Hihetetlen, hogy 2 hete nem írtam. Egyszerűen kifolyik az idő a kezem közül, tanulok és pörgök folyamatosan, most is töriznem kéne, de már ég a képem attól, hogy ennyit várakoztatlak titeket.
Ráadásul még ötletem is van a folytatásra, úgyhogy írok.
Majdnem egy hónap telt el a kirándulás óta. Adam azóta nem hajlandó velem szóba állni, tehát mondhatjuk, hogy gyakorlatilag szakítottunk. :/ Rengeteg könnyembe került, kérleltem Adam-et, hogy beszéljük meg, de néhány gúnytól és fájdalomtól csöpögő mondaton kívül nem tudtam mást kipréselni belőle.
Alex-szel szerencsére megbeszéltem a dolgot, megértette és nehezen elfogadta, hogy nem kell utálni engem, hiába sugallja azt a közhangulat. A lányok mellettem álltak mindenben, de Jessy, Beckie és a srácok barátságát is elveszítettem.
A suliban kezdett elcsendesedni a botrány, már nem néztek rám tömény gyűlölettel, helyette eljutottam oda, ahova kilencedikben: senki voltam. Abszolút senki. Egy nagy nulla. Csak egy alacsony lány a tömegből, akit arcról talán megjegyzel, de a nevét nem tudnád megmondani. Sosem vágytam a népszerűségre, de ettől függetlenül fájt visszatérni a homályba. Adam barátnőjeként sem voltam a reflektorfény középpontjában, de kezdtem elhinni, hogy én is szerethető vagyok, nem csak a menő csajok. Keserű tapasztalat volt, hogy a fényből is vissza lehet esni a sötétségbe. Sőt. Sokan alig várják a bukásod.
Bia akadt ki teljesen az emberek viselkedésén, még Adam-et is megkereste, aki állítólag hajlandó volt vele beszélni.
- Drágám. -mondta utána Bia nagyot sóhajtva. - Nem haragszik rád. Csalódott. Zavarodott. Azt mondta, nem meri újra kockára tenni a szívét, mert harmadszor nem viseli el, ha összetörik.
Tehát Adam egyelőre nem akar látni, nyitni pedig nem fog. Ha én nyitok, elküld, mert nem akar bennem újra csalódni. Kijelenthetem, hogy hivatalosan is tönkretettem az életemet.
Időközben, mintegy figyelemelterelésként elkezdtem vezetni tanulni. Megcsináltam minden elméleti vizsgát, a gyakorlatit pedig tegnap kezdtem. Az oktatóm nagyon kedves, Jimmy-nek hívják és egy remek humorú, 50es pasas. Az első pillanatban megkedveltem. Ekkor még nem sejtettem, hogy igen értékes infókkal fog szolgálni.
*
(Május közepe)
A 6. gyakorlati órám végén még ott maradtam egy kicsit beszélgetni Jimmy-vel.
- Tudod, angyalom, emlékeztetsz egy régi tanítványomra. - mondta halkan, miután elmeséltem neki a karácsonyi epizódot Lina-val és a szökésemmel.
- Tényleg? - kérdeztem szórakozottan, ugyanis csak a szokásos dumának vettem, amit az idősebbek mondanak. A sztori azonban hamar érdekes fordulatot vett.
- Igen. Szerencsétlen Clara pont ilyen volt... öntörvényű és lobbanékony.
- Miért szerencsétlen? - tudakoltam udvariasan. Magamban könyörögtem, hogy ne valami rém unalmas, macskás-öregnénis történet legyen.
- Őt is én tanítottam vezetni. - sóhajtott Jimmy. - Szerencsétlen azonban a férjével együtt autóbalesetet szenvedett és meghalt.
- Jesszusom! Ez szörnyű! - kaptam a szám elé a kezem.
- Képzelheted milyen nehéz volt utána dolgozni járnom. Nyilván nem az én hibám, mert Clara remekül vezetett és nem is az ő hibája volt, ha jól tudom, hanem a másik sofőré... A tudat, hogy egy olyan okos és tehetséges tanítványom, mint Clara pont így veszítse el az életét... Borzasztó volt.
- Elhiszem. - suttogtam.
- Különösen fájdalmas, hogy a kislányuk árván maradt és árvaházba kellett adni, mert semelyik rokon nem vállalta. Vagy lehet, hogy nem is éltek már. Nem tudom.
- Hogy tehetnek ilyet egy gyerekkel? - szörnyülködtem.
- Szerencsére hamar örökbe fogadták. Valószínű volt, hogy ez lesz, annak ellenére, hogy tini volt már. A kis Lottie ennivaló teremtés volt.
Elakadt a lélegzetem.
- Lottie? - kérdeztem lassan.
- Igen. Lottie, azaz Charlotte Morrison, Clara és Richard egyetlen kislánya, aki hatalmas szerencséjére, aznap nem ült a kocsiban.
Elsápadtam. Charlotte Morrison. Ő lesz az.
- Mi lett Lottie-val később? - kérdeztem, csakhogy biztosra menjek.
- Hú, nem is tudom. Egy házaspár örökbe fogadta, még nevet is változtatott. De hogy mire... - tűnődött.
- Nem Richardson volt az új neve véletlenül? - nyeltem egyet.
- De igen. Ez az! Lottie Richardson. - csapott a homlokára Jimmy. - Aztán pár év múlva eltűnt. A nevelőszülei azt mondták, elszökött. Nem is értettem eleinte. Lottie olyan jó kislány volt. De állítólag elvadult, rossz társaságba keveredett...
- Úristen! - temettem a kezembe az arcom. Majd hirtelen felnéztem. - Mennem kell.
- Baj van angyalom? Rosszul vagy? - rémült meg Jimmy.
- Nem, semmi baj. Jól vagyok. Rengeteget segítettél. - kiáltottam vissza, ugyanis akkor már rohantam hazafelé.
Otthon a neten végignéztem az összes Charlotte Morrison adatlapját, de nem volt köztük egy se, aki kiköpött Taylor Swift lett volna. Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Nem baj. Az eredeti neve egy olyan nyom, amin el lehet indulni. Hátha ezzel nagyobb sikerem lesz, mint eddig.
