetett Pete.
- Adam-be szerelmes vagyok. - mondtam.
- Nem hiszem! Ha szerinted ilyen, amikor teljesen beleadod magad... az nem szerelem.
- Tudod mit? - kaptam fel a vizet, majd feltérdeltem és szembe fordultam vele. - Szenvedélyes csókot akarsz? Nesze!
Azzal megcsókoltam, de úgy, hogy lehet, hogy Adam-et se csókoltam még így. Pete halkan felnyögött, majd magához ölelt és visszacsókolt. A csók elég hosszúra sikerült és Pete teljesen belefeledkezett és az az igazság, hogy én is kicsit. Arra eszméltem, hogy Pete megfogja a kezemet, amitől én elejtem a melltartómat. Mikor utána kaptam, Pete lefogott, egyik kezével a hajamba túrva tartott a száján, a másikkal pedig a melltartóm helyén kalandozott. Én erre teljesen lefagytam, hiszen ezt Adam-nek sem engedtem meg eddig.
- Gyönyörű vagy. - nyögte Pete, majd az ölébe rántott. Én felsikítottam, ugyanis rajta nem volt nadrág, emiatt pedig... amit nem kellett volna éreznem, azt is sikerült.
- Pete, egy csókról volt szó... - fészkelődtem.
- Tudom. De én vagyok az erősebb. És zárva az ajtó. És tudom, hogy élvezed!
- Kérem a kulcsot! - csattantam fel.
- Drágám, annak ára van...
- Mi?
- Tudod, hogy szeretlek. 15 perce vagyunk itt és az előbb te is élvezted. Mi lenne, ha befejeznénk, amit elkezdtünk?
- Te nem vagy normális! Nem engedem, hogy te legyél az első! - visítoztam. Pete erre megmerevedett.
- Szóval Adam-nek ennyi idő alatt nem sikerült ezt elérnie? Látott már ruha nélkül egyáltalán?
Én lehajtottam a fejem, mire Pete felnevetett.
- Nocsak, a nagy szerelem! Az előbb nekem hagytad, Adam-nek pedig ennyit sem. Úgyhogy nincs több kifogás. Akarlak és most akarlak. Itt.
- Én nem akarom.- nyüszítettem.
- ÉS mondd csak... mi akadályoz meg engem abban, hogy az ellenkezésed ellenére megtegyem?
- Nem tudom. Nem vagy akkora rohadék, mint amekkorának látszol? - tippeltem.
- Itt ülsz velem szemben bugyiban. Ne várd, hogy képes legyek uralkodni magamon. - suttogta Pete, miközben simogatott, majd hirtelen belemarkolt a fenekembe. - Istenem! Tökéletes vagy!
- Nem, Pete, ne.... - kapálóztam, de ő megint megcsókolt. Ezúttal úgy, ahogy még az előbb sem.
- Ne állj ellen folyton! - simogatott, én azonban a szabad kezemmel felpofoztam és leugrottam róla. Felkaptam a pólómat és gyorsan felhúztam.
- Kifelé! Most! - ordítottam.  - Ha nem mész, kihívom a rendőrséget!
- Jó. - állt fel Pete, majd összeszedte a ruháit. - De ezt még befejezzük!
Azzal kinyitotta az ajtót, majd becsukta maga mögött. Én remegve ültem le a földre és kitört belőlem a zokogás.







2016. december 22., csütörtök

Utolsó osztálykirándulás I.

Sziasztok!
Kitört a téli szünet, úgyhogy következik a karácsony előtti őrület. Most új lendületet kaptam az íráshoz, és ha a rengeteg házim engedi, írok új részt. :)




Mivel júniusban vizsgázunk, itt volt az ideje az utolsó osztálykirándulásnak. Nem mehettünk májusban, mert akkor már mindenki a tanulással lesz elfoglalva, így most kell mennünk, április elején.
Az ofő kitalálta, hogy mekkora poén lenne elutazni New York-ba, hiszen úgyis voltak ott cserekapcsolatok és amúgy is, utolsó kirándulás, legyen már valami nagyobb, mint az 1 órányira lévő Long Beach. Hát tényleg, poén.
Emma viszont ujjong és azonnal felvette a kapcsolatot az ofőmmel, hogy szervezzenek közös programokat a cserediákokkal. Viszontláthatom Lia-t! Éljen. :P

(New York)

Nem tudom, miért, de a sors valamiért pikkel rám. Diákoknál szállunk meg. Természetesen minket Emma fogadott be, ami tök király, de ha csak eszembe jut, hogy Pete is ebben a házban lakik és akármikor hazaállíthat, kiver a víz.
A többiek persze hatalmas bulinak élik meg az egészet. Újra együtt Emma-val.
- Még egyszer se jött haza, mióta LA-ben fotós. - nyugtatgatott Emma. - Most sem fog, nincs oka rá.
- Értem, persze. - legyintettem. - Pete mindig meglepetést okoz, úgyhogy ne haragudj, de kicsit parázok.
Ez legalább harmincszor lejátszódott az első napon. Utána mérséklődött kb. tízre.
Az ofővel és a cserediákokkal végig kellett járnunk New York nevezetességeit. Nagyon szép volt, csak hatalmas volt a tömeg.
Lia-val a 3. napig sikerült elkerülnünk egymást, de nyilvánvaló volt, hogy nem úszhatom meg.
- Ohó! - vigyorgott a csajszi, mikor meglátott.  - Hát itt van a kis Amanda!
- Szia! - üdvözöltem fanyalogva.
- Na mi van? Hol hagytad a csúcspasidat? - rágózott nevetve. - Vagy már azóta régen elhagyott és mást boldogít?
- Mindjárt jön. - pillantottam az órámra. - 9:30kor van találkozó, még van 5 perce.
- Ezt én is tudom babám, de nem válaszoltál a kérdésemre. Elhagyott már Adam?
Én már nyitottam a számat a válaszadásra, amikor Adam hirtelen előbukkant a semmiből, mellettem termett, majd egy nyilvános helyen botrányosan hosszú és szenvedélyes csókkal köszöntött.
- Azt hiszem, ez válasz a kérdésedre. - mosolyogtam Lia-ra a csók után. A lány arca lángolt a haragtól.
- Igaz is. Szia Lia! - rázta meg a lány kezét Adam.
- Helló! - villantott egy mosolyt Lia, de feleannyira se volt őszinte, mint az előbb. - Látom, még mindig a kis répával nyomulsz. Tudod, őszintén érdekelne, hogy mi tart mellette ennyi ideig? Kapcsolatai vannak? Pénze? Jó vele a szex? Szereted kihasználni a nyomikat? Vagy mi? Mert más indokot nem igazán tudok mondani.
- Képzeld el Lia... - karolta át Adam. - Szeretem Amanda-t. A lehető legaranyosabb lány a világon, kedves, okos, vicces és ártatlan. A tökéletes nő, úgyhogy bármennyire is meglepő, nem fogom elhagyni miattad, mert belőled van több ezer a világon. Amanda sem egy világcsodája, ez tény, de ő lényegesen egyedibb, mint te. Éppen ezért, vele maradok, feleségül veszem és együtt neveljük majd Cornelia-t és Tommy-t.
Lia lefagyva ácsorgott, de én is. Ez most mi volt?
Adam elengedte a döbbent lány, majd mellém lépett, rákulcsolta ujjait az enyémekre és magával húzott, ugyanis az osztály időközben elindult.
*
(Este Emma-éknál)

 A srácok is átjöttek, úgyhogy a ház kicsit zsúfolttá vált. Emma valami idióta társast szedett elő és azzal játszottunk meg beszélgettünk a továbbtanulásról.
- Jaj srácok.  - nyögött Nick a sokadik kérdés után. - Mi lenne, ha inkább arról beszélnénk, hogy egyetem után ki mit fog csinálni? Nem a suli a lényeg. Utána lesz még 70 éved, amit le kell élni.
-Nick-nek igaza van. - mondta Hayley. - Én biztosan nem fogok a szabályok szerint élni. Kit érdekel, hogy divat férjhez menni meg gyereket nevelni? Én nem akarok.
- De... azok gyerekek. - néztem rá döbbenten.
- És?
- Azok aranyosak. Azok édesek. Cukik. Taníthatod őket. Nevelheted őket. Szeretheted őket. - magyaráztam. Hayley csak legyintett.
- Én festeni akarok. - mondta Sophie. - Tudjátok, kiülsz az erdőbe és egész nap festesz.
- Maradok az informatikánál. - rázta a fejét Rob.
- Én Sophie-val vagyok. - szólalt meg Adam. - Természet, fotózás... mi kell még?
- Család. - jelentette ki Alex. - Valaki, akikhez haza tudsz menni.
- Persze, az is kell. Mindenképpen.  - helyeselt Adam. Nekem eszembe jutott a délelőtti monológja és megborzongtam.
- Pillanat és jövök, keresek egy pulcsit! - álltam fel és felmentem az emeletre. A vendégszobában (igen, abban, ahol 2 éve a karácsonyt töltöttük) lerogytam az ágyra és hanyatt dőltem. Túl sok mindent kavart fel bennem Adam délelőtti kiselőadása. Nemsokára vége a giminek. El kell döntenem, hogy hova tovább. És mi lesz Adam-mel? A kapcsolatunk eddig sem volt a legharmonikusabb, átlag 3 havonta úgy összeveszünk, hogy napokig nem kommunikálunk. Mi lesz jövőre?
Még nem gondolkodtam, hogy Adam-mel mi lesz. Meddig folytatjuk? Vagy ha meg is marad a kapcsolat, akarom-e, hogy egész életen át vele legyek? Az utolsó kérdésre tudtam a választ. Természetesen. Akarom ezt a srácot. Szeretem.
Mintegy végszóra, Adam nyitott be.
- Hé! Minden oké? Zaklatottnak tűntél.
- Csak egy kicsit gondolkoztam. - mondtam és próbáltam eltussolni a dolgot.
- Min gondolkodtál kicsim? - ült le mellém.
- A délelőtti mondatodon. - sóhajtottam nagyot.
- Jézusom, mit mondtam?
- Hogy feleségül veszel és együtt neveljük majd Cornelia-t és Tommy-t. Tudom, hogy Lia miatt mondtad. De akkor is felkavart. Egy csomó mindenen nem gondolkodtam eddig, de emiatt elkezdtem.
- Ami! - kezdte, majd rám feküdt és megcsókolt. - Nem vicceltem. Feleségül foglak venni, ha te is akarod. És lesz 2 gyönyörű gyerekünk.
- Cornelia és Tommy? - kérdeztem halkan.
- Igen. - mosolygott Adam. - Bocs, hogyha ezzel megijesztettelek. De én olyan régóta tervezgetem a közös jövőt veled.
Olyan boldog voltam, mint még soha. Magamhoz húztam.
- Szeretlek Adam Sacks. - súgtam a fülébe. - És szeretnék veled maradni életem végéig.
- Akkor ezt megbeszéltük. - csókolt meg. A csókunk elég hosszúra sikerült, és teljesen belefeledkeztünk. Adam lassan levette a pólóját, majd az enyémet is. A nadrágját is levette, és némi tiltakozás után az enyémet is lehúzta. Csak ketten voltunk, és tudtam, hogy mindkettőnk fejében ugyanaz jár.
- Ami, én... - kezdte Adam.
- Tudom. - sóhajtottam. - Hidd el, hogy tudom.
- És nem lehetne... - kezdte, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Riadtan kaptuk fel a fejünket.
- Ez ugye csak egy rossz vicc? - nyögtem fel.
- Nagyon remélem. - hangzott Adam halk hangja. Pillanatokkal később bebizonyosodott, hogy tévedtünk.
- Igazán érdekelne, hogy amikor végre hazajövök a családomhoz, miért látok egy félmeztelen párt a házban? - kezdte Pete. Én pedig tudtam, hogy ez nem egy rövid beszélgetés lesz.