2017. szeptember 7., csütörtök

Solution

*dobpergést kérek*
Itt vagyok újra! Néhány napja már visszatértem a másik blogon (lásd oldalt), de itt még elmaradásom van, ugyanis azt ígértem, hogy befejezem a sztorit a suliig. Ha úgy vesszük, időben vagyok, mert nekem hétfőtől van csak suli, mert az egyetem akkor indul, tehát lehet, hogy addig befejezem. :D De nem hiszem.
Emellett a blog is visszatért normál színéhez, itt az ősz, éljen a piros háttér! (Igen, nagyon piros-fanatikus vagyok.)
Amanda történetéből nem tudom pontosan, hány rész van hátra, de már nagyon a végén járunk, úgyhogy készüljetek a fináléra! :)



Kedd reggel kopogásra ébredtem. Matt dörömbölt az ajtómon, először halkan, majd mikor nem reagáltam, egyre hangosabban, egy idő után pedig egyszerűen bejött és elkezdett bökdösni, ami természetesen felébresztett.
- Mi az? - kérdeztem nyögve, hiszen reggel 9 óra volt és szünet, tehát még egy 30 percet minimum terveztem aludni.
- Keresnek. - mondta szűkszavúan, majd kifelé indult.
- Kicsoda? - kérdeztem, miközben kikászálódtam az ágyból.
- Valami szőke csaj. Sose láttam még. - vont vállat, majd becsukta maga mögött az ajtót. Én azonnal felélénkültem, hiszen nyilván Lottie az. Csak azt nem tudom, hogy a címemet honnan tudja.
Rohamtempóban siettem le a lépcsőn. Lottie a nappaliban ácsorgott.
- Jó reggelt! - mosolygott csapzott kinézetemet látva.
- Neked is. - ásítottam. - Baj van?
- Nem, nincsen. Beszélhetnék veled?
- Persze, gyere fel. - mutattam a lépcsőre.
- Úgy gondoltam, hogy sétálunk egyet.
- De korán van. - nyögtem fel.
- Úgyis ébren vagy. És Tommie-nak is jót tenne. - mondta, én pedig ekkor vettem észre a szőnyegen játszó kisfiút.
- Ahh... - grimaszoltam. - Rendben.
Felmentem és 10 perc múlva ruhában és rendezett hajjal tértem vissza.
- De előbb eszem! - közöltem ellentmondást nem tűrően, ugyanis Lottie már indult volna. Én azonban leültem és megettem egy szendvicset és egy joghurtot, sőt, hogy húzzam az időt, még szépen, komótosan egy teát is főztem magamnak, amibe a lehető leglassabban adagoltam a cukrot.
- Igyekezz már! - mondta Lottie, mikor végre elkezdtem inni a teámat. - Tommie is menne.
- Hiszen meg se szólal és láthatóan jól elvan. - mutattam a kisfiúra, aki az időközben felébredt Sam-mel játszott. A szüleim is előkerültek, bemutatkoztak és mivel ez nem az első ilyen eset, nem nagyon akadtak fent azon, hogy mit keres egy számukra idegen lány a nappaliban.
Mikor végre befejeztem a reggelit, összeszedtem a cuccaimat (személyi, pénz, diák, stb.) és elindultunk. Lottie mosolyogva sétált a park felé.
- Tulajdonképpen mit akarsz megbeszélni? - kérdeztem, miközben utána loholtam, ugyanis olyan gyorsan ment, hogy az már futásnak minősül szerintem.
- Majd elmondom, ha odaértünk. - vetette hátra.
10 perc múlva egy padon ültünk, én lihegve, ő vigyorogva, Tommie pedig körülöttünk szaladgált.
- Tehát? - kapkodtam a levegőt. - Mi volt tegnap?
- Egész nyugodt volt, ahhoz képest, hogy mekkora sokk volt neki elsőre. Beszéltünk majdnem 3 órát. Tommie-n kicsit fennakadt.
- Érthető.
- Persze, tudom. De nagyon megértő volt. Elmondtam neki minden részletet és megértette.
- Cody-t is? - döbbentem meg.
- Őt is. Akkor mondjuk majdnem lefordult a padról, de utána összeszedte magát. Erős srác.
- Azt tudom. - sóhajtottam. - És akkor most mi lesz?
- Mivel Mesa-ban élek és Tommie oda jár oviba, ezért visszamegyek. De gyakran eljövök ide. Azt sem zárom ki, hogy visszaköltözöm.
- Azta! - öleltem át. - Tök jó lenne. Itt is tudsz dolgozni gondolom, meg itt is van ovi.
- Igen, igen. De mivel még csak középső csoportos lesz, szerintem megvárom az óvoda végét. És a sulit kezdheti itt. - filózott.
- Az 2 év. - foglaltam össze.
- Igen. Tudom, hogy hosszú idő. De szerintem sok lenne egyszerre ennyi változás. Bőven elég, ha tudjátok, hogy hol vagyok. Nem kell rögtön a nyakatokra ülni.
- Nem ülnél a nyakunkra. De elfogadom a döntésed. - mosolyogtam. - És örülök, hogy meg tudtátok beszélni.
- Én is. Már csak neked kellene megbeszélned vele. - nyújtózott Lottie, majd felállt és felkapta a kisfiát és megtörölte az orrát.
- Tudom. De nem hallgat meg. - sóhajtottam.
- Esetleg tehetsz egy utolsó próbát. - hallottam a hangot és abban a pillanatban felpattantam a helyemről és tátott szájjal bámultam a közeli fa mögül kilépő Adam-re. Charlotte úgy mosolygott, hogy biztos voltam benne, hogy ez előre meg volt szervezve.
- De hogyan? - dadogtam.
- Nem csak a mi dolgunkat beszéltük meg. - mosolygott Lottie. - Na, további kellemes napot!
- Most itt hagysz? - rohantam oda hozzá. - El fogok ájulni.
- Figyelj rám. - nézett a szemembe komolyan. - Esélyt akartál. Itt az esélyed. Ne szúrd el!
Én bólintottam, majd szorosan magamhoz öleltem Lottie-t és vele együtt a karjában tartott Tommie-t, mintegy erőt gyűjtve ezzel. Majd megfordultam és egy hatalmas sóhajjal elindultam Adam felé, aki időközben leült a padra.
- Szia! - köszöntem neki halkan, mert nem igazán tudtam elkezdeni.
- Szia! - köszönt vissza ő is. Láthatóan ugyanannyira zavarban volt, mint én.
- Nézd én... - kezdtem, majd megakadtam. Pár másodperc kínos csend után megráztam a fejem. - Sajnálom, de nem tudom, mit mondjak. Annyiszor fogalmaztam már meg, de most semmi nem jut az eszembe. Ami meg igen, az vagy nyálas vagy nevetséges.
- Ugyanígy érzek én is, ne aggódj. - suttogta. Legalább nem voltam vele egyedül.
- Oké... - gondolkodtam. - Ha nem is tudom magam szépen kifejezni, de hidd el, hogy sajnálom. Soha nem állt szándékomban megbántani téged vagy így a tudtodra adni, hogy váltani akarok. És egyáltalán nem is akartam váltani.
- Akkor mi volt az a kirohanás, hogy szereted Pete-et? - vonta fel a szemöldökét.
- Annak volt némi előzménye. - sütöttem le a szemem, majd gyorsan felvázoltam neki, hogy Pete majdnem megerőszakolt. Erre érthető módon kiakadt és elkezdett esküdözni, hogy megöli, de elmagyaráztam, hogy azóta nem is láttam és megbeszéltük és nem fog előfordulni többet. - Tehát Pete valahogy egy picit megtetszett, nem is tudom, mikor. Ezért történtek meg ezek a dolgok. De soha nem akartalak elhagyni miatta. Lett volna lehetőségem rá, többször is, de mindig ellenálltam a kísértésnek. Szerettelek annyira, hogy tudjam, hogy ez egy fellángolás, ami el fog múlni, és ezért nem adhatom fel azt, ami köztünk van.
Szavaimat néma csend követte, majd Adam is megszólalt.
- Értem. Elfogadom a magyarázatodat. És ne gondold, hogy nem sajnáltalak, mikor mindenki utált. De meg kell értened, hogy tényleg azt hittem, hogy megcsaltál és ráadásul nyilvánosan tudódik ki... ennél azért nagyobb a büszkeségem, minthogy utána jópofizzak veled.
- Persze, teljesen logikus. Csak meghallgathattál volna.
- Tudod, a hülye büszkeségem. - grimaszolt, én pedig majdnem elsírtam magam. Ez a régi, csibészes Adam volt.
- Tudom. - mosolyodtam el halványan. - És mi lesz most a többiekkel?
- Természetesen beszélek velük, és nyilván ők is megértik, hogy hibáztunk és esélyt kellett volna adjunk neked. Nem gyűlölnek ők sem. Csak zavarodottak. Meg fogják érteni.
- Remélem.
- Szóóóval. - dőlt hátra kényelmesen. - Honnan is ástad elő Charlotte-ot?
- Jaj már. Nem mesélte el? - nevettem kínosan, mert napok óta ezzel a sztorival nyaggatnak.
- Sajnos nem. - sajnálkozott nevetve. - Na halljam!
- A múlt héten elmentem a nagyszüleimhez Mesa-ba. És ott futottam össze vele. - foglaltam össze.
- Jó, oké, de honnan tudtad, hogy ő az?
- Úgy néz ki, mint Taylor Swift. - forgattam a szemem. - És akihez vezetni járok, az egész családját ismerte, tehát volt elég infóm róla.
- Túl sok a véletlen. - hitetlenkedett.
- Nincsenek véletlenek. - mondtam automatikusan.
- Akkor miért is történt meg ez az egész Pete-es balhé?
- Talán, hogy megmutassa, hogy kibírunk-e egy ilyet együtt vagy nem. - mondtam és reméltem, hogy kevésbé hangzik hülyén, mint a fejemben.
- Értem. Utolsó kérdés.
- Igen?
- Az előbb azt mondta, hogy "szerettél annyira". Szigorúan múlt idő? - kérdezte, én pedig lesütöttem a szemem.
- Hát. Inkább a folyamatos jelen vagy a past perfect. - válaszoltam. - Tudod. "Most múlik pontosan".
- Tehát kezdesz nem szeretni? - kapott a szívéhez.
- Mivel az elmúlt 2 hónapban nem voltál hajlandó érintkezni velem, ezért meg kellett próbálnom túltennem magam a dolgon. Meg rajtad.
- Értem. - bólogatott. - És sikerült?
- Nem igazán.
- Sajnálattal hallom. - mondta közömbös hangon, majd hirtelen átölelt és felállt, engem is magával húzva.- Ugyanis én bármennyire is próbáltalak utálni, nem ment. Sértett voltam és büszke, de nem bírtam kiirtani a szeretetet irántad.
Én visszafojtott lélegzettel figyeltem és nem akartam elhinni, hogy nem álmodom.
- Én még mindig szeretlek téged, Amanda. És szeretném, ha túl tudnánk lépni ezen a félreértésen, elfelejteni Pete Swan-t és visszatalálni egymáshoz és együtt lenni újra, hiszen ennek meg sem kellett volna történnie.- folytatta, én pedig majdnem elájultam az örömtől. Szeret engem. Vissza akar kapni.
- Én is szeretlek téged. - suttogtam, mire ő a két kezébe fogta az arcomat, majd először gyengéden, utána pedig elég szenvedélyesen megcsókolt. Álltunk a parkban, egymás karjában, a külvilágot kizárva és az járt a fejemben, hogy ennél boldogabb talán csak akkor voltam, amikor először csókolt meg, ugyanígy a világot feledve, 2 éve a tengerparton.







Remélem tetszett a rész. Újra együtt vannak, vagyis hurrá! :) Én nagyon örülök nekik, ti hogy vagytok ezzel?
A következő rész érkezik még a héten és ne aggódjatok, azt a bizonyos "felnőtt" dolgot sem felejtettem el. ;)
Sietek a következővel.
Puszi,
by me


















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése