2017. június 25., vasárnap

Az igazság& 4. szülinap

Sziasztok!
Véget ért az érettségi szezon (pápá közoktatás :D ), úgyhogy innentől kezdve szabad vagyok! A következő hónap a reménykedésről fog szólni, tanulhatok-e tovább vagy nem. Természetesen, mivel nyári szünet van, teendőim lecsökkentek, úgyhogy részekre felkészülni! (Persze, még simán kitalálhatom, hogy elkezdem az elméleti részét a vezetésnek. KRESZ meg hasonlók...) Köszönöm a türelmeteket, zseniálisak vagytok! <3
(#szolgálati közlemény Ismételten direkt kék a blog, mivel ez egy világos és vidám szín, míg az eredeti bordó kicsit komolyabb. Nyár van, voltunk elég komolyak a suliban (vagy nem), meg amúgy is. VÍZ. Az is kék. Ha nyár, akkor víz. Oké, elég az asszociációs játékból.)



Döbbenten néztem a siető Lottie után. Persze, érthető, hogy felkavarta a felbukkanásom. Én is így reagálnék, ha valaki a régi sulimból szembejönne velem és szembesítene a régi hibáimmal. pl. Egyszer hozzávágtam egy széket egy sráchoz, mert kicsúfolt. A srácnak eltört az orra.
Megráztam a fejem, majd Lottie után indultam. Hónapokig tépelődtem miatta, nem fogom hagyni, hogy csak úgy elsétáljon. A játszótér melletti kis utcában még éppen láttam az alakját befordulni egy másik szűk utcába. Mesa kisváros, tehát ha nem vagy ismerős, nagyon könnyen el lehet tévedni. De én nem azért töltöttem itt 16 nyarat, hogy könnyen lerázhasson valaki.
Kerültem néhányat, pár utcán átrohantam és tessék. A következő kereszteződésben egyenesen beleütköztem 'áldozatomba'. Lottie felsikoltott és magához ölelte Tommie-t.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte sokkal bátrabban, mint amilyen valójában volt. - Ha Tommie miatt jöttél, hogy elvedd tőlem, akkor...
- Beszélni szeretnék veled. - szakítottam félbe. - Már elmondtam, hogy miről, csak elszaladtál.
- Akkor elég világos lehet, hogy én nem akarok erről beszélni. - mondta, a hangja remegése pedig elárulta, hogy ez érzékeny téma számára.
- Értem. - sóhajtottam. - De nekem nagyon fontos lenne. Adam nem fog megbocsátani nekem. Te vagy az utolsó esélyem.
Lottie kérdőn nézett, látszott, hogy semmit nem ért. Én gyorsan elhadartam neki a történetet.
- Tehát te lennél Adam barátnője. - mért végig, majd elmosolyodott. - Pontosan olyan kislányos vagy, amilyen lányra mindig is szüksége volt. Nem olyan vadóc, mint én. De ez nem változtat azon, hogy neked kell helyrehoznod a hibádat, nem nekem. Ugyanis, ha jól értem, saját magadat akarod helyettesíteni velem, hátha Adam úgy nem utál majd.
Én lesütöttem a szemem. Tényleg ez volt a terv. Szépen visszahozom neki Lottie-t, éljenek boldogan, én meg könnyű lelkiismerettel elleszek valahogy.
- Igazad van. Hülyeség volt. - sóhajtottam. - Ne haragudj, hogy raboltam az idődet. Szia.
Azzal elindultam, saját magamat szidva. Pár lépés után hallottam Tommie hangját.
- Miért megy el a néni?
Majdnem visszafordultam, de helyette mentem tovább. Hirtelen lépteket hallottam magam mögül.
- Várj! - kiáltott Charlotte, a következő pillanatban pedig elkapta a karomat is. - Ne menj el. Beszéljük meg, ha már így összehozott a sors. Itt lakom nem messze. Gyere!
Elvezetett a picike házához, ami (mint kiderült) a nagyszüleim házától 3 sarokra van. Csoda, hogy eddig nem futottam bele.
Lottie háza
- De helyes. - csúszott ki a számon.
- Szerintem is. - mosolygott, miközben kinyitotta az ajtót.
- Honnan volt rá pénzed? - érdeklődtem, majd rájöttem, hogy ez enyhén bunkóság. - Azaz, bocs. Csendben maradok inkább.
- Elmesélek mindent, csak gyere be! - tárta ki az ajtót. A kicsi, de otthonos nappaliban leültetett a kanapéra, majd felvitte az emeletre Tommie-t, hogy játsszon egy kicsit. Persze a kisfiú 2 perc múlva visszajött, mivel érdekelte a műsor. Lottie mosolyogva bosszankodott, főzött 2 teát, egy kakaót a kisfiának, majd leült velem szemben.
- Gondolom, az egész érdekel.
- Persze. Hónapok óta kutatok utánad. Nyilván mindent tudni akarok. - vigyorogtam.
- Rendben. - mosolygott. - Úgy kezdődött, hogy ugyanoda jártunk gitározni. Én akkor már 2 éve jártam, ő pedig akkor kezdte. 15 évesek voltunk, mindketten untuk az elméleti részét, zenélni akartunk. Tudod, ezek ilyen kiscsoportos órák voltak, ahol megtanultunk kottázni meg ilyenek. Adam-mel pedig nagyon untuk, ezért megpróbáltuk feldobni a hangulatot. Hülyéskedtünk folyamatosan. Az órák után is dumáltunk néha, de nem voltunk annyira szorosan barátok. Egyszer az anyukája meglátott vele és elhívott magukhoz. Ha a barátnője vagy, akkor ismered. Kicsit régimódi, de kedves.
- Igen, tudom. - gondoltam vissza Catherine-re. Mintha a századfordulóról jönne. Elegáns, visszafogott, igazi hölgy.
- Tehát átmentem egyik óra után. Jól éreztük magunkat, cuki volt a húga, rengeteget nevettünk. Innentől kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk.
- Ez eddig nagyon kedves történet. - szóltam közbe. - De hogy történt a balhé?
- Türelem Piroska. - nevetett. Annyira aranyos volt az egész lány, hogy még a kedvesen csipkelődő becenévért sem haragudtam. - Nem tudom, mennyire vagy tisztában a családi hátteremmel.
- Kb. megvan. Mondom, hogy kutattam utánad.
- Na, mennyit tudsz, halljam!
- Clara és Richard Morrison lánya vagy, akik 13 éves korodban autóbalesetben meghaltak, ezek után árvaházba kerültél, ahonnan Mr. és Mrs. Richardson fogadott örökbe. - prezentáltam tudásomat.
- Ügyes. De honnan tudtad?
- Az autóvezető-oktatóm ugyanaz, mint édesanyádnak volt. Mesélt róla.
- Ó, akkor te Jimmy-hez jársz.  - lelkendezett. - Jól jártál vele, iszonyúan kedves és tapasztalt.
- Tudom.
- Ja igen. Folytatom. Tehát mint azt tudod, elég zűrös a múltam. Mr. és Mrs. Richardson -egyébként Charlie és Anneliese- nagyon kedvesek voltak, de... nem a szüleim. Nem volt saját gyerekük, úgyhogy nem igazán tudtak velem mit kezdeni. Az árvaházban is csak azt látták, hogy nagy vagyok, tehát nem nekik kell mindenre megtanítaniuk, lány vagyok, akikkel általában kevesebb a baj, illetve a kis szöszi Charlotte igazán cuki volt. Éltünk együtt hárman a kis lakásukban. Leginkább olyan volt, mintha két ismerősömmel élnék. Semmi szülő-gyerek jellege nem volt a dolognak. Ha kellett valami, akkor megkaptam, de egyébként nem beszélgettek velem. Gitárórára is azért küldtek el, mert hallották, amikor Charlie gitárját pengetem. Nem voltam olyan rossz, plusz addig se voltam otthon, úgyhogy mehettem a gitárórára, ahol találkoztam Adam-mel.
- Eddig értem. Sőt, a folytatást is sejtem.
- Igen? - nézett nagyon Lottie.
- Egyedül voltál, nem voltak igazi barátaid, csak Adam, úgyhogy elkezdték bulizni, hogy legyen valami társaságod, hasonlóan magányos emberekből. Itt találkoztál azzal a sráccal is.
- Pontosan. - bólogatott elképedve. - Aztán megtörtént a dolog. Egy buli után, ráadásul egy klub mosdójában. Utána tükörbe se bírtam nézni. Pláne, mikor kiderült, hogy terhes vagyok.
- A szüleid tudták?
- Nagyon sokáig nem. - sóhajtott egyet, majd betakargatta az időközben elszundikált Tommie-t. -  Adam-mel elmentünk egy buliba, ahol táncoltunk és nagyon jól éreztük magunkat. Ott akartam elmondani neki, amikor ismét felbukkant Cody.
- Kicsoda?
- Cody Simpson, Tommie apukája. - legyintett egyet Lottie, nekem azonban kihagyott egyet a szívverésem.
- Cody Simpson??? Aki a Los Angeles High School-ba járt???? - tátogtam.
- Igen, ő volt.
- Jézusmáriám!!! - dobtam magam hanyatt, aminek következtében leestem a kanapéról. Cody Simpson nem más, mint az a Cody, aki majdnem megerőszakolta Sophie-t. :O
- Amanda, minden rendben?
- Hogyne, igen, persze, nem, semmi, jézusom.... - hebegtem. - Ismerem Cody-t. Tavaly majdnem megerőszakolta a legjobb barátnőmet.
- Tehát nem változott semmit. - foglalta össze Lottie, mikor gyorsan vázoltam neki a sztorit.
- Ezek szerint. - mondtam még mindig sokkban. Az a srác...
- Visszatérve a bulira. Cody megjelent, én pedig bepánikoltam. Nem tudta, hogy baj van. Nem is akartam neki megmondani, pontosan leesett a bulin, milyen srác. Adam látta, hogy baj van. Cody pedig a képébe vágta, hogy az övé vagyok, mert múltkor is lefeküdtem vele. Adam erre elrohant és másnap, amikor kerestem, az anyukája nyitott ajtót, aki közölte, hogy tűnjek el a fia közeléből, mert látni sem akar.
- Igen, nekem is kifejtette, hogy egy undorító ribanc vagy. - bólogattam.
- A drága Catherine sem változott semmit. - grimaszolt, majd megrázta a fejét. - A történet vége pedig a következő. Adam-et elértem Face-en, találkoztunk, megtudta, hogy terhes vagyok, szerelmet vallott. Én azonban addigra túl voltam egy hatalmas vitán a nevelőszüleimmel, akik azonnal abortuszra akartak vinni, sőt, a végére odáig jutottak, hogy visszavisznek az árvaházba, foglalkozzanak velem ott. Én összepakoltam a cuccaimat az éjjel, Adam-hez kb. búcsúzni mentem. Elmondtam neki, hogy elmegyek. És tessék. El is jöttem ide.
- De miért pont ide? Hogy élhettél egyedül? Sőt. Most is hogy élhetsz egyedül? 18 éves vagy.
- 19. - mosolygott. - De akkor sorban. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek. Richardsonéknak hagytam egy búcsúlevelet, hogy elmegyek, ne keressük többet egymást, felültem az első vonatra az állomáson és Phoenix-ből elkeveredtem ide. Poros kisváros, gondoltam, itt sose keresne senki. És igazam lett. Ez a ház pedig... - mutatott körbe. - Egy nagyon kedves nénié volt. Ms. Betty-nek hívták, 85 éves volt és egyedül élt. A ház előtt van egy pad, ha megfigyelted. Kérlek, én 3 évvel ezelőtt ezen a padon ültem zokogva, mikor Ms. Betty hazaérkezett. Megkérdezte, hogy mi bajom van, ki vagyok és hogy kerülök ide. Mikor elmeséltem neki az igazat, eldöntötte, hogy befogad. Írtam Richardsonéknak, hogy mondjanak le a gyámsági jogukról, Ms. Betty pedig örökbefogadott engem. Neki lett egy társa, aki segít, ha baj van, nekem meg otthonom.
- Durva. - próbáltam belegondolni a helyzetébe. - És...?
- Tavaly meghalt. - mondta csendesen Lottie. - Rám hagyta a házat.
- De akkor is egyedül vagy. 18 évesen.
- Nagykorúsítottak. - vont vállat. - Amint ideköltöztem. Pont arra az esetre, ha Ms. Betty meghalna, ne kerüljek vissza az árvaházba.
- Wow. - csak ennyit bírtam kinyögni. - Ez eszméletlen.
- Ennyi lenne a történetem.  - tárta szét a karját. - És nem bántam meg semmit. Ha hallgattam volna a nevelőszüleimre, most nem lenne itt Tommie.
- Nagyon tisztellek azért, amin keresztül mentél!  - léptem oda hozzá és megöleltem. Lottie láthatóan meglepődött, de viszonozta a gesztust.
- Köszönöm Amanda.
- Annyi kérdésem lenne még. - sóhajtottam, majd a pillantásom a faliórára tévedt. - Jesszusom! Haza kell mennem. Ha nem érek haza vacsorára, a nagyszüleim elkezdenek keresni.
- Menj csak. - mosolygott. - Én itt leszek.
- Én már csak 2 napig. - biggyesztettem le a számat. - De eljövök holnap.
- Rendben. Várlak! - mosolygott.
Elköszöntünk, én pedig elgondolkodva sétáltam a nagyszüleim háza felé. Hát megtaláltam. Mégis igaz a mondás. Ha valamit nem keresel, akkor fogod tényleg megtalálni.



A történet most csak ennyi lenne, a bejegyzés további része az ünneplésről szól. Tegnap a Must-on szülinapoztam (késve), most pedig itt is megünneplem, hogy 4 év alatt sem untam rá Amanda Parker szerencsétlen életére.
Tegnap is statisztikáztam, és mivel fáradt vagyok már, ezért most is ez lesz.
  • 4 év alatt 41. 095 oldalmegtekintés, te uramisten.... Ooookéééé, megnéztem a tavalyi szülinapos posztot, ott azt írtam, hogy még nincs meg a 27 ezer oldalmegtekintés. Tehát egy év alatt majdnem 20.000 kattintás. (Csak a mai oldalmegtekintések száma 59 db...) *elfogynak a szavai, tátog és letöröl egy könnycseppet*
  • Itt is 2 rendszeres olvasóval büszkélkedhetek, akik érdekes módon nem ugyanazok, mint a másik blognál. De hát mint tudjuk, ízlések és pofonok. Köszönöm Varga Ginának és Girl Blogger-nek a támogatást. <3
  • Most valamiért a történet eleje a legnépszerűbb, a legelső (nem is igazán jó) bejegyzések vezetik a nézettségi listát.
  • Itt is megdicsérhetem magam a címválasztás miatt, ugyanis ha beírod a Google-ba, hogy 'egy átlagos lány' a 3. vagy 4. találat ez a blog. Így kell nézőket (/olvasókat) szerezni kérem szépen! :D
  • Itt is a Chrome a legnépszerűbb böngésző, míg jómagam jobban szeretem a Tűzrókát. :D (Igen, az a Firefox.)
  •  Az országok szerinti megoszlás itt is megér pár sort.
  1. Magyarország (Toronymagasan, több százzal vezet.)
  2. USA (Ennyire jó a fordítóm? Vagy ilyen sok magyar él/nyaral ott?)
  3. Románia
  4. Ausztria
  5. Brazília (Öhm... erre tippem sincs miért.)
  6. Németország
  7. Fülöp-szigetek (Na erre pláne. De azért aloha. (Vagy az másik nyelv?) )
  • 226 db komment van az oldalon, ha nagyon ráérek, kivonogatom ebből a sajátjaimat.
  • Szégyen gyalázat, hogy ebben az évben ez a 10. poszt az oldalon. Összességében ez a 170. bejegyzés.
  • Megrázó hírek következnek. Amanda története biztosan nem fog még 30 részt megérni, én még 10 részt gondoltam, utána pedig THE END. Úgyhogy nem lesz meg a 200 poszt. :(
Na, miután kellőképpen megünnepeltem a 4 éves irományt (ha gyerek lenne, már óvodába járna), abbahagyom, mert már a szemem is fáj a képernyőtől. 
Remélem senkit nem ijesztett meg, hogy még 10 rész, lesznek itt még történések, nyugi. Illetve már tényleg nem kell tovább húzni, Amanda-időszámítás szerint 3 éve kezdtem, de 4 év alatt nem bírtam 3 évnyi történést lejegyezni. :D Nem akarok SZJG lenni, nem vagyok Leiner Laura, ez egy 18 éves majdnemfelnőtt lány blogja, ami olyan, amilyen.
KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, AKI OLVASOTT/OLVAS/OLVASNI FOG, MERT NAGYON SOKAT JELENT NEKEM, HOGY ENNYIEN ITT VAGYTOK ÉS SZERETITEK AZ ÉN AGYSZÜLEMÉNYEMET. AMANDA NEVÉBEN IS KÖSZÖNÖM, HOGY TÁMOGATTOK. <3 

















2017. június 11., vasárnap

Sajnálom

Sziasztok!
Azért írok, mert 3 hete részt kellett volna hoznom, de nem tettem.
Remélem, nem utáltatok meg miatta. Én most érettségizem, úgyhogy eléggé le vagyok kötve a tanulással. (Főleg az emelt törivel.)
A következő 2 hét lesz még durva, rész biztosan nem lesz. :(
22.-én viszont megszabadulok a közoktatástól, nyáron sem kell kötelezőket olvasni, szóval 22.E UTÁN LESZNEK RÉSZEK!!!
Természetesen én sosem bírok a fenekem megülni, nyáron is megyek mindenfelé, illetve jó lenne megtanulni vezetni meg 18 éves fejjel egy hónap munkába se roppannék bele. (Az azzal járó fizetésbe meg pláne nem. :D )
Visszanézve az elmúlt éveket, minden nyár elején azzal indítottam, hogy elmondtam, hogy sajnálom a kiesést meg a késést, úgyhogy ezt idénre is kipipálhatom.
Összefoglalva:
1. Részek 2 hét múlva várhatóak.
2. Nem megutálni a késés miatt.
3. Jó utolsó hetet mindenekinek! :)
Jövök 2 hét múlva, addig is legyetek jók.

2017. május 20., szombat

Itt?

Sziasztok!
Ismét 1 hónapja nem volt rész... viszont remélem nem gondoljátok azt, hogy elfelejtettelek titeket. Az elmúlt héten mindennap eszembe jutott a blog meg hogy írnom kell, csak mindig elmaradt. Érettségizek, még a jövő héten is, de igyekszem már végre aktivizálni magam. Pláne, hogy véget ért a Once Upon a Time sorozat, úgyhogy nem tudom felhozni kifogásként, hogy részt nézek.
Remélem megbocsátjátok nekem ezt a kis szünetet!




A hét további részében ettem, aludtam és gondolkoztam. Sok mindent kellett helyretennem magamban: Adam-et, Jessy és Beckie árulását, az osztály viselkedését, Pete-et és persze azt, hogy mit tudnék kezdeni most.
A vizsgákon túl vagyok, tehát annyi dolgom van csak, hogy várjam az eredményeket, amik június végén jönnek ki. Addig szabad vagyok. Persze, a ballagás még hátravan, ahol alkalmam lesz leégetni magam mindenki előtt, illetve Adam családját is elviselhetem, akik sajnálkozni/utálkozni fognak, hogy mit tettem a szemük fényével.
Néha annyira elfáradtam a gondolkodásban, hogy megfájdult a fejem, ilyenkor nagy sétákra indultam a kisvárosban. Gyakorlatilag itt nőttem fel, tehát azon sem kellett aggódnom, hogy eltévedek vagy esetleg egy ismeretlen rosszakaróval találkozom.
Csütörtökön, mikor már csak 3 nap volt hátra a hazautamig, ismét a szokásos köreimet róttam az utcákon. Már majdnem az egész környéket körbesétáltam, amikor elhaladtam egy ismerős utca mellett. Befordultam, majd az utca másik végén megpillantottam azt a játszóteret, ahol gyerekként annyit játszottam. Szinte el is felejtettem, hogy hol van, az elmúlt napokban pedig valahogy mindig máshol lyukadtam ki, ezt a helyet elkerülve.
Nosztalgikusan elmosolyodva ültem le az homokozó szélére és körbenéztem. Majdnem minden ugyanolyan volt, mint 13 éve, csak átfestettek néhány dolgot, a veszélyes játékokat pedig leszerelték.
 Szerencsére a játszótéren kb. 3 kisgyerek volt, így nem kellett attól tartanom, hogy a nagy tömeg miatt kinéznek, hogy miért foglalom el a helyet a kisebbek elől. Az egyik kislány nagyon aranyos volt, egy darabig játszottam is vele, mert rájött, hogy az anyukájával ellentétben én még bedőlök a 'légyszí'-zésnek, és hajlandó vagyok fele 20 percekig bújócskázni meg fogócskázni.
A nagy játékban észre sem vettem, hogy egyre többen vannak a játszótéren. Amíg a kis Eva után futottam, hirtelen elém lépett egy kisfiú. Áldom az egyébként szörnyű reflexeimet, ugyanis ahelyett, hogy telibe nekirohantam volna, oldalra léptem, aminek következtében ráléptem a saját lábamra és elestem. A kisfiú érdeklődve szemlélte a mellette elterülő jómagamat, majd kedvesen megkérdezte.
- Jól vagy néni?
És kész. A fejemet fogva próbáltam elfojtani a röhögést, ugyanis életem legbizarrabb pillanatai között van, hogy egy kis srác lenéniz, miután elegánsan mellé esem.
- Igen, jól vagyok. - közöltem vele, miután megnyugodtam.
- Az jó. Tommie vagyok. - mutatkozott be halálosan cukin, még a kis kezét is kinyújtotta hozzá.
- Amanda. - fogtam meg a kezét. - Hány éves vagy?
- 4 leszek. - húzta ki magát. Kicsit még selypítve beszélt, azon a tipikus imádnivaló gyerekhangon, ami Sam-nél nemrég tűnt el és annyira hiányoltam.
- Micsoda nagyfiú vagy! - álltam fel.
- Te hány éves vagy? - kérdezte ekkor Tommie.
- 18. - válaszoltam mosolyogva, arra gondolva, hogy 10 év múlva ezt már nem merné egy idegen nőtől megkérdezni. - Hol vannak a szüleid? Odaviszlek hozzájuk.
- Nekem csak anyukám van. - biggyesztette le a száját, majd a kezét felnyújtva jelezte, hogy vegyem fel. Miután a karomba kaptam, elkezdtem körbenézni, hogy kihez is tartozhat a gyerek. Tommie is forgolódott, de nem látta sehol az anyukáját.
Pár perc elteltével sehol nem láttuk Tommie anyukáját, így a kisfiú kezdett kétségbeesni. Leültem vele egy padra.
- Figyelj csak.... mi a teljes neved? - próbáltam valahogy kideríteni, hogy ki is ő.
- Thomas. - vágta rá, majd az arcocskája ismét aggódó kifejezést öltött.
- De milyen Thomas, kicsim?
- Nem tudom. - rázta a fejét.
- Akkor... hol laksz? - próbálkoztam újra.
- Itt. - mutatott az utcákra.
- Abban az utcában?
- Nem tudom. Itt. - mondogatta makacsul és hirtelen elkezdett szipogni. - Az anyukámat akarom! Az anyukámat!
Az utolsó mondatoknál már szinte sikított. Minden szülő felénk fordult a játszótéren. Nagyon remélem, hogy nem éppen az esett le nekik, hogy elraboltam egy gyereket, aki éppen visítva próbál tiltakozni.
- Hé, semmi baj, semmi baj. - kaptam az ölembe és felálltam vele.
- Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! - zokogott Tommie, nekem pedig a szívem majd megszakadt. Mégis milyen szülő hagyja magára a kisfiát? Elindultam a síró Tommie-val a kijárathoz. A kapun kívül tanácstalanul néztem körbe. Fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Nem tudja hol lakik, hogy mi a neve, így nehéz lesz megtalálni az anyját.
- Tommie, Tommie. - próbáltam áttörni a kétségbeesésén. - Minden rendben lesz. Megtaláljuk anyukádat. De segítened kell nekem. Honnan jöttél?
Tommie elgondolkodott, majd hirtelen újrakezdte.
- Anyát akarom!!! - sivalkodott. - Hol van Anya?
- Nem tudom kicsim, de megtaláljuk, megígérem. - mondtam, miközben ringatni kezdtem, hátha megnyugszik.
- Anya kell!!! - sírt Tommie, majd hirtelen abbahagyta és boldogan felsikkantott és rugdalózni kezdett a karomban. - Anya, Anya!
 Arra fordítottam a fejem, ahová Tommie nézett és döbbenetemben majdnem elejtettem. Egy kb. velem egykorú lány sietett felénk, feldúlva. Azonnal tudtam, hogy ő az. A fiatalság, a Taylor Swift-kinézet azonnal elárulta. Tudtam, hogy ő az, aki miatt idáig utaztam és az őrületbe kergettem mindenkit. Lottie, Adam volt szerelme sietett felém, a karomban pedig ezek szerint az ő kisfiát tartottam.
Lottie


 A lány odaért hozzánk és magához ölelte a vigyorgó Tommie-t.
- Hát megvagy! Ilyet soha többé ne csinálj, megértetted? - magyarázta nevetve-sírva. - Nem szabad elszökni a boltból, hogy hamarabb a játszótérre érj! Halálra rémítettél! Az egész üzletet körbejártam miattad, meg a környező utcákat! Nem szabad elszökni! Még a végén valaki hazavisz magával. - mondta, a végén pedig szúrósan nézett rám, mintha el akartam volna lopni tőle a gyerekét. Aztán felmérte, hogy nem ez a helyzet, úgyhogy mosolygott.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
- Nagyon szívesen Lottie. - csúszott ki a számon, mire ő gyanakodva nézett rám.
- Honnan tudod a nevemet?
- Akkor már biztosan te vagy. - mosolyodtam el. - Charlotte Morrison, ugye?
- Mit akarsz tőlem? - hátrált egy lépést.
- Ne ijedj meg, csak beszélni szeretnék veled. - tettem fel a kezem nyugtatóan. - Remélem, még emlékszel rá. Adam Sacks-ről van szó.
Lottie eddig a körülményekhez képest nyugodt volt, de Adam nevére felkapta a fejét és elsápadt, majd szó nélkül sarkon fordult és elindult, minél messzebb a fojtogató múltjától, amit éppen én voltam hivatott szimbolizálni.













2017. április 16., vasárnap

Hazatérés

Sziasztok!
Ígértem, hogy írok a szünetben, úgyhogy ígéretemhez híven itt vagyok :)
Időközben megtalált minket a barátom, ami kissé para, de nyugi, ettől nem fogom magam visszafogni, ugyanolyan hülyeséget fogok leírni, mint eddig. :D
A bevezetés ennyi lenne, remélem mindenkinek jól telik a húsvétja.




A vizsgák után boldogan csomagoltam össze. Anya nem engedte, hogy a vizsgák előtt lelépjek, de utána szabad utat kaptam. Amúgy szerintem annyira nem is lettek rosszak, volt pár, ami nagyon nehéz volt, de összességében kibírható. Alex szerint ezt a feladatsort egy negyedikes képes lenne megoldani, míg Sophie azon kesergett, hogy egy csomó mindent nem olvasott el figyelmesen, ezért értelemszerűen az észre nem vett kérdésekre nem válaszolt.
A lányok most is mellettem voltak.
- Biztosan elmész? - kérdezte Sophie bánatosan. - Lenne 2 hetünk a ballagásig. Mindennap csinálhatnánk valamit együtt. Már nincs suli.
- Tudom, de muszáj elmennem innen.  -sóhajtottam. - Nem bírom tovább elviselni az itteni helyzetet.
- Ezért az a megoldás, hogy elfutsz? - vetette oda Hayley, miközben fintorogva nézte a szerinte giccses cuccaimat.
- Nem elfutok. - emeltem meg a hangom. - Kiszellőztetem a fejem. Muszáj. Csak 1 hetet kérek tőletek. Utána jövök.
- És mi lesz Adam-mel? - érdeklődött Alex, aki éppen az ágyamon ücsörgött. - Nem beszéltél vele, mióta meggyanúsítottad, hogy barátnője van.
- Én megpróbáltam. - vontam vállat. - Ő nem hajlandó meghallgatni és megbocsátani, érthető okokból. De már próbáltam rengetegszer, viszont hülyének azért ne nézzen. Ha nem hallgat meg, akkor nem fogom erőltetni.
- Nem hiszem el, hogy képesek vagytok hagyni, hogy így vége legyen. - csattant fel Sophie. - Olyan tökéletesek voltatok!
- Igen, Sophie. Ez a kulcsszó. VOLTUNK.
- De...- folytatta volna a panaszáradatot olasz barátnőm, amikor is Apa lépett a szobámba.
- Kicsim, igyekezz! 30 perc múlva indulás van. Le fogod késni a vonatot.
- Persze, sietek. - legyintettem és 10 perc alatt befejeztem a pakolást. Utána elköszöntem mindenkitől, majd Apa a lányokkal együtt kivitt az állomásra.
- Vigyázz magadra és hívj, ha ott vagy! - ölelt meg Apa.
- Rendben. - mosolyogtam. - Nem lesz semmi baj.
- Gyere vissza hamar! - szorított magához Sophie.
- Igyekszem. - suttogtam. Sophie nem akart elengedni, sőt, Alex-et is bevonta a 'tartsunk szeretetünnepet' szintű ölelésébe. Hayley nem bírta nézni a nyáladzást, így nemes egyszerűséggel nekünk ugrott, amitől felborultunk.
- Kösz.  - nyögtem, mivel Sophie könyöke éppen a gyomromban landolt, ami nem volt túl kellemes.
- Máskor is nagyon szívesen. - nyújtotta rám a nyelvét Hayley, majd felsegített. Ebben a pillanatban bemondták, hogy felszállás van, úgyhogy intettem egyet és felszálltam. Leültem az ablakhoz és addig integettem nekik, ameddig el nem tűntek a szemem elől.

*
(2,5 óra múlva, Phoenix-ben)


Sikeresen túléltem a vonatot, így már csak a busz-pályaudvart kell megtalálnom, és újabb 1,5 óra utazás után oda is érek. Nagyjából emlékeztem rá, hogy merre van, így 20 perc séta után megtaláltam.
Azonban a Mesa-ba induló buszt pont lekéstem (mire is számítottam? :D), vagyis várhattam 30 percet a következő indulásáig. Nagyot sóhajtva leültem egy padra és próbáltam értelmesen eltölteni az időt, ami azt jelentette, hogy bambultam magam elé. Jó, én így vagyok értelmes, na!
Pár perc múlva dudálásra lettem figyelmes. Körbenéztem és nem hittem a szememnek. Nate ült egy kocsiban és nekem integetett. Felkaptam a cuccomat és odasiettem.
- Szia, de hát hogyhogy? - köszöntem rá.
- Családi ügy. - közölte vigyorogva a srác. - Szállj be!
Bepattantam mellé.
- Mi ez a rengeteg cucc, éppen Európába szöksz? - nevetett.
- Majdnem. - grimaszoltam. - A nagyszüleimhez megyek.
- Merre? - érdeklődött Nate.
- Mesa-ba. - mondtam mosolyogva, arra számítva, hogy úgyse tudja, mi az és hol van, ugyanis eddig még senki nem tudta. Most azonban csalódnom (illetve meglepődnöm) kellett, mivel Nate elismerően füttyentett egyet, majd gázt adott és elindultunk. - Hova megyünk?
- Szerinted? - kérdezte, majd megláttam a táblát, miszerint lassan elhagyjuk a várost.
- Nate, ugye nem rabolsz el, hogy eladd a vesémet vagy ilyesmi? - kérdeztem félve.
- De Amanda, pontosan ez a tervem veled. - mondta komolyan egy ördögi mosoly kíséretében, majd mikor látta a rémült arcomat, kitört belőle a röhögés. - Elviszlek Mesa-ba.
- De miért? - értetlenkedtem. - Mármint kedves tőled, de az neked 40 perc kerülő.
- Én is oda tartok kiscsillag. - mosolygott Nate. - A nagynénémékhez megyek.
Így minden világossá vált!
- De mit kerestél akkor Phoenix-ben? - tettem fel a nagy kérdést.
- Valaki utánam telefonált, hogy azonnal szedjelek össze, mert amilyen ügyes vagy, rossz buszra szállsz, hiába laktál ott 16 évig. - magyarázta Nate, majd ismét elnevette magát. - Bocsi, nem nevetlek ki. Azaz próbállak.
- Igazán megnevelhetnéd a barátnődet. - nevettem, ugyanis Alex-től ez nem volt szép. Igenis megtaláltam a buszt. - Tudok tájékozódni.
- Amennyiben terhedre vagyok, kitehetlek itt és várhatod a buszt. - ajánlotta fel Nate az út szélére mutatva.
- Ha már itt vagy, kihasznállak.
- Milyen kedves! Én köszönöm a lehetőséget. - fintorgott, aztán elkomolyodott. - Mi is ez az egész Adam-mel?
Én elszomorodtam. Azért jöttem el, hogy ne kelljen folyton az engem nyomasztó dolgokon agyalnom, erre tessék, azok utánam jönnek.
- Rosszat mondtam? - kérdezte halkan Nate, mikor felmérte, hogy eléggé bepánikoltam az előbbitől.
- Nem, csak...  - remegett meg a hangom. - Nem szívesen terjesztem a történteket.
- Ha nem akarod, ne mondd el, csak érdeklődtem. - emelte fel a kezét, majd ijedt tekintetemet látva újra visszatette a kormányra.
- Oké. - sóhajtottam. Gyorsan vázoltam neki a helyzetet. Elgondolkodva hümmögött.
- Eléggé eltoltad, de megesik. Nem kellene ennyire kerülnie téged miatta. - magyarázta. - Ha szeret, akkor pláne nem.
- Tudom, de nem tudok vele mit tenni. Próbálkoztam, de elhajt. Nem hallgat meg.
- Meg fog békélni. - nyugtatott. - Különösen most, hogy így elszöktél a városból. Pánikban lesz, hogy hol vagy.
- Nem hiszem, hogy túlzottan aggódna testi épségemért, a kirándulásról is eljöttem, mégse keresett.
- Az más. Van 2 hete a ballagásig, utána soha többet nem 'kell' találkoznotok, tehát ha helyre akarja hozni, akkor ezt most fogja megtenni.
- Ha te mondod. - vontam vállat. Nem nagyon bíztam Nate szavaiban. Igaz, ő is fiú, tehát tudhatja, mit beszél, én viszont ismerem Adam-et elég közelről, így tudom, hogy elég haragtartó.
10 perc múlva megérkeztünk Mesa-ba. Nate házhoz vitt, majd ő is ment a dolgára. A nagyszüleim már a kapuban vártak.
- Amanda, drágám! - tárta ölelésre a karját a nagymamám. - De örülünk neked.
Miután kiörömködtük magunkat, nagypapám hozzám fordult.
- Ki volt ez a fiú?
- Ja, ő? Egy barátnőm fiúja. Ne légyszí, ne csináljátok, tényleg. - emeltem fel a kezemet védekezően, mivel már láttam a jellegzetes 'kombináljunk' tekintetüket.
- Tényleg, hiszen neked ott van az a helyes fiú, Adam. - emlékezett vissza nagymamám a nyárra, mikor a Sacks família itt volt.
- Igen, tényleg. - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Valami baj van? - kérdezték rögtön. Elhiszem, hogy nem vagyok egy Oscar-esélyes színész, de ennyire nem lehetek átlátszó!
- Nem, csak... éhes vagyok. Hosszú volt az út. - kamuztam a lehető legjobbat, ugyanis nagyszüleim mániákusan etetnek mindenkit. Be is vált a trükk, 5 perccel később egy hatalmas adag chilis bab gőzölgött előttem. Ennyit háromszorra se eszem meg, de nem baj, lényeg, hogy nem faggatnak.
A nap további része mentes volt a rizikós témáktól, megértették, hogy pihenni jöttem, így azt csinálhattam, amit csak akarok.
Este lefekvésnél boldogan mosolyogva gondoltam vissza az otthoniakra. Nagyon édesek, de nem tudnak most nekem segíteni. Ellenben itt, szerintem egy hét alatt képes leszek megoldást találni a problémáimra.
Nem is sejtettem, hogy ez az utolsó gondolatom mennyire igaz lesz néhány nap múlva. Ha valaki elém állt volna és elmondta volna, hogy mi fog történni, kinevetem. Mondjuk aznap nem éppen nevetni, sokkal inkább csodálkozni volt kedvem...








2017. április 1., szombat

Meg se próbáld

Sziasztok!
Ne haragudjatok rám, kezdenek összecsapni a fejem felett a hullámok, egyszerűen semmi időm nincsen, napjaim tételezéssel telnek. (Ameddig nem vagy végzős, élvezd ki! Komolyan.)
Megérdemelnétek, hogy kicsit kiszámíthatóbban írjak, de az április az utolsó hónapom a suliban, úgyhogy pont nem a blogolásról fog szólni. Biztatásként: lesz húsvéti szünet, akkor tuti lesz poszt.
Meg most is van.




Miután megtudtam, hogy Lottie igazi vezetékneve Morrison, nem lehetett velem bírni. Mindenáron meg akartam találni. Matt-et az őrületbe kergettem ezzel.
- Hagyd már abba! - csattant fel, mikor már 25 perce magyaráztam arról, hogy mennyire fontos megtalálnom. - Kerested, nincs meg. Nyugodj bele!
- De szeretném, ha Adam-mel megbeszélnék a dolgot, nem érted?
- Adam-mel neked kellene megbeszélned a dolgot, elsősorban.  - fintorgott. - A barátnője voltál. Hozzád jobban kötődött, mint hozzá. Mellesleg, nem vagyok biztos benne, hogy Adam látni akarja a csajt.
- Ezt én sem tudom. - vallottam be. - De hátha.
- Látom, nem vagy hajlandó feladni. - legyintett, majd magamra hagyott.

*
(Május vége)


Még mindig semmi nyom. Már a polgármesteri hivatalban is jártam, hogy esetleg tudnának-e segíteni Lottie születési adataival, de elhajtottak és közölték, hogy örüljek, hogy nem hívják rám a rendőrséget, mivel ezek az adatok nem olyanok, amiket kiadnak bárkinek. Hát oké.
A suliban minden változatlan, Adam továbbra is ignorál, kivéve egy alkalmat. Tesiórán megint együtt röpiztünk a fiúkkal. Engem a lányok be se válogattak a csapatukba, mert most én vagyok a közellenség. Aki nem játszott, annak erősítenie kellett a folyosón. Én természetesen ez utóbbi kategóriába tartoztam.
Nagyban csináltam a fekvőnek nevezett valamit, amikor Jessy és Beckie jelent meg az ajtóban. Nem jöttek ki, csak beszélgettek.
- Hallottad, hogy Clau miket mesélt múltkor? - kérdezte Jessy direkt hangosan.
- Arra gondolsz, amit Adam-ről mondott? - kérdezett vissza Beckie. - Persze, hogy hallottam.
- És mit gondolsz a hírről?
- Szerintem megérdemelte Tina-t. Persze, későbbre számítottam, de minél előbb elfelejti Amanda-t, annál jobb. - tekergette a haját Beckie, én pedig lemerevedtem. Adam-nak barátnője van? Mióta? Ki? Hogy teheti? 2 hónapja se történt az eset!!!!
- Egyetértek. - bólogatott Jessy. - Hiszen nézd csak meg. Ha valóban megbánta volna, Adam lába előtt heverne és zokogva kérne bocsánatot, ehelyett emelt fővel és büszkén vonul fel-alá. Nem hittem volna, hogy az a csaj ennyire álszent.
Én felpattantam és hozzájuk léptem.
- Én pedig azt nem hittem volna, hogy ti ennyire álszentek vagytok. Hogy ennyire lenéztek a hátam mögött, mert nem egy hozzátok hasonló divatpicsa vagyok! - fakadtam ki, majd bevonultam a tesiterembe. A labda pont fejen talált, amikor beléptem, így hátratántorodtam.
Amikor kinyitottam a szemem, Adam állt előttem.
- Ezt elkérném bocsi! - hajolt le a labdához, és ment volna vissza, de én elkaptam a pólóját.
- Nem mész sehova. Beszélnünk kell.- mondtam, majd kirángattam az öltözőbe. Bevágtam magam mögött az ajtót.
- Megbolondultál? - kérdezte Adam dühösen.
- Nem, de már az se baj, ha igen. Úgyis találtál valakit magadnak. Tina-t vagy kit.
- Kicsodát? - kérdezett vissza Adam.
- Tina-t, akivel szuperül kijöttök, Beckie és Jessy szerint.
Adam pislogott kettőt, majd az ajtó felé indult. Az ajtóból még visszanézett.
- Nincs semmiféle Tina. Azt hittem, ennél jobban ismersz. - mondta, majd visszament játszani. Én megszégyenülten álltam ott, majd kirontottam a duóhoz.
- Erre miért volt szükség? - álltam eléjük harciasan. Jessy lenézően mosolygott.
- Mert gondoltuk éld át annak a szenvedésnek egy töredékét, amit Adam átélt.
- Azt hiszitek, nekem ez így jó? Hogy nem szenvedek? - kérdeztem vissza halkan. - Mindenki utál.
- Talán át kellett volna gondolni a dolgot, mielőtt megcsalod, majd mindenki előtt bejelented.
- Nem csaltam meg! És nem tehetek arról, hogy megtetszett Pete.
- Nem értem, mi a bajod. - csatlakozott Beckie. - Ott van neked Pete. Ő majd boldogít.
- Nem vagyunk együtt Pete-tel. Mióta eljöttem New York-ból nem is beszéltem vele. - mondtam halkan. - Nem fogjuk keresni egymást. Megbeszéltük, hogy csak múló fellángolás volt.
Beckie és Jessy feszengve néztek össze.
- Nem tudom, mit terjesztetek egymás között. - folytattam. - De egy valamit tisztázzunk! BAROMIRA NEM VAGYOK EGYÜTT SENKIVEL!
Az utolsó mondatot tisztán hallotta mindenki, ugyanis abban a pillanatban ért véget az óra. Én feldúltan rohantam az öltözőbe és megpróbáltam mindenkit kizárni.
Hazafelé menet belebotlottam Cecy-be, aki éppen tánccipőt vett és hazafelé igyekezett.
- Szia! - köszöntem neki, bár nem tudtam, hogyan reagál.
- Szia! - suhant át egy halvány mosoly az arcán, majd a vonásai bájos semlegességet kezdtek tükrözni.
- Hogy vagy mostaná... - kezdtem bele, de belém fojtotta a szót.
- Hagyjuk ezt!  - legyintett. - Viszont ha már itt vagy, elmesélhetnéd nekem, hogy mi a fene történt valójában. Adam nem hajlandó beszélni erről.
Nagyot sóhajtottam, majd elmeséltem neki a történetet. Elgondolkodva hallgatott.
- És nyilván nem fog meghallgatni. - gondolkodott el. - Pedig muszáj lenne. Megértené, ha józanul végiggondolja. Te elnézted neki Bia-t, ő nézze el neked ezt.
- Csak nem voltunk együtt, mikor Bia volt. - magyaráztam. - Akkor nem kérhettem rajta számon semmit.
- Ez igaz, de túlságosan szeret téged ahhoz, hogy egy ilyen miatt elengedjen. Csak meg kellene értenie, hogy nem az van, mint amit hisz.
- Cecy, én... próbáltam. Nem akar meghallgatni. Talán jobb ez így. Vagy így kellett lennie. - sóhajtottam.
- Akkor hogyan tervezed megoldani helyzetet?
- Vannak terveim. - hajtottam le a fejem.
- Ugyan micsoda? Nem az egyetemre értettem, hanem Adam-mel mi lesz.
- Visszaadom a boldogságát. Csak nem úgy, ahogy te gondolod.
Cecy csendben volt pár pillanatig, majd elsápadt.
- Ugye nem.... - kezdte fenyegetően.
- Cecy, jól vagy? - hőköltem hátra.
- Képes voltál tovább kutatni, miközben határozottan megtiltottam, hogy ne. Halljam, mennyit tudsz? Megvan már? Mikor passzolod le neki?
- A nevét tudom egyedül. - válaszoltam. - És nincs meg.
- Fantasztikus. - morogta. - Akkor elmondom még egyszer, hátha ezúttal felfogod. Hagyd békén azt a lányt! Ne keresd meg! Meg se próbáld! Nem éri meg. Lottie okkal tűnt el, ha maradni akart volna, maradt volna. Ne akarj mindenáron beleszólni az életébe!
- Rendben van Cecy. - egyenesedtem ki. - Te pedig tanuld meg, hogy nem szólhatsz bele a döntéseimbe! Akkor is megkeresem, ha beleszakadok! Tudnom kell, mi lett vele.
- Miért?
- Mert ezzel talán megválthatom magam Adam szemében.  - vágtam oda, majd hátat fordítottam és hazáig rohantam. Otthon idegesen az ágyamra dobtam magam.
- Nem bírok tovább ebben a városban maradni! - szorítottam ökölbe a kezem. Hirtelen gondolattól vezérelve, felkaptam a telefont és tárcsáztam.
- Szia Nagyi, itt Amanda. - szóltam bele.
- Szia kincsem! Hogyhogy ilyenkor hívsz? Nincs suli?
- De, de igen van.  - sóhajtottam. - Még 2 hétig. Utána vizsgák. Aztán ballagás.
- Szegénykém. - sajnálkozott a nagyi. - Nagyon megterhelő?
- Nem ez a része durva. - mondtam. - Hanem a többiek.
- Ezt nem értem, hiszen imádtad az osztályodat.
- Igen, de... ez kicsit komplikált. Mit szólnál hozzá, ha a ballagás előtt meglátogatnálak?
- Baj van kicsim? - kérdezte azonnal. Nyilván gyanús, ha hirtelen odarohanok.
- Egy kicsit sok minden, de... megoldom. Csak szeretnék kiszakadni egy kicsit innen.
- Persze, drágám, megértem. Gyere, amikor akarsz és tudsz!
- Köszönöm. Megbeszélem itthon is.
- Mindenképpen. Anyád így se lesz elragadtatva, őt ismerve.
- Na de Nagyi! - nevettem fel. - Mégis a lányod.
- És? Nem mondhatok róla véleményt?
- De, mondhatsz.  - forgattam a szemem.
- Na jól van csillagom, nem zavarlak tovább. Tanulj csak a vizsgáidra, utána találkozunk. Szia! - tette le a kagylót, én pedig mosolyogva dőltem hátra. Menekülési terv pipa.



Remélem elég hosszú lett. Igyekszem minél hamarabb jönni.









2017. március 12., vasárnap

Reménysugár

Sziasztok!
Hihetetlen, hogy 2 hete nem írtam. Egyszerűen kifolyik az idő a kezem közül, tanulok és pörgök folyamatosan, most is töriznem kéne, de már ég a képem attól, hogy ennyit várakoztatlak titeket.
Ráadásul még ötletem is van a folytatásra, úgyhogy írok.




Majdnem egy hónap telt el a kirándulás óta. Adam azóta nem hajlandó velem szóba állni, tehát mondhatjuk, hogy gyakorlatilag szakítottunk. :/ Rengeteg könnyembe került, kérleltem Adam-et, hogy beszéljük meg, de néhány gúnytól és fájdalomtól csöpögő mondaton kívül nem tudtam mást kipréselni belőle.
Alex-szel szerencsére megbeszéltem a dolgot, megértette és nehezen elfogadta, hogy nem kell utálni engem, hiába sugallja azt a közhangulat. A lányok mellettem álltak mindenben, de Jessy, Beckie és a srácok barátságát is elveszítettem.
A suliban kezdett elcsendesedni a botrány, már nem néztek rám tömény gyűlölettel, helyette eljutottam oda, ahova kilencedikben: senki voltam. Abszolút senki. Egy nagy nulla. Csak egy alacsony lány a tömegből, akit arcról talán megjegyzel, de a nevét nem tudnád megmondani. Sosem vágytam a népszerűségre, de ettől függetlenül fájt visszatérni a homályba. Adam barátnőjeként sem voltam a reflektorfény középpontjában, de kezdtem elhinni, hogy én is szerethető vagyok, nem csak a menő csajok. Keserű tapasztalat volt, hogy a fényből is vissza lehet esni a sötétségbe. Sőt. Sokan alig várják a bukásod.
Bia akadt ki teljesen az emberek viselkedésén, még Adam-et is megkereste, aki állítólag hajlandó volt vele beszélni.
- Drágám.  -mondta utána Bia nagyot sóhajtva. - Nem haragszik rád. Csalódott. Zavarodott. Azt mondta, nem meri újra kockára tenni a szívét, mert harmadszor nem viseli el, ha összetörik.
Tehát Adam egyelőre nem akar látni, nyitni pedig nem fog. Ha én nyitok, elküld, mert nem akar bennem újra csalódni. Kijelenthetem, hogy hivatalosan is tönkretettem az életemet.
Időközben, mintegy figyelemelterelésként elkezdtem vezetni tanulni. Megcsináltam minden elméleti vizsgát, a gyakorlatit pedig tegnap kezdtem. Az oktatóm nagyon kedves, Jimmy-nek hívják és egy remek humorú, 50es pasas. Az első pillanatban megkedveltem. Ekkor még nem sejtettem, hogy igen értékes infókkal fog szolgálni.


*
(Május közepe)


A 6. gyakorlati órám végén még ott maradtam egy kicsit beszélgetni Jimmy-vel.
- Tudod, angyalom, emlékeztetsz egy régi tanítványomra. - mondta halkan, miután elmeséltem neki a karácsonyi epizódot Lina-val és a szökésemmel.
- Tényleg? - kérdeztem szórakozottan, ugyanis csak a szokásos dumának vettem, amit az idősebbek mondanak. A sztori azonban hamar érdekes fordulatot vett.
- Igen. Szerencsétlen Clara pont ilyen volt... öntörvényű és lobbanékony.
- Miért szerencsétlen? - tudakoltam udvariasan. Magamban könyörögtem, hogy ne valami rém unalmas, macskás-öregnénis történet legyen.
- Őt is én tanítottam vezetni.  - sóhajtott Jimmy. - Szerencsétlen azonban a férjével együtt autóbalesetet szenvedett és meghalt.
- Jesszusom! Ez szörnyű! - kaptam a szám elé a kezem.
- Képzelheted milyen nehéz volt utána dolgozni járnom. Nyilván nem az én hibám, mert Clara remekül vezetett és nem is az ő hibája volt, ha jól tudom, hanem a másik sofőré... A tudat, hogy egy olyan okos és tehetséges tanítványom, mint Clara pont így veszítse el az életét... Borzasztó volt.
- Elhiszem. - suttogtam.
- Különösen fájdalmas, hogy a kislányuk árván maradt és árvaházba kellett adni, mert semelyik rokon nem vállalta. Vagy lehet, hogy nem is éltek már. Nem tudom.
- Hogy tehetnek ilyet egy gyerekkel? - szörnyülködtem.
- Szerencsére hamar örökbe fogadták. Valószínű volt, hogy ez lesz, annak ellenére, hogy tini volt már. A kis Lottie ennivaló teremtés volt.
Elakadt a lélegzetem.
- Lottie? - kérdeztem lassan.
- Igen. Lottie, azaz Charlotte Morrison, Clara és Richard egyetlen kislánya, aki hatalmas szerencséjére, aznap nem ült a kocsiban.
Elsápadtam. Charlotte Morrison. Ő lesz az.
- Mi lett Lottie-val később? - kérdeztem, csakhogy biztosra menjek.
- Hú, nem is tudom. Egy házaspár örökbe fogadta, még nevet is változtatott. De hogy mire... - tűnődött.
- Nem Richardson volt az új neve véletlenül? - nyeltem egyet.
- De igen. Ez az! Lottie Richardson. - csapott a homlokára Jimmy. - Aztán pár év múlva eltűnt. A nevelőszülei azt mondták, elszökött. Nem is értettem eleinte. Lottie olyan jó kislány volt. De állítólag elvadult, rossz társaságba keveredett...
- Úristen! - temettem a kezembe az arcom. Majd hirtelen felnéztem. - Mennem kell.
- Baj van angyalom? Rosszul vagy? - rémült meg Jimmy.
- Nem, semmi baj. Jól vagyok. Rengeteget segítettél. - kiáltottam vissza, ugyanis akkor már rohantam hazafelé.
Otthon a neten végignéztem az összes Charlotte Morrison adatlapját, de nem volt köztük egy se, aki kiköpött Taylor Swift lett volna. Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Nem baj. Az eredeti neve egy olyan nyom, amin el lehet indulni. Hátha ezzel nagyobb sikerem lesz, mint eddig.














2017. február 27., hétfő

Ribanc

Sziasztok!
Úgy alakult, hogy van egy időm, úgyhogy gondoltam kihasználom és írok nektek, ugyanis a múltkori rész láthatóan kissé felkavaróra sikeredett.
Utólagosan is bocsi, de néha muszáj valami izgalmasat belerakni, mert nagyon szép, hogy Amanda ilyen filozófus alkat, de a lelkizésbe is bele lehet unni. Mozgalmasabb részek következnek, de nem hanyagolom el Amanda lelki fejlődését sem, mivel ez a naplója, ott pedig az érzéseit is leírja.





Sikerült álomba sírnom magamat, ugyanis arra eszméltem, hogy reggel van és besüt a nap a szobába. A tegnapi ruha volt rajtam, a takaró pedig gyűrötten, félig rajtam, félig alattam terült szét.
Amint eszembe jutottak a tegnapi történések, ismét elkapott a sírhatnék. Beletúrtam a kócos hajamba, majd sóhajtva a tükör elé léptem. Egy űzött tekintető, karikás szemű, végtelenül szomorú lány nézett vissza rám. Lenyeltem a könnyeimet, majd összeszedtem a mai naphoz szükséges ruhákat és halkan kimentem a fürdőszobába.
Tegnap este elmaradt a fürdés, úgyhogy igencsak ideje volt már. A zuhany alatt állva össze tudtam szedni a gondolataimat.
Tisztában voltam vele, hogy a tegnapi nappal valószínűleg végleg elrontottam az életemet, ugyanis kizárt, hogy ezek után Adam szóba álljon velem. Pete megmondta, hogy békén hagy, ami nagyon kedves tőle, de hiába felejtjük el egymást, Adam nem fog nekem megbocsátani. Hogyan is magyarázhatnám meg, hogy mi van a fejemben? Hogyan is érthetné meg, hogy ugyanúgy szeretem őt, mint a legelső pillanatban, de valahogy Pete is beférkőzött a szívembe?
Ráadásul, ott vannak a többiek, akik tegnap közölték, hogy egy ribancnak tartanak. Nekik sem fogom tudni megmagyarázni, amit tettem. Nem fogják megérteni a dolgot. A barátnőim is fintorogtak. Sophie tudja az igazat, de ... olyan szinten hihetetlen a helyzet, hogy senki nem fog hinni nekem vagy neki.
Mikor kimentem a fürdőszobából, még mindig csend honolt a házban, úgyhogy visszamentem a vendégszobába. Belépve igencsak meglepődtem, amikor Pete fogadott, egy tál kajával.
- Jó reggelt. - köszöntem értetlenül. Pete értette a néma kérdésemet, ugyanis így felelt.
- Itt van. Hazajött velem.
- Hogyan vetted rá? - döbbentem meg.
- Az... - mosolyodott el egy pillanatra. - Az mindegy.
- És... mi van vele? - kérdeztem félve, arra utalva, hogy mennyire utál engem.
- Engem látni sem akar, de az oké. - sétálgatott fel-alá Pete.
- És én?
- Na látod, ez egy jó kérdés. Hajlandó volt hazajönni velem, ami jó jel. Ugyanakkor nincs még itt, pedig már ébren van, ami nem jó. Azt gondolom, hogy nem zárkózik el a megbocsátástól, de úgy érzi, cserben hagytad, úgyhogy lehet, hogy kicsit több időre lesz szüksége.
- Ha összeveszünk, akkor 2 hét, mire kibékülünk. - nyögtem. - Kicsit több idő? Levizsgázunk, mire megbocsát.
- Nem beszólni akarok, de tényleg eltoltad a tegnapit. - sóhajtott Pete. - Sokkal kevésbé lenne most gáz a helyzet.
- Már mindegy.- vontam vállat. - Lemegyek enni.
- NE! - kiáltott fel Pete. - Direkt felhoztam a kaját. A többiek... jelenleg kicsit többen utálnak, mint máskor.
- Ó. - értettem meg. - Akkor... eszem itt.
- Helyes. Ideküldöm Sophie-t. Vagy Hayley-t.
- Nem szükséges.  - hallatszott Hayley hangja az ajtóból.
- Hayley. - léptem hozzá döbbenten.
- Beszélnünk kell. - mondta gorombán.
- Pete... - kezdtem, de ő értette szavak nélkül is, úgyhogy mosolyogva kisétált.
- Ez lesz mostantól? Idősebb csodaherceg, aki semmivel nem jobb, mint a mostani, sőt...
- Nem fogok összejönni vele. Megbeszéltük tegnap. Elmegy. Mi holnap hazamegyünk. Utána nem keressük egymást.
- És Adam?
- Nem tudom.  - sóhajtottam. - Ezek után hogy folytassam vele ugyanott? Mármint, nem fog bízni bennem többé.
- Meg kell beszélnetek, ez világos. - tekergette a haját. - Nehéz lesz, de te rontottad el, neked kell helyrehozni.
- Tudom. - haraptam bele a szendvicsbe, amit Pete hozott. - Megoldom valahogy. Csak nem tudom, hogyan.
- Majd meglátjuk. Nagyon megbántottad. Ráadásul nem éppen kíméletesen sikerült tálalnod. Konkrétan az egész baráti köre előtt megaláztad.
- Nem ez volt a célom.
- Tudom, de akkor is. A lányok sem bírnak kiigazodni rajtad jelenleg. Alex éjfélig azt hajtogatta, hogy nem ismer rád és tudta, hogy bajt hozol a fejére.
- Király.  -sóhajtottam, majd lenyeltem az utolsó falatot is. Ebben a pillanatban meghallottam Adam hangját a folyosóról. Felpattantam és kirohantam, nem törődve Hayley ellenkezésével.
A lépteim csattogtak a padlón, ahogy Adam után rohantam. Éppen a lépcsőn készült lemenni. Én gyorsítottam, azonban megcsúsztam, így sikerült neki esnem, amitől mind a ketten felborultunk. Szerencsére a lépcsőn nem estünk le.
- Hogy van az orrod? - érdeklődtem, miközben Adam felsegített. Ekkor azonban realizálta, hogy én vagyok az, úgyhogy el is engedett, aminek következtében ismét a padlón landoltam. - Na de...
- Fogd be. Nem akarom hallani.- fordult el.
- Adam. - térdeltem fel.
- Nem érdekelnek a kifogásaid. Utánam küldted Pete-et. Visszajöttem. Mi kell még?
- Te. - mondtam halkan.
- Ne játszd nekem a jó kislányt. Nem kell.
-  Akkor... - sóhajtottam fel. - Köszönöm az eddigi időt. Jó volt.
- Ja. Ameddig el nem cseszted. - értett egyet.
Levegő után kaptam, majd sarkon fordultam és elindultam visszafelé.
- Jól van. Fuss csak el. Ha egész nap ott akarsz ülni, legyen.- szólt utánam.  Én megálltam, majd megfordultam. Emelt fővel sétáltam le a lépcsőn. Adam mögöttem jött.
Leérve körbenéztem. Mindenki mászkált, csacsogott, elvolt. Mikor észrevettek, mindenki megállt, majd tüntetően elfordult. Az ajkamba haraptam, majd körbenéztem és kerestem valakit, akiről nem süt az utálat.
Elkaptam Alex pillantását, aki Sophie-val beszélgetett a sarokban. Bizonytalanul elindultam feléjük, de ekkor Jessy szándékosan nekem jött. Bocsánatot se kérve ment tovább. Döbbenten néztem utána. Ekkor megláttam Beckie utálkozó arcát. Meglehetősen szokatlan volt.
Tovább lépegettem Alex felé, amikor is Emma sétált el mellettem. Kifejezéstelen arccal nézett rám.
- Emma... mi történik? - nyúltam a keze után. Ő megállt, majd hirtelen felzokogva elrohant. Odaléptem Alex-hez.
- Mi történik? - kérdeztem. Alex arcán átfutott a keserűség és a szánalom, majd elfordította a fejét. Én azonban nem hagytam annyiban. - Alex, ne csináld már! Komolyan nem bírsz válaszolni egy kérdésre?
Ebben a pillanatban a srácok hozzám fordultak. Rob megindult felém, én pedig a tekintetében égő düh miatt automatikusan hátráltam egy lépést.
- Nagyon is jó felvetés, nyuszika. - vigyorgott Rob. Érezhető volt, hogy a 'nyuszika' most nem egy kedves becenév, hanem egy direkt degradáló jelző. - Itt is van egy újabb kérdés, csak neked, csak most. Miért tetted?
- Pontosan melyik részére célzol? - kérdeztem halkan. Azonban a hirtelen támadt csendben tökéletesen lehetett hallani.
- Egészen pontosan az érdekelne, hogy miért nem volt benned annyi gerinc, hogy Adam szemébe mondd, hogy 'bocsi, de megszerettem valakit'? Nem az a lényeg, hogy miért szerettél meg valaki mást, mert az megtörténik. De miért így kellett tálalni? Miért nem álltál elé, hogy mi a helyzet?
- Mert... - kezdtem. Rob azonban közbevágott.
- Nem kell mentegetőzni, pontosan tudom, hogy miért. Azért nyuszikám, mert te is olyan lettél, mint Claudia. Egy rossz ribanc.
Felszisszentem. A sértés fájt, különösen úgy, hogy mindenki elkezdett füttyögni és tapsolni. Eltökéltem, hogy nem válaszolok.
- Na mi van? Le se tagadod? Szép. - fintorgott Beckie. - Mondjuk, nem is tudnád, úgyhogy feleslegesen tényleg ne erőlködj.
Segítségkérően néztem Adam-re. Nem mondott semmit, se jót, se rosszat. Nem válaszolt a néma könyörgésemre. Mondjuk, mit is vártam tőle? Az előbb küldött el a francba.
- Megtennéd, hogy felmész? - folytatta Rob. - Most valahogy nincs türelmem a szerencsétlenkedésedhez, és azt hiszem, a többieknek se.
Felszegtem a fejem. Alex-re néztem, aki ismét elkapta a tekintetét. Csodás. Elindultam, felmentem a vendégszobába. A távozásomat hangos füttyök és 'fúj'-olás kísérte. A vendégszobában szép csendesen összepakoltam, majd fogtam a bőröndömet és lesétáltam a nappaliba. Mikor megláttak indulásra készen, Nick felnevetett.
- Elfutsz nyuszika?
- Nem. - szegtem fel a fejem. - Helyrehozom, amit elrontottam.
- Nehezen. - vetette oda Adam rám se nézve. - Azt ugyan helyre nem hozod.
- Akkor legalább megpróbáltam. - mondtam dacosan, majd kisétáltam az ajtón.
Természetesen nem nagyon tudtam, hogy merre tovább. Elgyalogoltam az ofőhöz, aki egy másik családnál szállt meg. Közöltem vele, hogy nem érzem jól magam, úgyhogy azonnal haza akarok menni. Persze, hogy nem engedte meg, de elcipelt egy orvoshoz, aki közölte, hogy szerinte hamarosan lázas leszek, mivel remegtem összevissza. Varázslatos. Az ofő felhívta a szüleimet, akik beleegyeztek abba, hogy feltegyen egy repülőre, ami hazavisz. Így hát el tudtam menekülni New York-ból.

*
(Következő tanítási nap, a suliban)


Ez egy rémálom! Hagyján, hogy a saját osztályom utál, de a másik osztály is. Mindenki, aki ismeri Adam-et, leribancozott szemtől szembe vagy neten. Kezdem rosszul viselni, különösen, hogy Alex nem hajlandó szóba állni velem. Sophie és Hayley próbálnak segíteni, de emiatt velük is szemétkednek néhányan, úgyhogy megbeszéltem velük, hogy egy darabig nem mutatkozunk együtt nyilvánosan.
Ebédnél éreztem, hogy készül valami. Nem tudtam volna megmondani, hogy micsoda. Csendben kanalaztam a paradicsomlevest.
Hirtelen valami meleg folyadék landolt a fejemen. Mikor hátrafordultam, láttam, hogy egy tizedikes srác volt az, de teljesen véletlenül. A fejemen pedig a levese díszelgett.
- Bocsi. - vörösödött el azonnal.
Az évfolyamom hangosan röhögni kezdett.
- Jól van. - ordítoztak a másik osztályból a fiúk.
- Úgyis megy a hajához. - nevetett Clau. Csendben felálltam és kivittem a tálcámat. Az ajtóban összetalálkoztam Adam-mel és Rob-bal. Rob felnevetett a kinézetemet látva. Adam elnézett a fejem felett.
- Mennyit kell még elviseljek? - kérdeztem tőle halkan. - Nem bűnhődtem még meg eléggé?
Nem válaszolt rögtön.
- Nem kértem, hogy vezekelj. - mondta. - Hagytak már cserben. Tudom, milyen ez. Nem várok semmit. De te se várj túl sokat. Nem tudod visszaadni azt, ami elveszett.
Sóhajtottam, aztán eszembe jutott valami. Felcsillant a szemem.
- Majd meglátjuk. - suttogtam, azzal nekiiramodtam. Hazáig futottam.
Otthon ismét keresgéltem az interneten, de sehol nem találtam meg. Pedig annyira jó ötletnek tűnt. Ha én el is veszítem Adam-et, visszaadok neki valakit, akit elvesztett. Lottie-t.