2018. január 30., kedd

Epilógus

Sziasztok!
Igen, ismét lekéstem a határidőt, mert tegnap kellett volna megjelenjen ez a rész. :/ Nagyon nehéz lezárást írni, folyamatosan vívódtam írás közben, hogy jó-e ez így meg természetesen valamilyen szinten fájdalmas is lezárni.
Viszont tudom, hogy nem húzhatom a végtelenségig, tehát eljött a pillanat, hogy könnyes búcsút vegyek a történettől. (Lehet, hogy szó szerint könnyes lesz.)
FONTOS: Még lesz egy utószó a történethez, ami a vasárnap érkezik. Ne maradj le róla!
Na, akkor minden adminisztratív dolgot megbeszélve, lássuk a végét.




*10 év múlva*

- Stephen, Nora, ne ordítsatok már! - emeltem fel a hangom, amikor már negyedszer kellett rájuk szólnom, hogy hagyják abba a fejhangon való visítást.
- Bocsánat Mama. - biggyesztette le a száját Stephen, majd folytatták az önfeledt viháncolást a húgával. Én erre csak a szememet forgattam, majd nagy nehezen, amennyire a nagy hasamtól tellett, "gyorsan" felálltam. Stephen és Nora az én tündéri 4 éves ikreim, nemsokára pedig megérkezik a harmadik baba is. Adam-mel egyetértettünk abban, hogy a kistesó neme legyen meglepetés, ezért mi sem tudjuk, hogy kisfiút vagy kislányt várok.
A barátaim közül sokan megrökönyödtek, hogy 29 éves koromra már 3 gyerekem van, ugyanis, mint mondták, ez nem szokásos újabban. Engem azonban nem érdekelt. Már az esküvőkor is sokan hüledeztek, hogy hova kapkodunk. 24 voltam, amikor Adam megkérte a kezemet. Én nem éreztem elhamarkodottnak, mivel addigra már mindketten egy éve dolgoztunk és fél éve együtt laktunk. A szüleim eleinte akadékoskodtak csak, később megbékéltek a helyzettel és azóta ők is ugyanúgy bírják Adam-et, mint én. Jó, nyilván nem ugyanúgy, de értitek.
Az esküvő után 1,5 évvel megszülettek az ikrek, ami végérvényesen bebetonozta a családom Adam iránti rajongását és az enyémet az ő családjában.
Én az esküvőmön

A kicsik a kezdettől fogva nagy bajkeverők voltak, mindig valami csínyen járt az eszük, tehát az elmúlt 5 évben rengeteget költöttünk új bútorokra, főleg függönyökre, ugyanis a kedvenc szórakozásuk a függöny letépése, majd darabokra rángatása, hogy jelmezt tudjanak belőle csinálni. Szerencsére Adam az egyik legnagyobb magazinnál helyezkedett el, valamint rendezvényeken is fotóz, ami nagyon jól fizet, így nem volt probléma, hogy folyton tönkretettek valamit. Ezt ne úgy értsétek, hogy én nem dolgozom, ugyanis ameddig lehetett, addig dolgoztam a közeli oviban. A két kicsi születése után otthon maradtam velük, 3 éves koruktól pedig ugyanabba az oviba járnak, ahol én dolgozom, de természetesen más csoportba. 2 év munka után azonban ismét itthon vagyok.
- Papa, Papa! - kiáltott fel Nora, mikor észrevette az ajtón éppen belépő Adam-et. Odaszaladt hozzá, Adam pedig felkapta és megpuszilgatta. Stephen-t és engem is üdvözölt, majd megkérdezte.
- Indulhatunk?
- Persze, csak fel kell venniük a cipőjüket. - mosolyogtam rá. - Meg persze nekem is.
Adam elnevette magát, majd szépen sorban mindhármunknak segített cipőt venni, ugyanis én egy hónapja már nem bírok lehajolni. Miután mindenki menetkész volt, elindultunk a park melletti cukrászdába, ahol a többiekkel fogunk találkozni. Rendszeresen összeülünk, kb. 3 hetente. Igaz, a társaság egy kicsit változott az elmúlt években.
Mire elgyalogoltunk odáig (15 perc sétára lakunk a parktól), már mindenki más odaért.
- Ami! - ugrana a nyakamba Sophie, azonban a hasam láttán meggondolja magát és inkább barátságosan vállon vereget.
- Látom, éppen festettél. - viszonozom a mosolyt, ugyanis Sophie hajának bizonyos részei élénk narancssárga színben pompáznak. Kedvenc szomszédom elvégezte a grafikus szakot, de igazi szenvedélye a festés, így abból próbál megélni, több-kevesebb sikerrel. Volt már 3 kiállítása is. Már rég nem a szüleivel él, hanem az egyetemen megismert haverjaival bútorozott össze még 4 éve. Csupa különc művész, úgyhogy remekül megvannak. Ki tudja azonban, meddig lesz ez így? Sophie 1 éve randizgat egy orvossal, akit az egyik fesztiválon ismert meg. A srác 4 évvel idősebb nála, de nagyon egy hullámhosszon vannak. - Hol maradt Brad?
- Éppen műt valakit. - von vállat Sophie. - Azt ígérte, később csatlakozik.
Miután leülünk és rendelünk, szemügyre veszem a társaságot. Mindenki hosszú utat járt be az elmúlt 10 évben.
Alex és Nate. 2 éve házasok, de egyelőre eszük ágában sincs gyereket vállalni. Minden szabadidejüket az utazgatás teszi ki. Alex kémikus végzettségével elég jól keres, Nate pedig végül a rendezvényszervezésben találta meg az útját. Adam-mel van egy cégük, ami rendezvényszervezéssel foglalkozik és természetesen a fotózás is garantált mellé.
- Mikorra is várod a babát? - kérdezi Alex. - Lassan akkora vagy, mint egy lufi.
- Köszönöm kedvességed. - nyújtom ki rá a nyelvem. - 3 hét múlvára.
- Ami hiába háromgyerekes anya, még mindig nem sikerült felnőnie. - legyint lemondóan Emma, aki csak futó látogatásra érkezett a testvére családjához. Emma sikeres pszichológus New York-ban, egyelőre még keresi a párját, de Pete és Lottie mindennél fontosabb számára, így kéthetente meglátogatja őket. A boldog pár megvárta, míg Tommie befejezi az ovit, utána pedig Long Beach-re költöztek. Tommie most nincs itt, éli a gondtalan 14 évesek életét, valahol a haverjaival van és nagyon várja az első évet a gimiben. Tommie kishúga, Renata viszont itt van. A kis Renata 7 éves, most megy suliba majd, és az én Nora-m legjobb barátnője.
- Ugyan hagyd már! - mosolyog Emma-ra Lottie, majd megszorítja a kezemet. - Mit nem adnék, ha lenne még egy kisgyerek otthon. Sokszor nem tudnak egymással játszani, hiszen Tommie annyira nagy Renata-hoz képest.
- Ezt miért nem otthon mondtad, édes? - fordul felé Pete felvont szemöldökkel, egyértelműen jelezve, hogy felőle akár ebben a pillanatban hozzákezdhetnek a harmadik csemete létrehozásához. Lottie nevetve megcsapja a vállát. Annyira jó látni, hogy milyen felszabadult, mióta együtt vannak és visszakapott valamit abból az énjéből, amit 15 évesen elvesztett. Az érettségit is megcsinálta időközben, és Pete építészcégében látja el a titkárnői dolgokat.
Továbbpillantok az asztal túlsó felére. Nick és Beckie kézen fogva ücsörögnek, feltűnően csendben.
- Mi az Honfrie művésznő, hirtelen megnémult? - érdeklődöm, azonban Beckie csak a fejét rázza, majd erőt vesz magán és kimondja.
- Gyereket várok.
- Uramisten! - hangzik mindenhonnan.
- Kb. 2 napja tudjuk. - veszi át a szót Nick.
- Mikor házasodtok össze? - lelkesedik Alex.
- Nem tervezzük. Egyelőre nem. - mondja Nick, amit Alex nem kommentál, csak csendben elfogad. Ő nem vállalna gyereket házasságon kívül, de hát ő ilyen régimódi. Nick és Beckie viszont... Nick tolmácsként dolgozik, Beckie pedig a saját jazz zenekarával koncertezik. Nem is ez a fura része, hanem az, hogy még mindig a randizós, "majd összefutunk" időszakban tartanak, hiába vannak együtt 15 éve, még külön laknak.
- Gratulálunk! -hallom az utánozhatatlanul Bia-s hangot Beckie-ék mellől. Bizony, bizony, Bia és a pasija, Will is a társaságunk szerves részévé váltak, mióta az a balhé történt Jessy-vel és Rob-bal. 7 éve történt, hogy Rob megcsalta Jessy-t, aki ettől annyira kiborult, hogy azon gondolkodott, hogy hogyan nyírja ki "azt a ribancot". Beckie és Bia hetekig próbálták lebeszélni a tervről, Jessy azonban annyira besokallt, hogy nekik esett és hát... Bia arcán azóta látható a mára elhalványult, de teljesen soha el nem tűnő seb, ami akkor keletkezett, hogy Jessy késsel ment neki. Bia így is gyönyörű, de érthető okokból Jessy-vel nem hajlandó érintkezni. A szőke lány azóta a többiekkel is összekapott és mivel Beckie is elítélte, így a legfőbb támogatóját elvesztve fogta magát, összepakolt és elköltözött. Jelenleg azt hiszem, San Francisko-ban van. Rob itt él LA-ben, de ő meg annyira szégyellte magát a viselkedése miatt, hogy szépen elmaradozott a közös találkákról, mára pedig teljesen elszigetelődött. Ha néha összefutunk, zavartan motyog valamit és gyorsan továbbáll.
- Köszönöm Bia. - mosolyog Beckie fáradtan. - Lassan nektek sem ártana egy saját gyerkőc.
Bia és Will együtt élnek, szinte azóta, hogy befejeztük a gimit. A srác programozó, amivel egy kisebb vagyont keres egy hónapban, Bia pedig egy menő szalonban fodrász. 3 éve fogadták örökbe afroamerikai kislányukat, Meredith-t.
- Ugyan, menj már! - nevet Bia. - Mer még csak 3 éves. Kicsit még had legyen ő az egyedüli.
- Ahogy gondolod, de te sem leszel fiatalabb. - szól oda Adam.
- A szokásos gonoszkodás, ha jól látom. - hallatszik a várva várt gunyoros hang a hátunk mögül. Egy emberként fordulunk a hang tulajdonosához, majd leesik az állunk.
- Mikor nőtt meg ennyire a hajad Hay? - visít Sophie, majd mielőtt koreai barátnőnk tiltakozhatna, a nyakába veti magát.
Hayley hosszú hajjal

- Szállj már le rólam! - kapálózik Hayley, de Sophie olyan szorosan öleli, hogy esélye sincs. Hay megtartotta a maga nyers modorát és elismert művészfilmeket rendez. Egyedül él, ugyanis mint számtalanszor közölte, a szerelem és ilyesmik csak időpocsékolásnak jók, neki pedig jelenleg nincs ennyi szabadideje. - A hajam pedig folyamatosan nő, illetve szerintem jól áll, tehát ez így van.
Ezzel ellöki magától Sophie-t, aki megtántorodik, de nem esik el. Ez a szintén most érkező Cecy érdeme, akinek szintén új kinézete van.
- Azt hittem, már van egy répa a társaságban. - röhög Nick, amikor észreveszi a változást. Cecilia ugyanis nem akármilyen hajszínnel a fején érkezett. Világosbarna tincsei vörösben tündökölnek.
Cecy vörösen

- Hugi, ezt mikor csináltad? - hüledezik Adam.
- Jaj már, nem vagy az apám. - fintorog Cecy. - 27 vagyok, nem 13. Azt csinálok a fejemmel, amit akarok.
- Jól áll. - karolom át a vállát, miközben leül közénk és ölébe veszi Stephen-t. - Csak hát tudod... én vagyok a vöröske a csapatban.
- Hülye. - lök meg játékosan. - Ne kezdd te is. Plusz nem olyan régen volt, amikor arra a rémes sütőtökszínűre festetted a hajad. Tehát szót se!
- Az 8 éve volt. - motyogom zavartan, de senkit nem érdekel, azonnal előkerülnek a sztorik és a képek, arról amikor 21 évesen úgy döntöttem, hogy unom, hogy a hátam mögött Lángocska a becenevem, és festetek magamnak egy kevésbé feltűnő vöröset. A fodrászom azonban enyhén mellélőtt a színnel, így jó egy évig egy róka és egy sütőtök keverékének néztem ki.
- Most nézd meg! - kapja elő a telefonját Cecy. - Ezen a fotón százszor viccesebb és furább vagy, mint én most.
Tátott szájjal meredek a telefonra, mivel mindenkit nyomatékosan kértem, hogy törölje a rókakoromból származó képeimet. Ezek szerint Cecy fütyült rám.
Én, a kisróka

- Úgy néztél ki, mintha a hajad egy hatalmas tábortűz lett volna. - állapítja meg Alex. - Rengeteg árnyalatú vörös volt benne.
- Ami egyébként is olyan, mint a tűz. Lobog, melegít, ugyanakkor megéget, ha nem vigyázol. - hajol hozzám Adam, megsimítja a (végre eredeti vörös) hajamat és megcsókol.
- Fúj Papa! - mondja Nora, amin mindenki felnevet.
- Hogy van Riry? - kérdezem Cecy-t. A lány sóhajt egyet, majd válaszol.
- Jól, azt hiszem. 3 hónapja nem láttam. - vallja be. - Nagyon lefoglalja a munkája.
Riry-vel mi utoljára karácsonykor találkoztunk, Cecy azonban közel lakik hozzá és ugyanabban a táncstúdióban dolgoznak, így ő szokott lenni az informátorunk Riry-ről. Megrökönyödünk, hogy ő se látta tavasz óta. Riry és a pasija, Scott tavaly szakítottak, ugyanis Riry meg akart volna állapodni, de a srác hallani sem akart erről, így lelépett, barátnőnk azóta a munkájába temetkezik.
- Remélem, rendbe jön. - mondja halkan Nate. Mind bőszen helyeslünk, aztán a hangulat visszaáll a kedélyes, vidám szintre. Most, hogy itt van mindenki, végre ott folytathatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk.
*Pár óra múlva*


A gyerekek fáradtan és szokatlanul csendesen bandukolnak hazafelé. Elfáradtak a sütizés utáni szaladgálásban. Otthon szinte azonnal fürdeni mennek, majd gyors mese olvasás után lefekszenek aludni. Magamhoz ölelem mind a kettőt és elmondom nekik, hogy szeretem őket. Ez az esti rituálénk.
Miután elcsendesednek, kimegyek a nappaliba Adam-hez, aki éppen a laptopján szerkeszt valami fotót. Érkezésemre bezárja a dolgot, majd el is rakja. Leülök mellé, ő pedig átkarol.
- Gondoltad volna? - kérdezi pár perc múlva.
- Mit? - kérdezem kíváncsian.
- Azt, hogy ennyi idő után is kapcsolatban leszünk ezekkel az emberekkel. Persze, a gimi egy jó hely, de általában nem szoktak megmaradni a barátságok.
- Egyszerű. Olyanokkal kell barátkozni, akik igazi barátaid lesznek. - mondom bölcsen és csak félig komolyan. Adam nevet.
- Annyira szeretem, hogy ilyen naiv tudsz lenni. - puszilja meg a fejem tetejét. - Ne értsd félre, úgy értettem, hogy mindenre egy ilyen gyermeki rácsodálkozással tekintesz és magától értetődően mondasz ilyen igazságokat, amikről te is tudod, hogy nem így működnek.
- De szeretnék hinni benne, hogy igen. - fejezem be a gondolatot. Annyiszor hallottam már ezt tőle és minden alkalommal a szívem örömtáncot jár, hogy ez a tehetséges és szerető srác az enyém. - Én pedig annyira örülök, hogy mi minden hülyeség ellenére együtt maradtunk. Hiszen, ott voltak Jessy-ék, Riry, Emma és Hay még mindig egyedül vannak... mi pedig itt vagyunk nem egész 30 évesen és mindjárt megszületik a harmadik gyerekünk.
- A kis Tamara vagy Jack. - simítja meg a hasamat Adam. - Alig várom. Nem csak azért, mert biztosan őt is imádni fogom, hanem akkor ismét simán a karomba tudlak venni, megölelhetlek anélkül, hogy a hasad útban lenne és éjjel is bármikor hozzád bújhatok, amikor kedvem van. - kacsintgat. Én csak a szememet forgatom, de mélységesem egyetértek vele. - Sőt. Ha megszületik a pici és nagyobbacska lesz, akkor akár el is mehetünk egy családi kirándulásra. Vagy akár ketten, ha mindhárman nagyobbak lesznek. Szeretném neked megmutatni a világot. Rómát például. Imádnád. Rengeteg pizza...
- Már jól hangzik. - kacagok.
- Csodaszép, békés hangulat, tenger. Olyan lenne, mint egy második nászút. - Az emlék ismét nevetésre késztet, ugyanis az esküvő után csak arra volt pénzünk, hogy elmenjünk Long Beach-re nászútra. Távolsági busszal. :D
- Csodásan hangzik. - bújok hozzá. - Nekem is vannak még terveim a mi kis családunkkal. Annyi tervem van, hogy bele se fog férni az időnkbe.
- Hiszen itt van nekünk egy egész élet. - mosolyog rám Adam, majd magához húz. Ez az a pillanat, amikor ismét megbizonyosodom róla, hogy az életem sínen van. Nem félek többé a jövőtől. Az enyém ugyanis itt van előttem.
 
*5 év múlva*


Adam betartotta az ígéretét és valóban elvitt egy csomó helyre, köztük Rómába is. Pár éve elköltözünk az erdő mellé. Egy csodaszép pipacsmező fekszik a házunk másik oldalán, tehát Adam művészi érzéke nem csalt a választáskor.
Gyakran szoktam a mezőn sétálgatni, amikor senki sincs itthon, csak én. Ilyenkor elgondolkodom a többiek életén és a sajátomon. Hayley mára Hollywood-ot is meghódította, Sophie neve pedig fogalommá vált a festészet iránt érdeklődők körében. Én nem vágyom erre. Megelégedtem az óvónői hivatással, hiszen mi lehet annál jobb, mint a jövő felnőttjeinek első lépéseit segíteni és nevelni őket? Nem hiányzik a hatalmas vagyon vagy hírnév. Természetesen Adam nem keres rosszul, de mióta Tamara és Jack megszülettek (kiderült, hogy másodszorra is ikreket vártam!!), otthagyta a magazint és kizárólag Nate cégének fotóz. Nem járunk limuzinnal, nem élünk luxusvillában, de boldogok vagyunk. És azt hiszem, végül is ez az, ami igazán számít.



Vége














2018. január 21., vasárnap

#Kimaradt jelenet 3.

Sziasztok!
 Már csak egy vizsgám van hátra, de az több, mint egy hét múlva lesz, úgyhogy addig is meghoztam nektek az utolsó kimaradt jelenetet Amanda történetéből. Ezenkívül még egy epilógus van hátra, amit brutál hosszúra tervezek és reményeim szerint még a vizsga előtt, legkésőbb aznap befejezem. Az epilógus után pedig könnyes és érzelmes utószó következik, amitől remélhetőleg mindenki nagyon meg fog hatódni és nem csak én fogom sajnálni, hogy itt a vége.
A mostani rész témája nehezen született meg, de végül úgy döntöttem, hogy legyen LOTTIE ÉS ADAM TISZTÁZÓ BESZÉLGETÉSE. Lottie hiába csatlakozott viszonylag későn a kis csapathoz, fontos tényező lett a végére és megérdemlik, hogy kapjanak egy kis reflektorfényt Adam-mel, akit sokszor elhanyagoltam. :/
*
(A parkban, a ballagás estéjén)

Lottie mosolyogva figyelte a futkározó kisfiát. Aki közelről megnézte, láthatta, hogy a fiatal anyuka mosolya mögött nyugtalanság húzódik. Próbálta elterelni a figyelmét az előtte álló feladatról, de hiába bámulta Tommie-t, nem tudta kikapcsolni a gondolatait, amik mindig visszakanyarodtak Adam-hez.
Vajon mit fog mondani? Mit fog szólni Tommie-hoz? Hogyan fog viselkedni 3 év után? Végighallgatja egyáltalán?
Már majdnem annyira beleélte magát a töprengésbe, hogy hangosan gondolkozzon, amikor Adam végre feltűnt a park bejáratánál. Zsebre dugott kézzel járkált, a szemével pedig a lányt kereste. Lottie intett neki, mire Adam megindult felé.
-  Szia! - mosolygott Lottie idegesen, mikor Adam odaért. 
- Szia! - mondta Adam, egy ugyanolyan vigyor kíséretében.
Te jó ég, olyan, mintha két fülig szerelmes tini randizna, kapott észbe Lottie, majd gyorsan cselekedve elkapta az éppen arra futó Tommie-t.
- Hadd mutassam be a kisfiamat. - mondta egy árnyalatnyival halkabban.
Tommie érdeklődve nézte az előtte álló "bácsi" arcát, aki falfehéren meredt rá. Nem gondolta volna, hogy találkozni fog Lottie gyerekével. Ettől az egész még valóságosabb lett. Ha sikerült is elfelejtenie, hogy miért ment el a lány, a kisfiú azonnal észhez térítette. 
- A bácsi miért nem beszél? - fordult Tommie az anyukájához, mikor Adam 2 percen keresztül csak nézte.
- Tommie-kám, ő itt egy régi barátom. - magyarázta Lottie. - A neve Adam és ne aggódj, fog beszélni, csak meglepődött, hogy te is itt vagy velem.
- Hol máshol lennék? - mondta Tommie meglepően bölcsen, azzal elrohant a közeli homokozóba játszani. Lottie leült a padra, ahonnan az előbb felállt, Adam pedig követte.
- Ennyire azért nem durva, csak egy gyerek. - mondta incselkedve, mikor Adam még mindig nem szólalt meg.
- Cody Simpson és a te fiad. - mondta Adam. - Még kimondani is beteg. Miért kellett, hogy bármi közöd legyen hozzá?
- Ezt már 3 éve megbeszéltük. -sóhajtott Lottie. - Leírtam egy levélben is.
- Levélben?
- Igen, nem kaptad meg?
- Nem.
Pár pillanat után egyszerre mondták ki : Catherine. Illetve, Adam azt mondta, hogy "Anya", de ez nem változtat a tényen, hogy rájöttek, hogy Adam mamája ott tett keresztbe nekik, ahol tudott.
- Nem hiszem el. - hüledezett Adam.
- Mindig is utált. Csak te nem vetted észre. - vont vállat Lottie.
- Láttam, hogy nem vagy a kedvence, de hogy ennyire...
- Ezek szerint. 
- Ha hazaérek, kérdőre vonom.
- Felesleges. Elmúlt. Ha megkapod a levelet, akkor is ugyanitt lennénk most.
- Ki tudja? Veled mehettem volna, tudtalak volna támogatni, hogyha egyszer Cody visszautasította.
Lottie felkacagott. Ez a régi, vagány nevetése volt, nem pedig az anyasága óta elsajátított bölcs, kifinomult nevetés.
- Cody nem is tud Tommie-ról. Nem utasította vissza, mert nem avattam be. Nem kértem többet belőle.
- Miért nem mondtad meg neki?
- El tudod képzelni Cody-t apának? Na, pont ezért. Élvhajhász, nőcsábász, arrogáns seggfej.
- Akkor mégis miért rohangál most itt a közös gyereketek?
- Elmondtam már. Nem voltam magamnál, magányos voltam, és egyszer csak megtörtént. Nem akartam tőle semmit. Csak pár boldog percet.
- Miért nem én? - kérdezte halkan Adam. - Miért nem engem választottál? Ott voltam melletted, szerettelek, azt akartam, hogy a barátnőm legyél. Ha le akartál volna feküdni, nem lett volna akadálya.
Lottie hosszan maga elé bámult, majd válaszolt.
- Nem ránthattalak magammal a gödörbe. Én is kedveltelek téged. Tetszett a kisfiús lényed, meg az az ártatlan rajongás, ahogy a világhoz viszonyulsz. Olyan voltál nekem, mint egy napsugár. Bevilágítottad a nyomorult életemet. Hiába adtam elő ugyanis a vagány nagylányt... az életem abban a pillanatban ment tönkre, hogy a szüleimet elvesztettem. 13 éves korom óta egyedül voltam, Richardson-ék kedvesek voltak, de csak egy szép dísztárgy voltam az életükben, akit mutogathattak.  Borzasztóan magányos voltam, és akkor jöttél te. Lassan elkezdtem bízni benne, hogy mégis érdemes élni. Mégse mertem elhinni. Hinni abban, hogy engem is vár még valami szép. Tehát eljártam bulizni, ahol hasonlóan magányos embereket találtam és megpróbáltam velük lenni, hogy ne téged szennyezzelek a múltammal és a bánatommal. Egyszer pedig túl sokat ittam, Cody pedig annyira lehengerlő volt és tudta, hogy mit kell mondani egy tökrészeg 15 éves magányos kislánynak, amitől az az eszét veszte dobja magát oda. A történtek után meg pláne hogy vehettem volna részt az életedben? Tegyelek tönkre azzal, hogy rád akaszkodom? 15 évesen terhesen szerinted mi lett volna mindenki véleménye? "A hülye tinikurva, most jól megjárta, ezért gyorsan keres valakit, akire ráakaszkodhat, ha a gyerek apját nem tudta megtartani." Nem, szóba sem jöhetett, hogy veled legyek utána. Más választásom meg nem volt. Richardson-ék megmondták, hogy választhatok, a gyerek vagy ők.
- Miért nem őket választottad? - kérdezte Adam. - Mármint, értem, hogyha azt mondod, hogy az embertelen lett volna, de gondolj bele! Minden másképpen alakult volna, ha maradsz. Nem kellett volna otthagynod a sulit. Nem kellene ki tudja miből eltartanod magad. Nem lennél egyedül.
- Mindig is egyedül lettem volna Adam. - suttogta Lottie. - És nem azért mentem el, mert elvből elítélem azt, ha valaki ilyen helyzetben úgy dönt, nem kell a gyerek. Sokszor van olyan helyzet, hogy az a legjobb megoldás. De én úgy éreztem, hogy az eddigi életemnél úgysem lehet rosszabb, tehát nincs okom arra, hogy azért ne tartsam meg, mert "szeretném, ha minden normálisan menne". Két halott szülővel a hátam mögött, egy nemtörődöm nevelőszülő házaspárral az ember mit várjon? Nem lett volna jobb, csak folyamatosan a sarkamban lettek volna és olyan kis porcelánbabává akartak volna nevelni, amilyen gyerekre mindig is vágytak. De 15 évesen már hogyan? Nem tudják kitörölni azt a 15 évet belőlem. Tehát ha maradok, csak egy még boldogtalanabb és sivárabb jövő várt volna rám. Richardson-ék közölték, hogy ha maradni akarok, akkor nincs gyerek, én viszont nem akartam maradni, tehát nem volt más választásom, mint elmenni. A baba legalább valami újat hozott. Nem tudtam még, hogy jót vagy rosszat, de bíztam benne, hogy jobb lesz.
- Értem. - bólogatott Adam. - Bármennyire is fájt akkor, megértem. Igazad van.
Lottie hálásan mosolygott a fiúra. Tommie ekkor odaszaladt hozzájuk, beült az anyukája ölébe, majd érdeklődött, hogy mikor mennek fagyizni, hiszen megígérte neki.
- 10 perc kincsem, addig menj vissza szépen! - simogatta meg a buksiját Lottie, mire a kisfiú visszarohant a homokozóhoz.
- Nem hisztizik, hogy ő most akar fagyit? - lepődött meg Adam.
- Miért hisztizne?
- Mert egy kisgyerek.
- Attól, hogy gyerek, még nem hülye. Sok mindent megértenek. Az első perctől kezdve őszintén beszéltem vele és sosem csaptam be, tehát nincs oka arra, hogy hisztizzen.
- Lehet, hogy ez tolakodó kérdés lesz, de... miután megszületett, nem gondoltál bele, hogy esetleg örökbe adod? Csak eszembe jutott.
Lottie bólintással jelezte, hogy várta a kérdést, majd hátradőlt.
- Kezdem az elejéről. Miután elköszöntem tőletek, kirohantam a pályaudvarra. Vittem magammal az edzőtáskámat, abba dobáltam bele azokat a cuccaimat, amik belefértek. A pályaudvaron felültem az első vonatra, ami jött. Az út végén kiderült, hogy Phoenix-be kerültem. Ott egy éjszakára bekönyörögtem magam egy kollégiumba, azt hazudva, hogy lekéstem az utolsó buszt, amivel a rokonaimhoz tudtam volna utazni, ezért szükségem van szállásra. Persze kifaggattak, hogy hol laknak a rokonaim, tehát gyorsan ki kellett találnom valamit. Szerencsére egy csapat lány éppen arra jött és arról fecsegtek, hogy a szomszédos Mesa-ból vajon mikor indul reggel az első busz, ugyanis az egyik barátnőjük ott él és holnap az első busszal érkezik. Én kaptam az alkalmon és rávágtam, hogy Mesa-ba tartok.
- Amanda nagyszülei is ott laknak. - szúrta közbe Adam.
- Tudom, ezért találkoztunk. - vigyorgott Lottie. - Másnap tehát kikísértek a buszpályaudvarra, úgyhogy nem tehettem mást, minthogy felszállok a Mesa-ba tartó buszra, különben gyanút fognak és még bevisznek a rendőrségre. A buszút után leszálltam, mászkáltam a kisvárosban és fogalmam sem volt, hogy mihez fogok kezdeni. Leültem egy padra és vártam. Órákat ücsörögtem. Hirtelen egy idős hölgy jelent meg, és érdeklődött, hogy segíthet-e valamiben. Beinvitált a házába, én pedig elmeséltem neki, hogy menekülök otthonról.
- Nem vitt be a rendőrségre?
- Ms. Betty? - kacagott Lottie. - Nála nyugalmasabb emberrel még nem találkoztam. Végighallgatott, utána vacsorát főzött, majd közölte, hogy van egy ajánlata. Maradhatok nála, ha elintézem helyette a bevásárlást és az apróbb dolgokat, amiket ő már nem feltétlen csinál meg annyira könnyen, mint fiatalabb korában. 79 éves volt akkor, tehát érthető, hogy segítséget kért. Nem volt senkije, mivel a családja Ausztráliába költözött, ezért kb. 5 évente találkoztak. A férje régen meghalt. Én pont jól jöttem, kapott egy unokapótlékot és egy egész napos segítőt.
- Mit szólt a babához?
- Odáig volt, hogy lehet egy fogadott dédunokája. Azt mondta, hogy mindenben segíteni fog, megtanít mindenre engem, hogy majd egyedül is el tudjam látni magam. És így is lett. Írtunk Richardson-éknak, hogy mondjanak le a gyámságukról. Hetekig ment a levélváltás, majd ők felháborodva odautaztak, majd amikor látták, hogy már látszik a hasam, rájöttek, hogy egyszerűbb, ha más bajlódik velem. Elmentünk a gyámügyhöz, ott hivatalosan is örökbefogadott Ms. Betty és attól kezdve ott éltem vele. Ameddig tudtam, vállaltam egyszerűbb munkákat. Kérdésedre visszatérve, az eredeti terv az volt, hogy örökbe adom Tommie-t, de mikor először megláttam, tudtam, hogy életem végéig tépelődnék rajta, hogy miért tettem ezt, ezért velem maradt. Ms. Betty mondta, hogy végig tudta, hogy ez lesz és örül neki. Aztán Tommie óvodás koráig nevelgettük őt ketten, én kaptam valamennyi támogatást az államtól, Ms. Betty-nek volt nyugdíja, illetve néha hajlandó volt gyerekekre vigyázni, tehát szűkösen, de éltünk. Aztán 3 éves korában Tommie ovis lett, én pedig elkezdtem dolgozni a boltban raktárosként. Nehéz meló, megterhelő, de legalább nem halunk éhen.
- Dobozokat emelgetsz azért, hogy megéljetek? - döbbent meg Adam.
- Igen.
- Sírba viszel. - fogta a fejét. - Kell neked valami rendes szakma. Ez így nem mehet tovább. Egy ilyen törékeny lány és órákat emelget dobozokat mindennap. Ms. Betty nem szólt érte?
- Ms. Betty tavaly ősszel meghalt. - mondta Lottie halkan. - A házat rám hagyta. És nem volt más lehetőség, itt volt csak munka és mégsem halhattunk éhen!
- Akkor is ki kell találni valamit. - gondolkodott Adam. Ebben a pillanatban Tommie visszajött és követelni kezdte a fagyiját. A két fiatal mosolyogva állt fel a padról, és elindultak a fagyishoz.
- Te vagy az apukám? - kérdezte hirtelen Tommie. Lottie félve nézte Adam-et, hogy mit lép erre.
- Nem. - mondta Adam nagy nehezen. - De régen nagyon szerettem az anyukádat. Jó barátok voltunk.
- Jó. - mondta a kisfiú.
A fagyisnál hamar sorra kerültek, Tommie elmélyülten eszegette a csokiból és vaníliából külön neki összeállított gombócát, Adam sztracsatellát kért, Lottie pedig citromot.
- Nem mondom, hogy nem viselt meg, amit most elmondtál nekem. - kezdte hirtelen Adam. - De megértem, amit tettél. És megbocsátok. Azt tetted, amit abban a pillanatban tenned kellett és a lehető legjobb döntést hoztad.
- Köszönöm. - mosolygott rá Lottie, majd hirtelen átölelte a fiút. - Mindig tudtam, hogy egyszer az a klassz srác leszel, akit 15 évesen elképzeltem a felnőtt Adam-nek. Örülök, hogy tényleg így lett.
Adam elpirult a váratlan szeretetrohamtól, de állta a dolgot.
- Már csak egy apró dologban kellene fejlődnöd. - folytatta Lottie, miután elengedte a fiút. - Még mindig félted a büszkeséged. Lehetnél egy kicsit megértőbb a többiek iránt. Példának okáért Amanda ügyében.
Adam elkapta a fejét és makacsul a távolba meredt. Aha, gondolta Lottie, ezzel el leszünk egy darabig.
- Amanda egy remek lány. - folytatta. - Elmesélte a dolgot, mikor találkoztunk és remélem tudod, hogy ő direkt keresett engem, hogy ha neki nem is bocsátasz meg, de talán boldoggá tehet azzal, hogy visszahoz engem neked.
Adam rábámult.
- Azt hittem, hirtelen felindulásból tértél vissza. - hebegte.
- Az is volt. De előtte Amanda napokig könyörgött, hogy menjek vissza, lépjek a helyébe, csak te legyél végre boldog, mert ő nem tud téged azzá tenni, hiszen most is mit tett veled. Nem emiatt jöttem vissza, nem az én dolgom az ő hibájának rendezése. De a sajátomé igen. - szegte fel a fejét Lottie. Adam értette az üzenetet. Neki is helyre kell hoznia azt, amit elrontott.
- Sose adtam neki esélyt, hogy megmagyarázza. - mondta tétován. Lottie magában ujjongott. Ez hatalmas előrelépés.
- Hát akkor add meg neki! Én is azért tértem vissza, hogy megadjam neked azt az esélyt, amit 3 éve nem. Te ne várj vele eddig, mert amíg mi "csak" barátok voltunk, ti szeretitek egymást. 3 év alatt bármennyire is szeret, továbblép. Ha szereted annyira, hogy nem akarod, hogy egy butaság miatt veszítsd el, akkor adj neki esélyt! Minél hamarabb.
Adam gondolkodott egy darabig, majd felkapta Lottie-t és megpörgette.
- Kihányom a fagyit Adam!! - visított a lány. - Tegyél le!
- Köszönöm. - nyomott egy puszit az arcára Adam. - Ezt hallanom kellett.
- Hogy hányni fogok, ha pörgetsz?
- Idióta. - forgatta a szemét Adam. - Az esélyekről szólót. Beszélek vele. Nem biztos, hogy megbocsátok neki, de beszélek vele. Nem akarok úgy érezni, mint miután elmentél. Hogy azon gondolkodom, hogy "mi lett volna ha".
- Nagyon helyes.
- Már csak össze kellene hozni egy találkát. - gondolkodott Adam, míg Lottie megtörölgette Tommie száját és elindultak.
- Bízd csak rám! - kacsintott Lottie, majd ismertette a tervét Adam-mel.


Vége


Ez a jelenet a Forgive me my weakness és a Solution című részek között játszódik. Remélem tetszett!


Ez volt az utolsó kimaradt jelenet, terveim szerint még a héten jövök az epilógussal, ami hosszú lesz és mindenki a helyére kerül benne. Legkésőbb 29.-én érkezik.
Ha tetszett a rész, hagyj egy kommentet, illetve összeesküvés elméletek jöhetnek, hogy vajon kinek mi lesz a sorsa. :D
Addig is hajrá a félévzáráshoz/vizsgaidőszakhoz/élethez!
Pápa, helyett pápá :D
by me