2017. január 7., szombat

És most?

Sziasztok!
Idén még nem is volt rész, úgyhogy ideje van, hogy legyen. Aki esetleg fennakadt rajta, hogy miért nem kívántam boldog karácsonyt/új évet nektek, az rosszul gondolja, mert a karácsonyi és az új évi poszt a másik blogomon található. Ezt nem szeretném megszakítani ilyesmikkel, vagy nem sűrűn. Amanda története maradjon egyben lehetőleg.





A földön ülve megállíthatatlanul zokogtam. A térdemet átölelve ringattam magam, de így sem bírtam megnyugodni. Hogy tehette ezt velem?
A gyomrom kavargott a történtektől. Hogyan történt ez meg? Egy valamivel tökéletesen tisztában voltam. Ha az elején nem provokálom, akkor elenged. Ha nem kezdek el hozzá beszélni, akkor nem zárja ránk az ajtót. Amint ezt megtette, menekülnöm kellett volna.
Ekkor megszólalt a fejemben Alex hangja. Nem az én hibám. Természetesen gondolkodhattam volna előtte, de ez Pete sara. Ő nem bírt magával.
Mit tudok tenni?
Ekkor kopogást hallottam.
- Ami! Minden rendben?- kukucskált be Sophie. Amint meglátta a szétbőgött fejemet, berontott és levágta magát mellém. - Úristen! Mi történt?
- Feljöttem, Adam velem jött és...  - csuklott el a hangom. Sophie szeme elkerekedett.
- Ti lefeküdtetek Adam-mel itt? De mi ott vártunk titeket!
- Nem feküdtünk le. Csak majdnem. Pete egyszer csak itt termett. Csesztették egymást és valószínűleg eltörte Adam orrát.
- Mi van? - kapkodta a fejét Sophie. - Hol van? Te miért nem vagy vele?
- Elment egy orvoshoz. De lefelé ment, hogy nem láttátok?
- Nem tudom. Nem láttuk. De van egy hátsó kijárat. Lehet, hogy a garázson keresztül ment ki.
- Aha. Én azért maradtam itt, mert nagyon vérzett az orra és tudod, hogy nem bírom. Elájultam volna vagy lehányom... nem kellettem volna még oda. De azt hittem, legalább Nick-et vagy Rob-ot elviszi magával.
- Pedig nem.
- Fel kellene hívni, hogy mi történt vele és hol van. - tűnődtem. Feltápászkodtam, majd amikor a telefonomért nyúltam, Sophie hirtelen a karomra tette a kezét.
- Mi történt veled? - kérdezte komolyan. Én odanéztem és azonnal megértettem, mire gondol. A csuklóm kékeszöld volt.
- Ez csak... - hebegtem, de Sophie nem hitt nekem.
- Amanda. A földön ülsz, sírsz és a csuklód megsérült. Mi a franc történt? -  kérdezte fenyegetően.
- Miután Adam elment... - kezdtem halkan. - Én visszajöttem a ruháimért ide. De itt volt Pete és... ki akarta használni a helyzetet. Én meg ellenálltam.
- Micsoda? - engedte el a karomat Sophie. - Ugye nem erőszakolt meg?
- Nem. De nem sok kellett hozzá. - sóhajtottam.
- Miért néz ki így a kezed?
- Lefogott, amíg csókolgatott. Azt remélte, hogy én is élvezni fogom.
- Ez nem normális! Remélem bepereled. Vagy valami. Ez már nagyon durva. - magyarázta Sophie, miközben én felhúztam a nadrágomat.
- Nem fogom beperelni Sophie. - mondtam halkan, majd levettem a pólómat és nekiálltam ott is felöltözni. Sophie felsikoltott. - Baj van?
- Nem mintha nagyon nézni akarnám, de a vörös kéznyom a melleden egészen bájos. - mondta hüledezve. - Ezt tényleg ne tűrd el! Ez már sok.
- Sophie. - sóhajtottam, miközben felvettem a pólómat, így minden a helyére került. - Nem fogom beperelni.
- Miért nem? Bőven megérdemli.
- Azért, mert bármekkora egy tahó, szeret engem.
- És ez feljogosítja arra, hogy azt tegyen veled, amihez kedve támad?
- Nem, természetesen nem. Az a baj... - hunytam le a szemem. - Hogy úgy érzem, hogy miattam lett boldogtalan. Miattam hagyta el Lina-t.
- Nagy veszteség érte szegényt. - grimaszolt Sophie.
- Ne csináld már. Elhagyta a barátnőjét, utána belém szeretett, de engem sem kaphat meg, mindenhol egymásba botlunk és minden alkalommal porig rombolom. Úgy érzem... valahogy... kompenzálnom kell, hogy ennyire boldogtalan. Ezért történnek meg az ilyesmi helyzetek. - szakadt ki belőlem.
Sophie pislogás nélkül meredt rám. Néhány percnyi csend után hirtelen kifújta a levegőt, majd hanyatt vágta magát.
- Na basszus, már csak ez hiányzott. - fogta a fejét.
- Mi? - kérdeztem értetlenül.
- Most hagyjuk az előbbit, mert egy teljes baromság. Viszont az, hogy ilyeneket mondasz, elég aggasztó.
- De miért? Én tényleg így érzem.
- Pont ez az. - pattant fel Sophie idegesen. Szembe állt velem és ijesztően közel jött.  - Te ezt tényleg így érzed. Úgy érzed kompenzálnod kell. De mit? A saját döntése volt, hogy otthagyja azt a lányt, aki becsapta. Az, hogy szeret téged, egy dolog. Én azt a fiút szeretem, akitől te a keringőruhádat kölcsönözted, na és?
- Várj, mi? - döbbentem meg.
- Ez most nem fontos. - hadonászott Sophie. - Ez a srác nem bolond. Tudod mi itt a legnagyobb probléma? Azért szenved ennyi ideje rajtad, mert mindig kap tőled egy apró jelet! Biztatod!
- Dehogyis. - ráztam a fejem.
- Mik történtek, amikor találkoztatok? - tette csípőre a kezét Sophie.
- Mindig megölel, néha megpuszil. Megcsókolt már párszor. Legutóbb a fotózáson pedig... a fenekemet fogdosva ölelgetett. Utána beszéltünk és megcsókoltam. Csak búcsúzólag. Ma pedig... csókolózva fogdosott, miközben az ölében ültem.- soroltam.
- Erről van szó! - csapta össze a kezét Sophie.  - Mindig adsz neki valami kis jelet, amibe kapaszkodhat. Ha ellöknéd, amikor hozzád ér vagy valami, akkor már régen túl lenne rajtad. De nem ez történik. És tudod, miért?
-Mert nem normális? - tippeltem.
- NEM! Megmondjam neked, miért? - hadonászott idegesen Sophie. - Mert tudom ám, csak nem lesz kellemes hallani. Magadnak se vallod be.
- Mi a csudáról beszélsz? - kiabáltam, mert kezdett nagyon idegesíteni.
- Arról, hogy fülig szerelmes vagy Pete-be! - kiabált Sophie is. Én erre felnevettem.
- Dehogy vagyok! Jézusom! Dehogy. Ezek után még mit szeressek rajta?
- Nevess csak! - fintorgott Sophie. - Pedig így van.
- Már hogy lenne így?
- Nézz magadba! Gondolj a csókjaitokra! És mondd meg őszintén... élvezted, amikor búcsúzásnál megcsókoltad? Egy kicsit sem élvezted, amikor mindenki előtt felkapott és megcsókolt, miközben fogdosott? Vagy ne menjünk messzire. A mai napon... amikor az ölében ültél... és átölelt. Nem élvezted, ahogy simogat és csókol? Visszacsókoltad?
- Igen, mert kérte, hogy ezt tegyem meg neki. És utána elenged. - magyaráztam. - Tudom, hogy hülyén hangzik. De tényleg ez történt.
- És a visszacsókolás... nem tetszett? Nem vesztél bele egy kicsit? - kérdezte Sophie lágyan, mire én sóhajtottam egy nagyot.
- De igen. Élveztem. Belefeledkeztem. Jó volt.
- Akkor már csak egy kérdésem van. Miért hülyíted Adam-et? - nézett rám szomorúan Sophie.
- Hülyítem? - döbbentem meg. - Én szeretem Adam-et.
- Amanda... én... - kereste a szavakat Sophie. - Az előbb csak rád kellett nézni. Szereted Pete-et, akkor is, ha nem vallod be magadnak. Elhiszem, hogy ragaszkodsz Adam-hez, mert egy kedves és imádnivaló srác... de ha nem vagy belé szerelmes... ne tedd ezt vele! Látszik rajta, hogy szeret téged, de nem hülyítsd. Ha nem kell, akkor mondd meg neki! Nehéz lesz, persze... de jobb, mintha hülyítenéd.
- De én tényleg szeretem őt. - nyögtem. - Szerelmes vagyok belé, mióta először megláttam. De Pete... valahogy vonz engem. Ha nem lenne Adam, örömmel választanám őt. De Adam fontosabb nekem, mint Pete. Viszont valamiért nem tudok lemondani Pete-ről sem. Szeretem, ahogy ragaszkodik hozzám. Szeretem, amikor megcsókol. De Adam nekem többet ér annál, hogy egy ilyen fellángolás miatt elveszítsem. - fejeztem be a gondolatot.
- Aha. - bólogatott Sophie. - Viszont Pete itt van a házban. Ne várd el, hogy ez az egész titokban maradjon! Mindenképpen kiderül.
- De Adam megöl... vagy Pete-et. Vagy mindkettőnket.
- Talán nem. De tényleg ne legyél benne biztos.
- Miért szeretek egyszerre két fiút? - nyögtem.
- Azért drágám... - kezdte Sophie. - Mert nem is te lennél, ha nem. Gyere ide!
Én megöleltem, ő pedig nevetve megpaskolta a fejemet.
- Túl leszünk rajta. Csak ne csinálj hülyeséget!
- Igyekszem. - sóhajtottam.
- Gyere le! Már nagyon várnak a többiek! Adam-et meg elő kell keríteni.
- Tudom. Felhívom gyorsan.
Rövid telefonálás után megtudtam, hogy már úton van hazafelé, így Sophie-val lementünk a földszintre. Amint leértünk a lépcsőn, nekem földbe gyökerezett a lábam.
- Hé Ami! Nézd ki van itt! - lépett oda hatalmas vigyorral az arcán Emma, majd amikor a többiek már nem láthatták, fintorgott. - Itt van Pete. Nem lesz baj, ugye?
- Ezzel elkéstél Emma. - sóhajtottam.
- Hogy érted ezt? - ráncolta a szemöldökét. Én sóhajtottam egyet, majd megvontam a vállam.









2016. december 30., péntek

A rohadt életbe

Sziasztok!
Remélem nektek jobban telik a karácsony, mint nekem. Jó gyerek vagyok, így szünetre időzítettem a betegséget, igaz, hogy csak egy nátha, de kellemetlen na. :/
4 napja kellett volna írnom, de nem tudtam. Írok most.


A döbbenettől lefagyva egyikünk sem mozdult meg. Adam gyorsan rám nézett, majd azonnal kapcsolt. Fogta a takarót és rám dobta, majd elkezdett felöltözni. Pete eközben nekidőlt az ajtófélfának és kifürkészhetetlen arccal figyelte a kettősünket.
Adam végzett az öltözéssel, majd fogta magát és lazán Pete-hez sétált.
- Megtennéd, hogy kimész, ameddig Amanda felöltözik? - kérdezte, de valójában utasítás volt. - Elhiszem, hogy szívesen nézegetnéd bugyiban, de sajnos nem teheted.
Ez övön aluli volt. Adam ezzel túl messzire ment. Pete fájdalmasan megrándult, majd elfordult. A válla rázkódott az idegességtől, majd hirtelen hátrafordult és lendületből behúzott egyet Adam-nek. Adam nem számított rá, így hátra tántorodott. Én sikítva ugrottam ki a takaró alól, elfeledkezve arról, hogy nincs rajtam rendes ruha.
- Jesszusom, jól vagy? - rohantam oda Adam-hez, aki az arcára szorította a kezét.
- Nem tört el az orrom. Azaz remélem. - emelte meg a kezét. Az orrából azonban patakzott a vér, így nem lehetett megállapítani, hogy eltört-e.
- Te jó ég! - nyögtem. - Ezt muszáj lemosni. Gyere!
Kimentünk a fürdőszobába és Adam lemosta az arcát.
- El kell mennem egy orvoshoz ezzel. - mérgelődött.
- Rendben. Menjen veled valaki! Mondjuk Rob.
- Miért nem te?
- Nincs rajtam ruha. És ne haragudj, de így is túl sok vért láttam.
- Jó, megértem. - sóhajtott Adam. - Akkor indulok! Sietek vissza.
- Vigyázz magadra! - simítottam meg a vállát. - És próbáld meg lebeszélni őket arról, hogy feljöjjenek!
- Nem fog menni. - próbálkozott meg egy mosollyal, azonban a mozdulat látható fájdalmat okozott neki. Lassan lesétált a lépcsőn, majd amikor már nem hallottam a lépteit, nagyot sóhajtva visszamentem a szobámba. Pete ugyanott állt, ahol hagytuk és szó nélkül nézte, hogy besétálok a szobába. Én összeszedtem a ruháimat, majd magamhoz szorítva őket elindultam, hogy a fürdőszobában öltözzek fel, mert nem akartam, hogy Pete végignézze az egész műveletet.
Mikor Pete-hez értem, felemelte a fejét és végignézett rajtam.
- Gyönyörű vagy. - suttogta.
- Hogy tehetted? - csattantam fel. - Miért kellett megütni?
- Lehet, hogy téged teljesen elvakít az az értelmetlen mértékű rajongás, amit Adam iránt érzel, de ha nem hallottad volna, megalázott. Tudom, hogy elmondtad neki, hogy szeretlek, és érthető, hogy védeni akar. De az nem, hogy megaláz és kigúnyol. Annyiszor küldtél el te.... válogatott gonosz megjegyzésekkel.... nem viselek el több ilyet Amanda!
- Akkor minek bukkansz fel mindig? - tártam szét a karom, mire a ruháim lehullottak a földre.
- Honnan tudhatnám, hogy mindig beléd botlok? - emelte meg a hangját Pete.
- Kiabálj csak nyugodtan, hátha valaki meghallja! - forgattam a szemem. - Emma sose bocsátaná meg, amit tettél.
Pete erre szó nélkül előrébb lépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. A zárban még a kulcsot is elfordította és zsebre tette.
- Nem hiszem, hogy egy ajtó olyan sokat segítene. - mondtam gúnyosan.
- Dehogynem. Meglehetősen jól hangszigetelt szoba. Maximum a sikítást hallod, de azt is csak a szomszéd szobából.
- Csodás. - sóhajtottam. Felvettem a ruháimat a földről. - Kiengedsz?
- Nem. - mondta Pete, én pedig rosszat kezdtem sejteni.
- Akkor legalább fordulj el, jó? - próbáltam leplezni az idegességemet.
- Miért? Olyan, mintha fürdőruhában lennél.  -vont vállat, majd leült az ágyra, pont velem szemben.
- Jó. Akkor ne bámulj legalább! - fordítottam neki hátat. Elkezdtem felöltözni. Éppen a nadrágomat gomboltam be, amikor mozgást hallottam a hátam mögül. Gyorsan felkaptam a pólómat a földről, majd megpróbáltam belebújni, amikor...
- Te megfogtad a mellemet? - fordultam hátra visítva. Pete ekkor átölelt és megpróbált megcsókolni, én azonban már túl sokszor hagytam magam. Felrántott térddel fejeztem ki nemtetszésemet, azonban kicsit eltévesztettem a célpontot, ugyanis a combjába rúgtam, majd rálépve a saját lábamra, elbotlottam. Pete elkapott, felemelt, majd magához szorítva leült velem, engem az ölébe téve.
- Véletlen volt. - mosolygott hamisan, majd egyik kezével a két csuklómat átfogva, a másikkal levette a pólóját. Én közben próbáltam kiszabadulni, de a szorítása olyan erős volt, hogy esélyem sem volt ellene.
- Tessék, most egálban vagyunk. - mondta, mikor a pólóját az enyém mellé dobta.
- Engedj el, te rohadék! - sziszegtem.
- Hogyne. Még megölsz, amilyen ideges vagy.
- Meg is érdemelnéd. - fészkelődtem, majd valahogy sikerült lekászálódnom az öléből, azonban mivel még mindig tartott, hanyatt rántott, aminek következtében ráestem az ágyra, ő pedig rám.
- Egyre jobban tetszik nekem ez a mai nap. - vigyorgott, majd a kezemet továbbra is tartva rám feküdt, a másikkal először a saját, majd az én nadrágomat vette le. - Határozottan tetszik.
- Pete, mit csinálsz? Ne merészeld! - visítoztam, mire nemes egyszerűséggel megcsókolt, ami ellen most nem tudtam tiltakozni. Pete eddigi csókjai visszafogottak voltak, de a mostani... fáj a szám, ha csak visszagondolok rá.
A szabad kezével közben végigsimogatott, ami határozottan nem tetszett. Forgolódtam jobbra-balra, de a szorítása sehogy sem lazult.
- Te nem élvezed? - kérdezte Pete, majd utálkozó arcomat látva, lebiggyesztette a száját. - Kár.
Ekkor úgy döntöttem egy trükkös megoldáshoz folyamodom. Abbahagytam a kapálózást és visszacsókoltam. Pete a meglepetéstől ellazult egy kicsit, én pedig ezt kihasználva kirántottam a jobb karomat és hasra vágódtam. Pete azonban a bal kezemet továbbra is fogta és ismét rám feküdt.
- Ennyire kell a bal karod? Tessék.  - engedte el, azonban jelenlegi pozíciómban ez sem segített, ugyanis a hátamon ült.
- Nem gondolod, hogy ez lassan kimeríti a nemi erőszak fogalmát? - nyögtem.
- Lehet. - gondolkodott el. - De szerintem az akkor lenne, ha....... meztelenül csinálnám ezt.
- Ne merészeld!
- Nyugalom nyuszika! Semmi baj. - simogatta a hátamat. - Nem bántok. Milyen szép melltartód van, mondtam már?
Azzal egy mozdulattal kikapcsolta. Meg voltam lőve. Esélytelen vagyok vele szemben. Nem tudok úgy ellenállni, hogy ne lásson meg semmit.
- Pete, te egy akkora rohadék vagy! - kiabáltam.
- Tudom, tudom... Lina is mondta már párszor.
- Hogy jön ide Lina?
- Mielőtt találkoztunk volna drágám, próbált rávenni valami hasonlóra, de én visszautasítottam. Szerettem Lina-t. Aztán megismertelek téged és beléd szerettem. Akkor már szívesen tettem volna meg, ami Lina kért.
- Lina egy hülye picsa!  - suttogtam. - Te meg nem vagy normális. Engedj el!
- Tessék. - emelte fel a kezét. - Elengedtelek.
- Szállj le rólam!
- Kérlek. - mosolygott álszenten, majd négykézlábra állt fölöttem. - Felkelhetsz. Ha mersz.
- Olyan szemét vagy! - sírtam el magam. Pete leszállt felőlem, majd leült mellém. Én magamhoz szorítva a kikapcsolt melltartót, felültem és zokogni kezdtem.
- Ne haragudj. - szólalt meg Pete. - Elkapott a hév.
- Veszem észre.
- Nem akartalak bántani. Tudod, hogy szeretlek. Azt akartam, hogy neked is jó legyen. Azt hittem, hogy érzel irántam valamit. Múltkor, amikor elbúcsúztunk... az a csók...
- Igazad van. - szólaltam meg halkan. - Érzek irántad valamit. A mérhetetlen szánalmat és haragot! Nem bírsz békén hagyni.
- Sose akartál tőlem semmit?
- De... - vallottam be. Pete erre közelebb húzódott és hátulról átölelve ringatott. - Múltkor az a csók... jól érezted. Megrendített, hogy elmész. Hogy örökre elmész. Kedvellek Pete, barátként főleg. Ha nem lenne Adam, örömmel lennék a barátnőd is. De így...
- Persze. Mindig Adam...
- Valamit biztosan rosszul csinálok, ha folyton sikerül megcsókolnod vagy éppen bugyira vetkőztetned. - magyaráztam. - Talán ha egyértelműbb lennék...
- Remélem tudod, hogy ha te nem hagynád, nem tudnám ezeket megtenni. - mondta Pete. - Ha teljesen hidegen hagynálak, nem tudnám megtenni. De te is akarod Amanda.
- De nem... - tiltakoztam.
- Dehogynem. A múltkori csókunkat te is élvezted. - suttogta a fülembe. - És elhiszem, hogy ez a mostani kicsit durva volt neked, de nézz magadba. Egy kicsikét sem élvezted legalább?
- Nem igazán.
- Egy pillanat se volt, amit élveztél volna? - suttogta. - A csókot se, amikor visszacsókoltál?
- Maximum azt egy kicsit. Jól csókolsz, annak ellenére, hogy nem kértem, hogy tedd meg.
- És... - fordította maga felé az arcomat Pete. - Nem bánod, hogy ilyen csókokról mondasz le?
Ezzel újra megcsókolt, de most nagyon finoman és gyengéden. Én teljesen ledöbbentem, hogy képes megint megtenni.
- Gyerünk! Engedd el magad! Csak egy csókra. Ha utána azt mondod, hogy nem, akkor nem erőltetem tovább. - suttogta Pete. Én nem tudtam mást tenni, mint megtenni, amit mond és teljes odaadással próbáltam visszacsókolni, de nem ment.
- Ennyi? Adam-et is így csókolod? Szegény. - nevetett Pete.
- Adam-be szerelmes vagyok. - mondtam.
- Nem hiszem! Ha szerinted ilyen, amikor teljesen beleadod magad... az nem szerelem.
- Tudod mit? - kaptam fel a vizet, majd feltérdeltem és szembe fordultam vele. - Szenvedélyes csókot akarsz? Nesze!
Azzal megcsókoltam, de úgy, hogy lehet, hogy Adam-et se csókoltam még így. Pete halkan felnyögött, majd magához ölelt és visszacsókolt. A csók elég hosszúra sikerült és Pete teljesen belefeledkezett és az az igazság, hogy én is kicsit. Arra eszméltem, hogy Pete megfogja a kezemet, amitől én elejtem a melltartómat. Mikor utána kaptam, Pete lefogott, egyik kezével a hajamba túrva tartott a száján, a másikkal pedig a melltartóm helyén kalandozott. Én erre teljesen lefagytam, hiszen ezt Adam-nek sem engedtem meg eddig.
- Gyönyörű vagy. - nyögte Pete, majd az ölébe rántott. Én felsikítottam, ugyanis rajta nem volt nadrág, emiatt pedig... amit nem kellett volna éreznem, azt is sikerült.
- Pete, egy csókról volt szó... - fészkelődtem.
- Tudom. De én vagyok az erősebb. És zárva az ajtó. És tudom, hogy élvezed!
- Kérem a kulcsot! - csattantam fel.
- Drágám, annak ára van...
- Mi?
- Tudod, hogy szeretlek. 15 perce vagyunk itt és az előbb te is élvezted. Mi lenne, ha befejeznénk, amit elkezdtünk?
- Te nem vagy normális! Nem engedem, hogy te legyél az első! - visítoztam. Pete erre megmerevedett.
- Szóval Adam-nek ennyi idő alatt nem sikerült ezt elérnie? Látott már ruha nélkül egyáltalán?
Én lehajtottam a fejem, mire Pete felnevetett.
- Nocsak, a nagy szerelem! Az előbb nekem hagytad, Adam-nek pedig ennyit sem. Úgyhogy nincs több kifogás. Akarlak és most akarlak. Itt.
- Én nem akarom.- nyüszítettem.
- ÉS mondd csak... mi akadályoz meg engem abban, hogy az ellenkezésed ellenére megtegyem?
- Nem tudom. Nem vagy akkora rohadék, mint amekkorának látszol? - tippeltem.
- Itt ülsz velem szemben bugyiban. Ne várd, hogy képes legyek uralkodni magamon. - suttogta Pete, miközben simogatott, majd hirtelen belemarkolt a fenekembe. - Istenem! Tökéletes vagy!
- Nem, Pete, ne.... - kapálóztam, de ő megint megcsókolt. Ezúttal úgy, ahogy még az előbb sem.
- Ne állj ellen folyton! - simogatott, én azonban a szabad kezemmel felpofoztam és leugrottam róla. Felkaptam a pólómat és gyorsan felhúztam.
- Kifelé! Most! - ordítottam.  - Ha nem mész, kihívom a rendőrséget!
- Jó. - állt fel Pete, majd összeszedte a ruháit. - De ezt még befejezzük!
Azzal kinyitotta az ajtót, majd becsukta maga mögött. Én remegve ültem le a földre és kitört belőlem a zokogás.







2016. december 22., csütörtök

Utolsó osztálykirándulás I.

Sziasztok!
Kitört a téli szünet, úgyhogy következik a karácsony előtti őrület. Most új lendületet kaptam az íráshoz, és ha a rengeteg házim engedi, írok új részt. :)




Mivel júniusban vizsgázunk, itt volt az ideje az utolsó osztálykirándulásnak. Nem mehettünk májusban, mert akkor már mindenki a tanulással lesz elfoglalva, így most kell mennünk, április elején.
Az ofő kitalálta, hogy mekkora poén lenne elutazni New York-ba, hiszen úgyis voltak ott cserekapcsolatok és amúgy is, utolsó kirándulás, legyen már valami nagyobb, mint az 1 órányira lévő Long Beach. Hát tényleg, poén.
Emma viszont ujjong és azonnal felvette a kapcsolatot az ofőmmel, hogy szervezzenek közös programokat a cserediákokkal. Viszontláthatom Lia-t! Éljen. :P

(New York)

Nem tudom, miért, de a sors valamiért pikkel rám. Diákoknál szállunk meg. Természetesen minket Emma fogadott be, ami tök király, de ha csak eszembe jut, hogy Pete is ebben a házban lakik és akármikor hazaállíthat, kiver a víz.
A többiek persze hatalmas bulinak élik meg az egészet. Újra együtt Emma-val.
- Még egyszer se jött haza, mióta LA-ben fotós. - nyugtatgatott Emma. - Most sem fog, nincs oka rá.
- Értem, persze. - legyintettem. - Pete mindig meglepetést okoz, úgyhogy ne haragudj, de kicsit parázok.
Ez legalább harmincszor lejátszódott az első napon. Utána mérséklődött kb. tízre.
Az ofővel és a cserediákokkal végig kellett járnunk New York nevezetességeit. Nagyon szép volt, csak hatalmas volt a tömeg.
Lia-val a 3. napig sikerült elkerülnünk egymást, de nyilvánvaló volt, hogy nem úszhatom meg.
- Ohó! - vigyorgott a csajszi, mikor meglátott.  - Hát itt van a kis Amanda!
- Szia! - üdvözöltem fanyalogva.
- Na mi van? Hol hagytad a csúcspasidat? - rágózott nevetve. - Vagy már azóta régen elhagyott és mást boldogít?
- Mindjárt jön. - pillantottam az órámra. - 9:30kor van találkozó, még van 5 perce.
- Ezt én is tudom babám, de nem válaszoltál a kérdésemre. Elhagyott már Adam?
Én már nyitottam a számat a válaszadásra, amikor Adam hirtelen előbukkant a semmiből, mellettem termett, majd egy nyilvános helyen botrányosan hosszú és szenvedélyes csókkal köszöntött.
- Azt hiszem, ez válasz a kérdésedre. - mosolyogtam Lia-ra a csók után. A lány arca lángolt a haragtól.
- Igaz is. Szia Lia! - rázta meg a lány kezét Adam.
- Helló! - villantott egy mosolyt Lia, de feleannyira se volt őszinte, mint az előbb. - Látom, még mindig a kis répával nyomulsz. Tudod, őszintén érdekelne, hogy mi tart mellette ennyi ideig? Kapcsolatai vannak? Pénze? Jó vele a szex? Szereted kihasználni a nyomikat? Vagy mi? Mert más indokot nem igazán tudok mondani.
- Képzeld el Lia... - karolta át Adam. - Szeretem Amanda-t. A lehető legaranyosabb lány a világon, kedves, okos, vicces és ártatlan. A tökéletes nő, úgyhogy bármennyire is meglepő, nem fogom elhagyni miattad, mert belőled van több ezer a világon. Amanda sem egy világcsodája, ez tény, de ő lényegesen egyedibb, mint te. Éppen ezért, vele maradok, feleségül veszem és együtt neveljük majd Cornelia-t és Tommy-t.
Lia lefagyva ácsorgott, de én is. Ez most mi volt?
Adam elengedte a döbbent lány, majd mellém lépett, rákulcsolta ujjait az enyémekre és magával húzott, ugyanis az osztály időközben elindult.
*
(Este Emma-éknál)

 A srácok is átjöttek, úgyhogy a ház kicsit zsúfolttá vált. Emma valami idióta társast szedett elő és azzal játszottunk meg beszélgettünk a továbbtanulásról.
- Jaj srácok.  - nyögött Nick a sokadik kérdés után. - Mi lenne, ha inkább arról beszélnénk, hogy egyetem után ki mit fog csinálni? Nem a suli a lényeg. Utána lesz még 70 éved, amit le kell élni.
-Nick-nek igaza van. - mondta Hayley. - Én biztosan nem fogok a szabályok szerint élni. Kit érdekel, hogy divat férjhez menni meg gyereket nevelni? Én nem akarok.
- De... azok gyerekek. - néztem rá döbbenten.
- És?
- Azok aranyosak. Azok édesek. Cukik. Taníthatod őket. Nevelheted őket. Szeretheted őket. - magyaráztam. Hayley csak legyintett.
- Én festeni akarok. - mondta Sophie. - Tudjátok, kiülsz az erdőbe és egész nap festesz.
- Maradok az informatikánál. - rázta a fejét Rob.
- Én Sophie-val vagyok. - szólalt meg Adam. - Természet, fotózás... mi kell még?
- Család. - jelentette ki Alex. - Valaki, akikhez haza tudsz menni.
- Persze, az is kell. Mindenképpen.  - helyeselt Adam. Nekem eszembe jutott a délelőtti monológja és megborzongtam.
- Pillanat és jövök, keresek egy pulcsit! - álltam fel és felmentem az emeletre. A vendégszobában (igen, abban, ahol 2 éve a karácsonyt töltöttük) lerogytam az ágyra és hanyatt dőltem. Túl sok mindent kavart fel bennem Adam délelőtti kiselőadása. Nemsokára vége a giminek. El kell döntenem, hogy hova tovább. És mi lesz Adam-mel? A kapcsolatunk eddig sem volt a legharmonikusabb, átlag 3 havonta úgy összeveszünk, hogy napokig nem kommunikálunk. Mi lesz jövőre?
Még nem gondolkodtam, hogy Adam-mel mi lesz. Meddig folytatjuk? Vagy ha meg is marad a kapcsolat, akarom-e, hogy egész életen át vele legyek? Az utolsó kérdésre tudtam a választ. Természetesen. Akarom ezt a srácot. Szeretem.
Mintegy végszóra, Adam nyitott be.
- Hé! Minden oké? Zaklatottnak tűntél.
- Csak egy kicsit gondolkoztam. - mondtam és próbáltam eltussolni a dolgot.
- Min gondolkodtál kicsim? - ült le mellém.
- A délelőtti mondatodon. - sóhajtottam nagyot.
- Jézusom, mit mondtam?
- Hogy feleségül veszel és együtt neveljük majd Cornelia-t és Tommy-t. Tudom, hogy Lia miatt mondtad. De akkor is felkavart. Egy csomó mindenen nem gondolkodtam eddig, de emiatt elkezdtem.
- Ami! - kezdte, majd rám feküdt és megcsókolt. - Nem vicceltem. Feleségül foglak venni, ha te is akarod. És lesz 2 gyönyörű gyerekünk.
- Cornelia és Tommy? - kérdeztem halkan.
- Igen. - mosolygott Adam. - Bocs, hogyha ezzel megijesztettelek. De én olyan régóta tervezgetem a közös jövőt veled.
Olyan boldog voltam, mint még soha. Magamhoz húztam.
- Szeretlek Adam Sacks. - súgtam a fülébe. - És szeretnék veled maradni életem végéig.
- Akkor ezt megbeszéltük. - csókolt meg. A csókunk elég hosszúra sikerült, és teljesen belefeledkeztünk. Adam lassan levette a pólóját, majd az enyémet is. A nadrágját is levette, és némi tiltakozás után az enyémet is lehúzta. Csak ketten voltunk, és tudtam, hogy mindkettőnk fejében ugyanaz jár.
- Ami, én... - kezdte Adam.
- Tudom. - sóhajtottam. - Hidd el, hogy tudom.
- És nem lehetne... - kezdte, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Riadtan kaptuk fel a fejünket.
- Ez ugye csak egy rossz vicc? - nyögtem fel.
- Nagyon remélem. - hangzott Adam halk hangja. Pillanatokkal később bebizonyosodott, hogy tévedtünk.
- Igazán érdekelne, hogy amikor végre hazajövök a családomhoz, miért látok egy félmeztelen párt a házban? - kezdte Pete. Én pedig tudtam, hogy ez nem egy rövid beszélgetés lesz.

 






















2016. december 18., vasárnap

Tavaszi zsongás

Sziasztok!
Majdnem egy hónapig szüneteltem, amit ismételten nagyon sajnálok. Időm se nagyon volt, kedvem se és fáradt voltam. Meg kifogytam egy kicsit az ötletekből. :/
Még nem teljesen tiszta, hogy merre fog továbbmenni a történet, de valamit mégis illene produkálnom, úgyhogy ne aggódjatok, lesznek részek! :)




Riry elutazása után mindannyian kicsit letargiába estünk. Emellett persze nagyon örültünk, hogy összejött neki és az első Skype-olás után tudtuk, hogy nem alakulhatott volna jobban a dolog. Riry hatalmas mosollyal integetett a kamerába és a szobatársai rosszallásai ellenére visongva mesélt az első napjáról.
- Hatalmas a stúdió! Tele van kamerával! És az a sok reflektor... - áradozott Riry, majd fájdalmasan megdörzsölte a szemét. - Mondjuk eléggé rossz órákig nézni. Be fog gyulladni a szemem.
Ekkor Riry egyik szobatársa az 'amatőr' szót sziszegve egy adag szemcseppet vágott Riry fejéhez.
- ÁÚ! - sikkantott egyet Riry. A lány addigra már kiment a szobából, így megköszönni se tudta a 'kedves' ajándékot.
- Ki volt ez? - érdeklődött Sophie.
- Amber. - legyintett egyet Riry. - Profi táncos. Sokkal jobban ismeri a helyzetet nálam.
- Elég bunkónak tűnik. - gondolkodtam el.
- Még nem ismerem eléggé. Nemtom milyen. Eddig nem túl barátságos, de lehet, hogy azért, mert új vagyok. Itt mindenki profi rajtam kívül. Én vagyok az egyetlen kezdő.
- Nem baj. Bele fogsz jönni. - mondta Alex. - Simán letáncolsz mindenkit.
- Ez csapatmunka. - mosolygott Riry. - Nincs rivalizálás.
- Aha. - bólogatott Hayley röhögve. - Ezzel a hozzáállással kicsinálnak. Állj ki magadért vagy az Amber-hez hasonlók kinyírnak!
- Oké Hayley, persze. - bólogatott Riry. Látszott, hogy nem hisz Hayley-nek. - Mennem kell lassan. Kezdődik a próba. Még beszélünk. Legyetek jók!
- Te legyél jó! - köszöntünk el, majd elsötétült a képernyő.

*
(Március közepe)


A suli minden időnket kitölti. Mindenki a továbbtanuláson pörög. Alex a kémikus szak mellett megjelölte a Zeneakadémiát, hogy a fuvolát se hagyja teljesen veszni. Sophie a Képzőművészeti Egyetemre akar bejutni, úgyhogy ő minden szabadidejében fest, rajzol vagy művtörizik. Hayley fogalmam sincs, mit csinál, ő nem hajlandó megmondani, hová jelentkezett. Cecy szerencsére nem érintett a dologban, ő boldogan járja a tizenegyediket.
A fiúk is szórakoztak egy darabig. Rob és Nick végül a bölcsészkart választották, mondván az a legkevésbé megterhelő és közel van a Zeneakadémiához, ahová Beckie és Jessy is jelentkezett. Adam pedig fotózást akar tanulni, úgyhogy ő is valamelyik művészeti egyetemen fogja tengetni a napjait.
Én pedig... nos megfogadtam Hayley tanácsát. Jelentkeztem a könyvtáros szakra, óvónéninek és hogy a törit se hanyagoljam el, beírtam a töritanárt is. Majd csak lesz valami. Úgyis a vizsgák után dől el minden. Az pedig még 3 hónap.
Riry nagyon belejött a londoni életbe. Háromnaponta Skype-olunk, de úgy tűnik, neki ez egyre kevésbé igénye. Rengeteg bulizós képet tölt fel a Facebook-ra és egész jól kijön a szobatársaival. Amber minden képen mellette áll, Riry ölelgeti, stb. Nekem valahogy rossz érzésem van a csajjal kapcsolatban, van néhány kép, ahol konkrétan fintorog Riry-re. Persze, Riry-nek hiába mondom, hosszú perceket tud Amber-ről beszélni, hogy milyen jófej és laza és cool. Aha. Biztos. Amber-rel egyszer kerültem közelebbi kapcsolatba, mikor is Skype-olás közben belehajolt a kamerába, majd röhögve megkérdezte tőlem, hogy 'Na mizujs répa?', én pedig egy 'Anyádat'-tal viszonoztam kedvességét.
Amber


Nagyon remélem, hogy semmit nem tervez Riry ellen, mert ha bántani meri, akkor megnézheti magát. Alex azonnal odautazna Hayley-vel együtt és Amber hamar a sürgősségin találná magát.
Mindezek mellett Lottie ügyét sem hanyagoltam el. Végigpörgettem a Facebook-on Adam ismerőseit, hátha ott van köztük, de nyilvánvaló volt, hogy nincs. De egy próbát megért.
Beszéltem Emma-val is, aki meglepő módon támogatta az ötletemet, mondván 'Adam-nek jár annyi, hogy rendesen megbeszélhessék a dolgot' . Azonban ő sem ismert egy Charlotte-ot se. Nem hagyta annyiban viszont, azóta is rendületlenül keresgél New York-ban, minden új ismerősét faggatja, hogy nem ismer-e egy lányt, aki kiköpött Taylor Swift.
Hosszú hetek teltek el, amíg végre találtunk egy kis infót a lányról. Cecy maga kotyogta ki a titkot, ami történetesen Lottie egyik fontos adata volt.
- Lottie-t nézegeted? - mondta egyszer vidáman, miközben én elgondolkodva forgattam a kezemben Adam és Lottie egy régi fotóját. Majdnem elejtettem a képet ijedtemben, de Cecy legyintett, hogy nem árul el. - Szóval Adam mesélt róla.
- Igen, miután anyukátoktól hallottam erről a lányról. Kénytelen volt utána elmesélni. - mosolyogtam.
- Áh, értem. - nevetett. - Nos igen. Minden, amit hallottál, igaz. Lottie a vadóc angyal, Mr. és Mrs. Richardson szeme fénye és életük legnagyobb kihívása.
- Nem meghaltak a szülei? - csodálkoztam.
- De igen. Mr. és Mrs. Richardson a nevelőszülei voltak. - magyarázta Cecy, nekem pedig hirtelen összeszorult a torkom. Ez lesz a megoldás. Lottie biztosan a rendes nevét használja!
- Nem tudod véletlenül, hogy mi az eredeti neve? - kérdeztem ártatlan hangon. Cecy gondolkozott egy darabig, majd megrázta a fejét.
- Tudom, hogy mondta. De elfelejtettem. Eszembe fog jutni, csak nem biztos, hogy az hamar lesz. - ígérte.
- Semmi baj, megvárom.
- Tudod, nem használta azt a nevet. - mesélte Cecy. - 13 éves volt, amikor a szülei egy autóbalesetben meghaltak. Lottie ezután gyerekotthonba került, majd Richardson-ék örökbe fogadták. Szerette őket és nagyon jó élete volt náluk. Még a nevüket is felvette, hogy ne kelljen emlékeznie arra, hogy ki is ő valójában.
- De akkor miért bulizott annyit? - kérdeztem. - Ha ennyire jó élete volt, miért nem vigyázott magára?
- Hiányzott neki valami. - mondta Cecy csendesen. - Elvesztette a szüleit, újakat kapott helyettük, akik úgymond csak befogadták, nem a sajátjuk volt. Néha nagyon érzelgős tudott lenni. Sokszor fájlalta, hogy nincs senkije, aki ténylegesen az övé és kötődhet hozzá. Kereste a helyét, azért bulizott. Végül aztán, mikor ki akart szállni az egészből, amikor túl volt AZON a bulin, megtudta, hogy terhes.
- Honnan tudsz te ennyit erről?
- Mikor Anya kizárta innen Lottie-t, Adam-mel sokat kerestük. Mikor Adam aztán megtudta, hogy mi a helyzet, egy darabig nagyon maga alatt volt. Lottie egyszer küldött neki egy levelet, közvetlenül az elutazása előtt, azonban Adam ki sem nyitotta és hozzám vágta, hogy tüntessen el, mert ő látni sem bírja. Ugyanakkor persze eltépni sem bírta volna. Mégiscsak szerette Lottie-t. Így én szépen elégettem. Miután elolvastam. Innen tudok ennyit.
- Értem. - állt össze a kép. - Még mindig nem jutott eszedbe a név?
- Nem sajnos. - fintorgott. - Adam biztosan tudja.
- Nehogy megkérdezd! - rémültem meg. Cecy elkomorodott és hosszan nézte az arcomat.
- Meg akarod keresni, ugye? - kérdezte.
- Nem, csak... igen. - vallottam be.
- Ami, figyelj rám! - kezdte. - Megértem, hogy miért tennéd. Pontosan értem, hogy mit akarsz ezzel. De nagyon kérlek, ne tedd! Adam nem bírná elviselni, ha az a lány megint felbukkanna. Én is bírtam Lottie-t, de ne. Nem akarom, hogy Adam megint kibukjon miatta!
- Hátha nem bukna ki... Végül is 3 éve történt.
- Amanda. Értékelem a szándékodat, nagyon kedves ez a 'hozzuk össze őket egy tisztázó beszélgetésre' dolog, de nem fogom hagyni. Boldogok vagytok Adam-mel. Nem kell felforgatni ezt. Mert ne legyen egy szemernyi kétséged afelől, hogy ha Lottie nem zárkózik el, Adam azonnal elhagyna miatta!
- Tessék? - ültem tátott szájjal. - Hiszen 3 éve nem látták egymást, egy szót se beszéltek, semmi nem történt köztük, én pedig lassan 2 éve a barátnője vagyok!
- És? Ő volt az első szerelme.
- Na de... - pislogtam. - Most mennem kell.
Ezzel kiviharzottam az ajtón és meg sem álltam a legközelebbi parkig. Ott leültem egy padra és órákat töprengtem a hallottakon. Adam tényleg otthagyna Lottie-ért?
Egyvalamit biztosan tudtam. Nem hallgatok Cecy-re. Megkeresem azt a lányt, ha addig élek. Nem érdekel, hogy esetleg megégetem magam a dologgal.
























2016. november 20., vasárnap

Igyekezet

Sziasztok!
Ismét 2 hétig nem volt rész. Viszont túl vagyok az angol szóbelin is, úgyhogy mostantól egy kicsit csökken a tennivalóim mennyisége. Na nem nagyon, de egy kicsit.





Mivel Hayley-vel semmire nem jutottam, elgondolkodtam, hogy kit avathatnék be a dologba. Biztos voltam benne, hogy Alex ugyanúgy reagálna, mint Hayley és annyit tanácsolna, hogy hagyjam annyiban a dolgot, Lottie nem az én ügyem. Cecy-vel mégsem vitathattam meg, hiszen Adam húga és ismeri a történetet. Plusz azonnal lebuknánk. Riry 2 hét múlva utazik Londonba, rá nem számíthatok most. Emma New York-ban van, esetleg megkérdezhetem, hogy nem ismer-e egy Charlotte Richardson nevű lányt. Kicsi az esélye, de elképzelhető, hogy Lottie a keleti partig 'futott' szégyenében.
Illetve, ott van még Sophie. Szegény éjjel-nappal az egyetemi felvételijére készül. A helyi festészeti egyetemre akar bejutni és az nem egyszerű, mert a suli nagyon népszerű. Megkérdezem, de nem hiszem, hogy ráér.
Jobban belegondolva, kb. egyedül maradtam. Persze, így Adam biztosan nem tudja meg, de jó lett volna, ha van mellettem valaki, akivel együtt dolgozunk az ügyön. Egyáltalán hogyan kezdjek hozzá?

*
(2 hét múlva, reptér)


Riry mosolyogva állt a bőröndjei között. Az anyukája folyamatosan magyarázott neki, de ő nem igazán figyelt rá. A szeme csillogásából ítélve, az járhatott a fejében, hogy nemsokára maga mögött hagyja az egész itteni világát és egy olyanba csöppen bele, amiben sikere lehet. Érthető, hogy az anyja monoton rikácsolása nem érdekelte annyira.
Mi csendben vártuk, hogy Riry mamája befejezze a monológját. Az apukája is mellettünk állt és ő is türelmesen várta, hogy a volt felesége végre csendben maradjon.
- Jól jegyezd meg Audrey... - mondta az anyukája. - Londonban a fiúk sokkal rámenősebbek, mint itt. Leszel szíves eszednél lenni. Nem szeretném, ha akkora szégyen érne, hogy a lányom 19 éves korában terhes legyen egy vadidegentől.
- Persze Mama. - bólintott Riry.
- És meg ne tudjam, hogy iszol. Ha ilyesmit teszel és kitudódik, azonnal hazajössz, értetted?
- Ebből elég legyen! - szólt közbe Riry apja. - 19 éves, megy vele a tanára, nem lesz baj. Ha pedig bulizni akar, tegye! Nem a középkorban élünk. Jó, hogy nem csomagoltál neki tűt és fonalat, hogy szabad idejében terítőt horgoljon!
- Thomas, ne szólj bele! - háborodott fel Riry anyja, mire a lánya nemes egyszerűséggel arrébb sétált.
- Igen, ez a családom. - mutatott az időközben egyre hangosabban vitázó szüleire. - Nem szabad összeereszteni őket.
- Látjuk. - sóhajtott Alex.
- Majd lenyugszanak.- vont vállat Riry.
- Biztos készen állsz te erre? - kérdezte Cecy szomorúan. Szegény, majd megszakadt a szíve a legjobb barátnője miatt, de nem akarta visszatartani, mivel tudta, hogy Riry-nek mennyit jelent ez az út.
- Nem szívem. Semmiben sem vagyok biztos. - simította meg Cecy haját Riry. - Csak abban, hogy szeretnék kitörni ebből a mostani élethelyzetből. Nem akarom, hogy a szüleim még 2 évig így káráljanak a fejem felett. Ez a forgatás a legjobb dolog, ami történhetett velem.
- Vigyázz magadra! - ölelte át Sophie. - És tényleg óvatosan az alkohollal! Legalább nekem hidd el.
Erre mindannyian halványan elmosolyodtunk, hiszen Sophie és az alkohol valóban nem volt a legnyerőbb párosítás, lásd Cody. Ennek ellenére, persze a beszólás maga vicces volt, de Sophie is csak feszültségoldásnak szánta, amikor majdnem megerőszakolták, nem találta annyira poénosnak a helyzetet.
- Vigyázni fogok. - ígérte meg Riry. Alex komoly arccal biztosította, hogy azonnal telefonáljon ha baj van, mi igyekszünk segíteni, akár el is utazunk hozzá, ha kell.
- Nem tudsz hazajönni valamikor? - kérdezte Cecy. - Úgy értem, augusztus nagyon messze van. A szüleid, az egyetem...
- Nem tudom. Ha lehet, akkor természetesen hazajövök. De úgy tűnt, hogy elég zárt a rendszer. Az egyetemmel meg nem lesz gond, ezt a félévet el sem kezdtem. Januárban levizsgáztam, majd augusztusban megpróbálom az akkori vizsgákat is letenni, ha nem sikerül, akkor maximum egy félévvel többet járok egyetemre.
Ebben a pillanatban a hangosbemondó bemondta, hogy az utasoknak még 10 percük van a csomagjaikat berakni. Riry egyesével megölelt minket.
- Visszavárunk. - suttogtam neki.
- Köszönöm, hogy kijöttetek velem. Hiányozni fogtok. Szurkoljatok nekem! - mosolygott Riry, de már az ő mosolya sem volt annyira őszinte. A szüleit is megölelte, majd a cuccait felvéve elindult, hogy lerakja őket a megfelelő helyre. Ahogy a távolodó vékony alakot figyeltük, mindannyiunknak elszorult a szíve. Ez a törékeny lány annyira menekülni akar a saját élete elől, hogy a bolygó túloldaláig is elmegy, csak nyugta legyen.
20 perc múlva a gép felszállt, mi pedig hosszasan néztünk utána. Utána halkan elbúcsúztunk és hazamentünk. Aznap mindegyikünk fejében az járt, hogy Riry jól döntött-e. Itthon is boldogulhatott volna. Remek táncos, a Hollywood-i filmekbe is kellenek táncosok, lett volna munkája.
Ugyanakkor a szülei tönkreteszik az életét. Egymást szidják, észre sem véve, hogy a lányuk egyre kevésbé szeret velük lenni. Ha Riry megerősödik és lelkileg rendbe jön ettől az úttól, akkor had menjen! Váltsa valóra az álmait, bizonyítsa be magának, hogy képes bármit elérni, aztán jöjjön haza és mutassa meg a szüleinek is, hogy több annál, mint aminek kezelik. Több egy kislánynál.
Ameddig ő nincs itt, mi sem fogunk unatkozni. A maradék 3 hónap suli elég kemény lesz, utána pedig vizsgák. Nem lesz időnk aktívan szomorkodni. A kevéske szabadidőben pedig beszélgetünk a lányokkal és erősítjük egymást, találkozom Adam-mel és valószínűleg el fogja érni, hogy lefeküdjek vele, mert istenem, annyira jó volt a múltkori is. És persze ott van Lottie ügye, amiről nem tettem le. Elcsórtam egy fényképet Adam jegyzetei közül, hogy az interneten megismerjem, ha szembejön a képe. Lottie és Riry tulajdonképpen nagyon hasonlóak. Mindketten menekülnek a saját életükből és valahol máshol egy teljesen újat kezdenek.
Mindenképpen meg kell találnom őt. Adam miatt és Riry miatt is.










2016. november 5., szombat

Try

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy ennyit kellett várnotok erre a részre. Még kommenteltetek is, ami miatt pláne siethettem volna. Nagyon sok leckét adtak a szünetre, úgyhogy a héten azt dolgoztam fel, tegnap pedig nem voltam itthon. Igazából sok kedvem most sincs írni, mert most sírtam 20 percet folyamatosan, de nem tehetem meg veletek, hogy ma sem írok.




Másnap reggel mire felébredtem, Adam nem volt sehol. Ezt kicsit furcsálltam, hiszen most aludtunk először együtt engedéllyel, ilyenkor nem kellene itt hagynia, hogy a szobából kilépve, egyedül álljam a kérdő tekinteteket. Catherine biztosan kifaggat, hogy milyen volt az éjszaka. Miért hiszi azt mindenki, hogy amikor egy pár együtt alszik, akkor feltétlenül csinálnak OLYASMIT is?
Gyorsan összeszedtem a ruháimat és besurrantam a fürdőszobába felöltözni. Miután végeztem, lementem a konyhába, de meglepetésemre senki nem volt ott. Körbejártam az egész házat, hogy most mi van, de senkit nem találtam meg. Most komolyan, mi a fene ez?
Hirtelen becsapódott a bejárati ajtó és Adam lépett be egy csomag péksüteménnyel a kezében.
- Ó, te ébren vagy? - kérdezte vidáman, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egyedül hagynak az első éjszaka, mikor hivatalosan ott alszom.
- Igen. Hol van mindenki?
- Elmentek bevásárolni.
- Vasárnap reggel? - néztem furán.
- Úgy tűnik, nincs jobb dolguk. - vont vállat Adam, majd vidáman fütyörészve lepakolt és teríteni kezdett. - Gyere, reggelizzünk!
Én engedelmesen leültem az asztalhoz, majd halványan elmosolyodtam, mikor megláttam, hogy hozott nekem lekváros sütit, ugyanolyat, amit egyszer ő maga hajított el a kertjükben egy szintén vasárnapi reggelen.
- Hogy aludtál? - érdeklődött Adam.
- Jól. Nem fáztam.
- Az jó. Máskor is itt alhatnál. Vagy nem csak alhatnál...
Én félrenyeltem a falatot. Hát ezért ment el mindenki? Hogy hátha reggelre lenyugszom és beleegyezem, hogy lefeküdjünk?
- Ezt majd megbeszéljük. - nyögtem ki nagy nehezen. Adam elkomorodott.
- Rendben. Amúgy meddig maradhatsz? Mert Anyáék elég sokára jönnek haza. - célozgatott.
- Nem tudom, nem mondták. De majd hazatelefonálok. - mondtam, miközben lassan a végére értem a sütinek. Adam szótlanul nézte, ahogy eltüntetem, majd egy bögrét nyújtott felém.
- Tea, tej, kávé?
- Tea. - válaszoltam mosolyogva. Adam töltött nekem egy pohárral, majd miután megittam, várakozóan nézett rám.
- Felhívom Anyát. - mentettem ki magam és elrohantam a telómért. Anya nagyon örült, hogy hívom és megnyugtatott, hogy jól tettem, hogy nem rögtön elsőre... ettől függetlenül maradhatok estig.
A konyhába visszaérve Adam arcán némi csalódottságot pillantottam meg. Őszintén sajnálom, de mit várt a suli legszégyenlősebb csajától? Még hosszú hónapok kellenek ahhoz, hogy ez megtörténjen. Talán mire levizsgázunk.
- Sajnálom. De nem. Még nem készültem fel rá. - mondtam a szemébe nézve. Adam átölelt.
- De én annyira szeretném. -suttogta a hajamba.
- Elhiszem. Én pedig halálra vagyok rémülve és határozottan nem készültem fel rá. Néhány hónap múlva, oké?
Adam nagyot sóhajtott, majd hirtelen magához szorított, én pedig döbbenten kaptam levegő után. A nadrágja egy bizonyos helyen meglehetősen kemény volt.
- Úristen. - suttogtam.
- Igen, ennyire akarom. - mondta halkan és megremegett a hangja. Én nagyot sóhajtottam.
- Gyere.  - azzal felmentünk a szobájába.

*
(Délután 15:30)

 Azonnal találkozni akartam Hayley-vel. Muszáj volt. Nem hagyott nyugodni a dolog Lottie-val. Lehet, hogy a délelőtti dolog egy kicsit elterelte a figyelmemet, de most, hogy minden idegszálammal képes voltam újra értelmes dolgokra koncentrálni, tanácsot kellett kérnem. Természetesen Adam meztelen mellkasát nézve nem Lottie-n járt az eszem, de miután kiszórakoztuk magunkat, ahogy Adam mondta, az én fejem is kitisztult.
Sajnálom, hogy csalódást okoztam neki, hiszen azért elsőre nem fekszem le vele, bármennyire is könyörög. De nem hiszem, hogy annyira rossz lett volna fehérneműben csókolózni az ágyán. Legalábbis nem tette szóvá. ;) A meztelenségre még nem vagyok felkészülve. Ahhoz a gondolathoz még szoktatnom kell magam, hogy Adam látni fog ruha nélkül.
Tehát. Visszatérve Hayley-re. A park bejáratánál várt rám és irtó dühösnek tűnt.
- Gyönyörűm, remélem jó okod volt iderángatni, ugyanis megfagyok! - dühöngött.
- Ne aggódj, van rá okom. - mosolyogtam Hayley szenvedésén, hiszen nyáron meg a meleggel van baja. Neki sose jó semmi.
Gyorsan kerestünk egy cukrászdát, ahová beülhettünk és Hayley azonnal szerzett egy forró teát.
- Végre. - bosszankodott, mikor belekortyolt.- Miért is vagyunk itt?
- Régen láttalak. - mondtam ártatlan mosollyal. Hayley azonban nem találta viccesnek.
- Tegnap este együtt keringtünk a világ legdepressziósabb szalagavató-számára, erre te hiányolsz? Ott van a pasid, őt hiányoljad!
- Hayley, nyugi, csak vicceltem.
- Mi a fene, még humora is lett hirtelen... - legyintett. - Tehát?
Gyorsan vázoltam neki a sztorit Lottie-ról. Hayley elgondolkodva forgatta a csészét a kezében.
- Miért is olyan fontos ez neked? Ez egy 3 éves történet. Elmúlt. Vége van.
- Igen, tudom. De muszáj tudnom, mi történt a lánnyal.
- Miért is, ha szabad kérdeznem? Mi közöd neked ehhez az egészhez?
- Igazából semmi. - ismertem el. - Csak érdekel.
- Na látod. Nincs vele dolgod, tehát hagynod kellene. Nem kell folyton más dolgába ütni az orrod. - mondta Hayley és részéről lezártnak tekintette a témát.
Én próbáltam újabb és újabb érveket bedobni amellett, hogy miért kell nekem tudnom Lottie sorsáról, de 3 perc után Hayley felállt, elköszönt és hazament. Én egyedül maradtam.
Hazafelé sétálva elgondolkodtam. Hayley-nek igaza volt, de nem hagyott nyugodni a dolog. Adam első nagy szerelméről van szó. Megérdemli, hogy tudja, mi történt. Nem válhatnak el így. Lottie akármennyire is kemény lány lehetett, kellett neki valaki, aki támogatja. A nevelőszülei biztosan nem álltak mellé, a gyerek apjára nem számíthatott, barátok pedig ebben az esetben nem igazán szoktak segítő kezet nyújtani. Adam volt az egyetlen, aki mellette állt volna, de őt ellökte magától. Ez is érthető, hiszen szégyellte magát. Adam most is kisfiús, 15 évesen még inkább az volt. Lottie pedig nem akarta belerángatni ebbe a csúnya ügybe és szégyellte magát, hiszen Adam olyan ártatlan volt hozzá képest, így nem mert bízni benne, hogy megértené.
Ezeknek találkozniuk kellene. Meg kellene beszélniük. Meg hát, minek is tagadjam, én is kíváncsi vagyok rá.
Nem tudom, hogy hogyan és mennyi idő alatt, de meg fogom találni Lottie-t. Muszáj.













2016. október 23., vasárnap

Lottie

Sziasztok!
Itt vagyok újra. A héten emelt érettségiztem angolból, úgyhogy megnyugodhattok, mostantól több időm lesz írni.




Adam döbbenten bámult engem. Gondolom legrosszabb rémálmaiban sem fordult elő, hogy a barátnője megtalálja a 4 évvel ezelőtti naplóját és az akkori szerelme fotóját bámulva fogja várni az első este, mikor náluk alszik hivatalosan. Hát bocsi. Ilyen az élet.
Én is csöndben néztem őt és próbáltam leolvasni az arcáról valamit. Lottie fotója továbbra is a kezemben volt. Magyarázatot vártam. Miért nem mesélt erről a lányról soha? A kezemben tartom a bizonyítékot, hogy szerette.
Végül Adam törte meg a csendet.
- Hogy találtad meg?
- Leesett a szekrényben és kiszedtem. - válaszoltam nyugodtan.
- Egyáltalán miért kerested? - lépett közelebb.
- Nem kerestem.
- Akkor mit kerestél a szekrényemben? - hajolt le hozzám fenyegetően.
- Információt.
- Ugyan miről? - mondta Adam, érezhető indulattal a hangjában. Tudtam, hogy még egy mondat és ordítani fog.
- Róla. - fordítottam felé a kezemben tartott képet. Adam hátrahőkölt, aztán halványan elmosolyodott. Bennem pedig összetört valami. Lottie még ennyi idő után is hatással van rá.
- Szóval Anya elmesélte... - sóhajtott. Leült az ágyára és intett, hogy üljek mellé. Én megtettem. - Szeretném tudni, hogy mit mondott róla.
- Hogy barátok voltatok. És hogy miatta nem találkoztatok többet. Mert szeretted, de ő megbántott, anyukád pedig védeni akart.
- Hát persze. A történet, ahogy Anya ismeri.
- Miért, nem így történt?
- Nem egészen.
- És hajlandó lennél végre 2,5 év után mondani valamit erről a lányról? - csattantam fel.
- Persze. Egy helyre jártunk gitározni és összehaverkodtunk. Jófej volt és vicces. Sokkal vagányabb volt nálam és ezért nagyon imponált. Lassan beleszerettem. Anya azonban mindig utálta Lottie-t. Igaz, Lottie nem volt az udvariasság mintaképe, de 15 évesen ettől csak még jobban tetszett. - mesélt Adam, közben ujjával Lottie fényképét cirógatta. Erős volt a kísértés, hogy kitépjem a kezéből és darabokra szaggassam, de nem tettem.
- Eddig ugyanaz, mint amit anyukád mondott. - tettem hozzá.
- Elmesélte azt is, amikor elküldte?
- Igen. Részegen és sírva jöttél haza. Emiatt ő megharagudott Lottie-ra és elküldte. És Lottie sose jött vissza.
- Anya nem tudja az előzményeket. - sóhajtott Adam, majd maga elé bámult. Én egyre idegesebb lettem. Eljövök hozzá, hogy itt aludjak, erre egyre több fura dolog derül ki róla.
- Hajlandó lennél végre elmondani? - csattantam fel 2 perc múlva, mikor Adam még mindig csendben ült.
- Igen, hogyne. - törölte le az arcát. - Lottie-val elmentünk bulizni. Teljesen ártatlanul indult, nem volt pia, 15 évesek voltunk és igaz, hogy Lottie járt rendes bulikba is, előttem visszafogta magát.
- Aha.
- Tehát elmentünk. És tök jól éreztük magunkat, beszélgettünk, táncoltunk. Én felkértem Lottie-t táncolni és már éppen be akartam vallani neki, hogy szeretem, amikor belépett 3 nálunk idősebb srác. Lottie azonnal lefagyott, vagyis tudtam, hogy ismeri őket.
- Igen, eddig értem. - bólogattam. Adam mély levegőt vett, ebből tudtam, hogy most következik a neheze.
- Nem értettem, hogy Lottie miért fél ennyire. Aztán hamar kiderült, hogy Lottie ezekkel a srácokkal szokott bulizni. És le is feküdt az egyikkel. A srác pedig úgy gondolta, hogy mostantól igényt tart Lottie-ra, hiszen szép, bevállalós és ha egyszer sikerült, akkor sikerülhet többször is.
- Adam, ne haragudj, de.... az, hogy 15 évesen lefekszik valakivel.... az nem annyira nagyon durva dolog. Mármint nem jó. De ez manapság nem akkora dolog. Értem, hogy felkavart, de szemmel láthatóan Lottie nem akart többet a sráctól, ha megijedt tőle.
- Persze, ha csak ennyi lett volna, akkor nehezen, de beletörődöm.
- Mi volt még? - suttogtam. Adam szemében csillogtak a könnyek, ami nem kis aggodalomra adott okot.
- Lottie terhes volt. - mondta ki Adam és elcsuklott a hangja. A tenyerébe temetett arccal sírt. - Lefeküdt a sráccal és terhes lett. Pedig én ott voltam, szerettem, ő meg lefeküdt egy sráccal, akit akkor látott először.
Én ügyetlenül simogattam a vállát. Erre nem lehet mit mondani.
- És mi történt másnap? - kérdeztem alig hallhatóan.
- A 3 srác nemsokára elment, én pedig elrohantam és valahogy szereztem piát és mindet megittam. Csak azért, hogy ne legyen annyira szar. De az volt. Mikor bőgve és részegen hazaértem, anyukám majd elájult, hogy hajnali egykor miért így esem haza. Rögtön tudta, hogy valami történt Lottie-val. Különösen, miután másnap reggel Lottie kopogtatott kétségbeesetten. Én nagyon rosszul voltam, úgyhogy nem tudtam lemenni, így anyukám nyitott ajtót. Nem tudom, pontosan mit mondott, de Lottie azonnal eltűnt, anyukám pedig 2 órán át magyarázott nekem arról, hogy soha többet nem szeretné látni azt a lányt. Se itt, se máshol a közelemben.
- És utána Lottie eltűnt... - idéztem fel Adam anyukájának szavait.
- Innen igen. Én még egyetlen egyszer beszéltem vele. Írt nekem Facebook-on, hogy mindenképpen beszélnünk kell. Találkoztunk és elmondta, hogy tényleg terhes attól a sráctól és direkt nem avatott be eddig. Én elmondtam neki, hogy szeretem. Ő pedig idegesen felnevetett és azt mondta, hogy elköltözik innen, mert nem bírja elviselni az emléket. Minden csak arra a bulira emlékeztetné.
- Ez érthető. Nem lehetett egyszerű neki. 15 évesen terhesnek lenni. - próbáltam valamit hozzászólni.
- De ő maga akarta. Ő akart lefeküdni a sráccal. Nem megerőszakolták. Ő is akarta. Ha csak megtörtént volna, akkor támogattam volna, segítettem volna neki mindenben, de így.... így nem. Soha többet nem láttam őt. De nagyon sokáig hiányozott. Rengeteget sírtam miatta. Aztán valahogy... elmúlt.
- Pedig az előbb eléggé elérzékenyültél. - mondtam és akaratlanul is enyhe rosszallás volt a hangomban.
- Tudom. Ez a kép akkor készült, mikor Lottie először jött át. Az egy jó nap volt.
- Értem. - sóhajtottam. - Köszönöm, hogy elmondtad. Viszont szeretnék aludni menni.
- Akkor gyere, aludjunk! - hajtotta fel a takarót Adam.
- Inkább alszom a vendégszobában. - mondtam halkan.
- Tessék? A szüleim megengedték!
- Tudom, de most valahogy nincsen kedvem hozzá. - vontam vállat és elindultam az ajtó felé.
- Lottie miatt, ugye?
- Igen, miatta. - ismertem be.
- De miért? Ő csak egy ember a múltamból. - tárta szét a karját Adam. - Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni?
- Ő nem csak egy ember a múltadból. Sírtál az előbb, Adam, 19 éves fiúként. Csak azért, mert mutattam egy fotót és mesélned kellett róla. Te még mindig szereted ezt a lányt.
- Dehogyis! Itt vagy nekem te. Lottie-val évek óta nem beszéltem.
- Tudom, de ettől még szeretheted.
- Ami, ne csináld ezt! Nem tagadom, ha találkoznánk, az felkavarna, de nem szeretem már. Kinevetett, mikor bevallottam neki, hogy szeretem. Hiányzott persze, de 4 éve nem láttam. Nem is szoktam gondolni rá. Eszembe se jut. Maximum nagyon ritkán.
- Jó, rendben. - hagytam rá.
- Én szeretlek téged Ami. Jobban, mint Lottie-t valaha. Hidd el nekem, hogy nem hagynálak el érte. Nem érdemli meg. - lépett közelebb. Félve átölelt. - Nagyon szeretlek és nem akarlak egy ilyen hülyeség miatt elveszíteni.
- Jó. - mondtam halvány mosollyal.
- Alszol itt velem? - kérdezte félve Adam. Én nagy nehezen beleegyeztem, mert nem volt szíven magára hagyni. Mikor lefeküdtünk, jó szorosan átölelt, én pedig hozzábújtam.
- Tudod, a mai éjszakára voltak más terveim is, nemcsak az alvás. - suttogta a fülembe. - De szerintem jobb, ha nem a mai zaklatott este után tesszük meg.
- Szerintem is. - értettem egyet. - Majd legközelebb. Egyébként.... Lottie végül szült?
- Nem tudom. Ez egy jó kérdés. A netről is eltűnt.
- Sose akartad megkeresni?
- Dehogynem. Érdekelt, hogy otthon hogyan fogadták a hírt. Tudod, Lottie szülei meghaltak, mikor 13 éves volt.
- Szegény lány. - mondtam őszintén.
- Nevelőszülőket kapott. Nem tudom, hogy hogyan reagáltak.
- Nem hiszem, hogy örültek neki.
- Én sem.
Még beszélgettünk picit, aztán elaludtunk. Mindketten fáradtak voltunk. Egyrészt a szalagavató, másrészt a beszélgetés kimerített mindkettőnket. Az utolsó gondolatom az volt, hogy ha törik, ha szakad, megkeresem ezt a Lottie-t és kiderítem mi lett vele.