2018. január 30., kedd

Epilógus

Sziasztok!
Igen, ismét lekéstem a határidőt, mert tegnap kellett volna megjelenjen ez a rész. :/ Nagyon nehéz lezárást írni, folyamatosan vívódtam írás közben, hogy jó-e ez így meg természetesen valamilyen szinten fájdalmas is lezárni.
Viszont tudom, hogy nem húzhatom a végtelenségig, tehát eljött a pillanat, hogy könnyes búcsút vegyek a történettől. (Lehet, hogy szó szerint könnyes lesz.)
FONTOS: Még lesz egy utószó a történethez, ami a vasárnap érkezik. Ne maradj le róla!
Na, akkor minden adminisztratív dolgot megbeszélve, lássuk a végét.




*10 év múlva*

- Stephen, Nora, ne ordítsatok már! - emeltem fel a hangom, amikor már negyedszer kellett rájuk szólnom, hogy hagyják abba a fejhangon való visítást.
- Bocsánat Mama. - biggyesztette le a száját Stephen, majd folytatták az önfeledt viháncolást a húgával. Én erre csak a szememet forgattam, majd nagy nehezen, amennyire a nagy hasamtól tellett, "gyorsan" felálltam. Stephen és Nora az én tündéri 4 éves ikreim, nemsokára pedig megérkezik a harmadik baba is. Adam-mel egyetértettünk abban, hogy a kistesó neme legyen meglepetés, ezért mi sem tudjuk, hogy kisfiút vagy kislányt várok.
A barátaim közül sokan megrökönyödtek, hogy 29 éves koromra már 3 gyerekem van, ugyanis, mint mondták, ez nem szokásos újabban. Engem azonban nem érdekelt. Már az esküvőkor is sokan hüledeztek, hogy hova kapkodunk. 24 voltam, amikor Adam megkérte a kezemet. Én nem éreztem elhamarkodottnak, mivel addigra már mindketten egy éve dolgoztunk és fél éve együtt laktunk. A szüleim eleinte akadékoskodtak csak, később megbékéltek a helyzettel és azóta ők is ugyanúgy bírják Adam-et, mint én. Jó, nyilván nem ugyanúgy, de értitek.
Az esküvő után 1,5 évvel megszülettek az ikrek, ami végérvényesen bebetonozta a családom Adam iránti rajongását és az enyémet az ő családjában.
Én az esküvőmön

A kicsik a kezdettől fogva nagy bajkeverők voltak, mindig valami csínyen járt az eszük, tehát az elmúlt 5 évben rengeteget költöttünk új bútorokra, főleg függönyökre, ugyanis a kedvenc szórakozásuk a függöny letépése, majd darabokra rángatása, hogy jelmezt tudjanak belőle csinálni. Szerencsére Adam az egyik legnagyobb magazinnál helyezkedett el, valamint rendezvényeken is fotóz, ami nagyon jól fizet, így nem volt probléma, hogy folyton tönkretettek valamit. Ezt ne úgy értsétek, hogy én nem dolgozom, ugyanis ameddig lehetett, addig dolgoztam a közeli oviban. A két kicsi születése után otthon maradtam velük, 3 éves koruktól pedig ugyanabba az oviba járnak, ahol én dolgozom, de természetesen más csoportba. 2 év munka után azonban ismét itthon vagyok.
- Papa, Papa! - kiáltott fel Nora, mikor észrevette az ajtón éppen belépő Adam-et. Odaszaladt hozzá, Adam pedig felkapta és megpuszilgatta. Stephen-t és engem is üdvözölt, majd megkérdezte.
- Indulhatunk?
- Persze, csak fel kell venniük a cipőjüket. - mosolyogtam rá. - Meg persze nekem is.
Adam elnevette magát, majd szépen sorban mindhármunknak segített cipőt venni, ugyanis én egy hónapja már nem bírok lehajolni. Miután mindenki menetkész volt, elindultunk a park melletti cukrászdába, ahol a többiekkel fogunk találkozni. Rendszeresen összeülünk, kb. 3 hetente. Igaz, a társaság egy kicsit változott az elmúlt években.
Mire elgyalogoltunk odáig (15 perc sétára lakunk a parktól), már mindenki más odaért.
- Ami! - ugrana a nyakamba Sophie, azonban a hasam láttán meggondolja magát és inkább barátságosan vállon vereget.
- Látom, éppen festettél. - viszonozom a mosolyt, ugyanis Sophie hajának bizonyos részei élénk narancssárga színben pompáznak. Kedvenc szomszédom elvégezte a grafikus szakot, de igazi szenvedélye a festés, így abból próbál megélni, több-kevesebb sikerrel. Volt már 3 kiállítása is. Már rég nem a szüleivel él, hanem az egyetemen megismert haverjaival bútorozott össze még 4 éve. Csupa különc művész, úgyhogy remekül megvannak. Ki tudja azonban, meddig lesz ez így? Sophie 1 éve randizgat egy orvossal, akit az egyik fesztiválon ismert meg. A srác 4 évvel idősebb nála, de nagyon egy hullámhosszon vannak. - Hol maradt Brad?
- Éppen műt valakit. - von vállat Sophie. - Azt ígérte, később csatlakozik.
Miután leülünk és rendelünk, szemügyre veszem a társaságot. Mindenki hosszú utat járt be az elmúlt 10 évben.
Alex és Nate. 2 éve házasok, de egyelőre eszük ágában sincs gyereket vállalni. Minden szabadidejüket az utazgatás teszi ki. Alex kémikus végzettségével elég jól keres, Nate pedig végül a rendezvényszervezésben találta meg az útját. Adam-mel van egy cégük, ami rendezvényszervezéssel foglalkozik és természetesen a fotózás is garantált mellé.
- Mikorra is várod a babát? - kérdezi Alex. - Lassan akkora vagy, mint egy lufi.
- Köszönöm kedvességed. - nyújtom ki rá a nyelvem. - 3 hét múlvára.
- Ami hiába háromgyerekes anya, még mindig nem sikerült felnőnie. - legyint lemondóan Emma, aki csak futó látogatásra érkezett a testvére családjához. Emma sikeres pszichológus New York-ban, egyelőre még keresi a párját, de Pete és Lottie mindennél fontosabb számára, így kéthetente meglátogatja őket. A boldog pár megvárta, míg Tommie befejezi az ovit, utána pedig Long Beach-re költöztek. Tommie most nincs itt, éli a gondtalan 14 évesek életét, valahol a haverjaival van és nagyon várja az első évet a gimiben. Tommie kishúga, Renata viszont itt van. A kis Renata 7 éves, most megy suliba majd, és az én Nora-m legjobb barátnője.
- Ugyan hagyd már! - mosolyog Emma-ra Lottie, majd megszorítja a kezemet. - Mit nem adnék, ha lenne még egy kisgyerek otthon. Sokszor nem tudnak egymással játszani, hiszen Tommie annyira nagy Renata-hoz képest.
- Ezt miért nem otthon mondtad, édes? - fordul felé Pete felvont szemöldökkel, egyértelműen jelezve, hogy felőle akár ebben a pillanatban hozzákezdhetnek a harmadik csemete létrehozásához. Lottie nevetve megcsapja a vállát. Annyira jó látni, hogy milyen felszabadult, mióta együtt vannak és visszakapott valamit abból az énjéből, amit 15 évesen elvesztett. Az érettségit is megcsinálta időközben, és Pete építészcégében látja el a titkárnői dolgokat.
Továbbpillantok az asztal túlsó felére. Nick és Beckie kézen fogva ücsörögnek, feltűnően csendben.
- Mi az Honfrie művésznő, hirtelen megnémult? - érdeklődöm, azonban Beckie csak a fejét rázza, majd erőt vesz magán és kimondja.
- Gyereket várok.
- Uramisten! - hangzik mindenhonnan.
- Kb. 2 napja tudjuk. - veszi át a szót Nick.
- Mikor házasodtok össze? - lelkesedik Alex.
- Nem tervezzük. Egyelőre nem. - mondja Nick, amit Alex nem kommentál, csak csendben elfogad. Ő nem vállalna gyereket házasságon kívül, de hát ő ilyen régimódi. Nick és Beckie viszont... Nick tolmácsként dolgozik, Beckie pedig a saját jazz zenekarával koncertezik. Nem is ez a fura része, hanem az, hogy még mindig a randizós, "majd összefutunk" időszakban tartanak, hiába vannak együtt 15 éve, még külön laknak.
- Gratulálunk! -hallom az utánozhatatlanul Bia-s hangot Beckie-ék mellől. Bizony, bizony, Bia és a pasija, Will is a társaságunk szerves részévé váltak, mióta az a balhé történt Jessy-vel és Rob-bal. 7 éve történt, hogy Rob megcsalta Jessy-t, aki ettől annyira kiborult, hogy azon gondolkodott, hogy hogyan nyírja ki "azt a ribancot". Beckie és Bia hetekig próbálták lebeszélni a tervről, Jessy azonban annyira besokallt, hogy nekik esett és hát... Bia arcán azóta látható a mára elhalványult, de teljesen soha el nem tűnő seb, ami akkor keletkezett, hogy Jessy késsel ment neki. Bia így is gyönyörű, de érthető okokból Jessy-vel nem hajlandó érintkezni. A szőke lány azóta a többiekkel is összekapott és mivel Beckie is elítélte, így a legfőbb támogatóját elvesztve fogta magát, összepakolt és elköltözött. Jelenleg azt hiszem, San Francisko-ban van. Rob itt él LA-ben, de ő meg annyira szégyellte magát a viselkedése miatt, hogy szépen elmaradozott a közös találkákról, mára pedig teljesen elszigetelődött. Ha néha összefutunk, zavartan motyog valamit és gyorsan továbbáll.
- Köszönöm Bia. - mosolyog Beckie fáradtan. - Lassan nektek sem ártana egy saját gyerkőc.
Bia és Will együtt élnek, szinte azóta, hogy befejeztük a gimit. A srác programozó, amivel egy kisebb vagyont keres egy hónapban, Bia pedig egy menő szalonban fodrász. 3 éve fogadták örökbe afroamerikai kislányukat, Meredith-t.
- Ugyan, menj már! - nevet Bia. - Mer még csak 3 éves. Kicsit még had legyen ő az egyedüli.
- Ahogy gondolod, de te sem leszel fiatalabb. - szól oda Adam.
- A szokásos gonoszkodás, ha jól látom. - hallatszik a várva várt gunyoros hang a hátunk mögül. Egy emberként fordulunk a hang tulajdonosához, majd leesik az állunk.
- Mikor nőtt meg ennyire a hajad Hay? - visít Sophie, majd mielőtt koreai barátnőnk tiltakozhatna, a nyakába veti magát.
Hayley hosszú hajjal

- Szállj már le rólam! - kapálózik Hayley, de Sophie olyan szorosan öleli, hogy esélye sincs. Hay megtartotta a maga nyers modorát és elismert művészfilmeket rendez. Egyedül él, ugyanis mint számtalanszor közölte, a szerelem és ilyesmik csak időpocsékolásnak jók, neki pedig jelenleg nincs ennyi szabadideje. - A hajam pedig folyamatosan nő, illetve szerintem jól áll, tehát ez így van.
Ezzel ellöki magától Sophie-t, aki megtántorodik, de nem esik el. Ez a szintén most érkező Cecy érdeme, akinek szintén új kinézete van.
- Azt hittem, már van egy répa a társaságban. - röhög Nick, amikor észreveszi a változást. Cecilia ugyanis nem akármilyen hajszínnel a fején érkezett. Világosbarna tincsei vörösben tündökölnek.
Cecy vörösen

- Hugi, ezt mikor csináltad? - hüledezik Adam.
- Jaj már, nem vagy az apám. - fintorog Cecy. - 27 vagyok, nem 13. Azt csinálok a fejemmel, amit akarok.
- Jól áll. - karolom át a vállát, miközben leül közénk és ölébe veszi Stephen-t. - Csak hát tudod... én vagyok a vöröske a csapatban.
- Hülye. - lök meg játékosan. - Ne kezdd te is. Plusz nem olyan régen volt, amikor arra a rémes sütőtökszínűre festetted a hajad. Tehát szót se!
- Az 8 éve volt. - motyogom zavartan, de senkit nem érdekel, azonnal előkerülnek a sztorik és a képek, arról amikor 21 évesen úgy döntöttem, hogy unom, hogy a hátam mögött Lángocska a becenevem, és festetek magamnak egy kevésbé feltűnő vöröset. A fodrászom azonban enyhén mellélőtt a színnel, így jó egy évig egy róka és egy sütőtök keverékének néztem ki.
- Most nézd meg! - kapja elő a telefonját Cecy. - Ezen a fotón százszor viccesebb és furább vagy, mint én most.
Tátott szájjal meredek a telefonra, mivel mindenkit nyomatékosan kértem, hogy törölje a rókakoromból származó képeimet. Ezek szerint Cecy fütyült rám.
Én, a kisróka

- Úgy néztél ki, mintha a hajad egy hatalmas tábortűz lett volna. - állapítja meg Alex. - Rengeteg árnyalatú vörös volt benne.
- Ami egyébként is olyan, mint a tűz. Lobog, melegít, ugyanakkor megéget, ha nem vigyázol. - hajol hozzám Adam, megsimítja a (végre eredeti vörös) hajamat és megcsókol.
- Fúj Papa! - mondja Nora, amin mindenki felnevet.
- Hogy van Riry? - kérdezem Cecy-t. A lány sóhajt egyet, majd válaszol.
- Jól, azt hiszem. 3 hónapja nem láttam. - vallja be. - Nagyon lefoglalja a munkája.
Riry-vel mi utoljára karácsonykor találkoztunk, Cecy azonban közel lakik hozzá és ugyanabban a táncstúdióban dolgoznak, így ő szokott lenni az informátorunk Riry-ről. Megrökönyödünk, hogy ő se látta tavasz óta. Riry és a pasija, Scott tavaly szakítottak, ugyanis Riry meg akart volna állapodni, de a srác hallani sem akart erről, így lelépett, barátnőnk azóta a munkájába temetkezik.
- Remélem, rendbe jön. - mondja halkan Nate. Mind bőszen helyeslünk, aztán a hangulat visszaáll a kedélyes, vidám szintre. Most, hogy itt van mindenki, végre ott folytathatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk.
*Pár óra múlva*


A gyerekek fáradtan és szokatlanul csendesen bandukolnak hazafelé. Elfáradtak a sütizés utáni szaladgálásban. Otthon szinte azonnal fürdeni mennek, majd gyors mese olvasás után lefekszenek aludni. Magamhoz ölelem mind a kettőt és elmondom nekik, hogy szeretem őket. Ez az esti rituálénk.
Miután elcsendesednek, kimegyek a nappaliba Adam-hez, aki éppen a laptopján szerkeszt valami fotót. Érkezésemre bezárja a dolgot, majd el is rakja. Leülök mellé, ő pedig átkarol.
- Gondoltad volna? - kérdezi pár perc múlva.
- Mit? - kérdezem kíváncsian.
- Azt, hogy ennyi idő után is kapcsolatban leszünk ezekkel az emberekkel. Persze, a gimi egy jó hely, de általában nem szoktak megmaradni a barátságok.
- Egyszerű. Olyanokkal kell barátkozni, akik igazi barátaid lesznek. - mondom bölcsen és csak félig komolyan. Adam nevet.
- Annyira szeretem, hogy ilyen naiv tudsz lenni. - puszilja meg a fejem tetejét. - Ne értsd félre, úgy értettem, hogy mindenre egy ilyen gyermeki rácsodálkozással tekintesz és magától értetődően mondasz ilyen igazságokat, amikről te is tudod, hogy nem így működnek.
- De szeretnék hinni benne, hogy igen. - fejezem be a gondolatot. Annyiszor hallottam már ezt tőle és minden alkalommal a szívem örömtáncot jár, hogy ez a tehetséges és szerető srác az enyém. - Én pedig annyira örülök, hogy mi minden hülyeség ellenére együtt maradtunk. Hiszen, ott voltak Jessy-ék, Riry, Emma és Hay még mindig egyedül vannak... mi pedig itt vagyunk nem egész 30 évesen és mindjárt megszületik a harmadik gyerekünk.
- A kis Tamara vagy Jack. - simítja meg a hasamat Adam. - Alig várom. Nem csak azért, mert biztosan őt is imádni fogom, hanem akkor ismét simán a karomba tudlak venni, megölelhetlek anélkül, hogy a hasad útban lenne és éjjel is bármikor hozzád bújhatok, amikor kedvem van. - kacsintgat. Én csak a szememet forgatom, de mélységesem egyetértek vele. - Sőt. Ha megszületik a pici és nagyobbacska lesz, akkor akár el is mehetünk egy családi kirándulásra. Vagy akár ketten, ha mindhárman nagyobbak lesznek. Szeretném neked megmutatni a világot. Rómát például. Imádnád. Rengeteg pizza...
- Már jól hangzik. - kacagok.
- Csodaszép, békés hangulat, tenger. Olyan lenne, mint egy második nászút. - Az emlék ismét nevetésre késztet, ugyanis az esküvő után csak arra volt pénzünk, hogy elmenjünk Long Beach-re nászútra. Távolsági busszal. :D
- Csodásan hangzik. - bújok hozzá. - Nekem is vannak még terveim a mi kis családunkkal. Annyi tervem van, hogy bele se fog férni az időnkbe.
- Hiszen itt van nekünk egy egész élet. - mosolyog rám Adam, majd magához húz. Ez az a pillanat, amikor ismét megbizonyosodom róla, hogy az életem sínen van. Nem félek többé a jövőtől. Az enyém ugyanis itt van előttem.
 
*5 év múlva*


Adam betartotta az ígéretét és valóban elvitt egy csomó helyre, köztük Rómába is. Pár éve elköltözünk az erdő mellé. Egy csodaszép pipacsmező fekszik a házunk másik oldalán, tehát Adam művészi érzéke nem csalt a választáskor.
Gyakran szoktam a mezőn sétálgatni, amikor senki sincs itthon, csak én. Ilyenkor elgondolkodom a többiek életén és a sajátomon. Hayley mára Hollywood-ot is meghódította, Sophie neve pedig fogalommá vált a festészet iránt érdeklődők körében. Én nem vágyom erre. Megelégedtem az óvónői hivatással, hiszen mi lehet annál jobb, mint a jövő felnőttjeinek első lépéseit segíteni és nevelni őket? Nem hiányzik a hatalmas vagyon vagy hírnév. Természetesen Adam nem keres rosszul, de mióta Tamara és Jack megszülettek (kiderült, hogy másodszorra is ikreket vártam!!), otthagyta a magazint és kizárólag Nate cégének fotóz. Nem járunk limuzinnal, nem élünk luxusvillában, de boldogok vagyunk. És azt hiszem, végül is ez az, ami igazán számít.



Vége














2 megjegyzés:

  1. tejoooooeg, ezt el sem hiszem :D es most nem tudom hogy boldog vagy szomoru legyek, mert hianyozni fog a csipet-csapat elete, de jo tudni a befejezest :D esetleeeg szamithatunk uj sztorira? ha nem is azonnal, de a jovoben? xx Vivi

    VálaszTörlés
  2. Szia te drága!
    Köszönöm a kedves szavakat, elmondhatatlanul jólesik, hogy valaki ennyi idő után is olvas.
    A hétvége folyamán érkezik az utószó, abból kiderül minden. :)

    VálaszTörlés