Winter

Sziasztok!
Nem tudtam tegnap jönni, mert kicsit durva volt itthon a helyzet. Húsvét van/volt, ilyenkor mindenki kicsit idegesebb a szokottnál és előbb-utóbb valakinek betelik a pohár és akkor .... szóval az durva. Nem jutottam géphez. :( Bocsánat.





A békülés után hetekig nem történt semmi izgalmas. Suli, tanulás, érettségi-előkészítők, lányokkal mozi, Adam-mel sétálás... Ennyi. Adam közben dolgozott, de nem túl sokat. Közte és John között érezhetően volt egy kis feszültség, ami a múlt tekintetében teljesen érthető. Ennek ellenére kéthetente Adam lelkiismeretesen bejárt John irodájába és tette a dolgát.
Pete viszont teljesen eltűnt. Egyszer sem keresett, üzent, stb., hogy egy szemét dög vagyok. Pedig kicsit annak éreztem magam.
Közben Sophie is betöltötte a 18.-at. Nagy bulit szerveztünk neki a csajokkal, nagyon örült. Arra mondjuk mi sem számítottunk, hogy a buli közepén betoppan egy 8 tagú olasz família. :D Sophie unokatesói, nagynénik, nagybácsik és a nagyszülők!!!
Sophie családja egyszerűen zseniális volt. A nagyszülők (Carla és Paolo) azonnal legidősebb unokájuk nyakába ugrottak. Sophie 2 nagynénje és 2 nagybácsija minket is megölelgetett, ami nem kicsit volt furcsa négy vadidegentől. Végül az unokatesók, Eva és Sara csatlakoztak hozzánk. A 9 éves ikrek egy pillanatra sem mozdultak el Sophie mellől, így kénytelenek voltunk felfüggeszteni a 'felnőttes beszélgetést' . :D
A Sobrado família végül egész kellemes társaságnak bizonyult. Egyedül az volt zavaró, hogy a nagyszülők kicsit törték az angolt, mi pedig egyáltalán nem beszéltünk olaszul, úgyhogy a nagyszülőkkel való kommunikáció kicsit bénára sikeredett. A két kislány beszédén érződött, hogy tanulnak angolul, így velük tudtunk beszélgetni. Ami nagyon meglepett mindannyiunkat, az az volt, hogy Sophie egyáltalán nem beszél olyan nagyon perfektül olaszul.
Nagyon kellett gondolkoznia néhány szónál. Cecy ezt szóvá is tette súgva.
- Sophie olasz, nem?
- De. - felelte Alex.
- Akkor miért beszél így? Nagyon rossz hallgatni. Olyan amerikai akcentusa van, hogy hú...
- Ő már itt született. - magyarázta Alex. - Sose élt Olaszországban. Mennek minden évben látogatóba, de ő angolul beszél gyakrabban, a szülei hiába tanították meg olaszul...
- De Sophie olasz! Olyan, mintha külföldi lenne. Nézd meg most is! - mutatott Cecy Sophie-ra, aki éppen belegabalyodott az igeragozásba. - Láthatóan nehezen megy neki.
- Látjuk, de mit tudunk vele csinálni? - vont vállat Hayley. - Nem tudjuk megtanítani jobban olaszul.
- A szüleinek kellene ezzel foglalkozni.
- De ugyan mikor? - kérdezte Riry, majd lopva Sophie mamájára mutatott. Most is csak félig figyelt a családi beszélgetésre, kezében papírokkal ücsörgött és nagyban jegyzetelt rájuk.
- Szegény. - mondta Cecy.  - Így már értem. De ez akkor sem maradhat így.
- El kéne küldeni egy nyelvtanfolyamra, komolyan. - mondtam, mert Sophie megint valami olyat mondott, amit rajta kívül senki nem értett meg. Az olasz családnak túl sok volt benne az akcentus, mi meg a szót nem ismertük.
- Nem is olyan rossz ötlet. - gondolkodott el Alex.
- Mondjuk lenne egy bája annak, hogy az olaszt elküldjük egy olasz nyelvtanfolyamra. - nevetett Hayley.
- A saját anyanyelvét had tudja már jól. - mondta Cecy. - Beszélni kéne a szüleivel.
- Jó, majd beszélünk.
Lassan hazaindultunk. Elköszöntünk a családtól. A nagymama kedvesen megjegyezte, hogy olyan speciale (gondolom különleges) hajam van, mire nagy büszkén válaszoltam neki az egyetlen olasz szóval, amit tudok.
- Grazie. - Ennek az olasz 'köszönömnek' annyira megörült, hogy levágott nekem egy egész monológot olaszul, én meg csak pislogtam, hogy mi van.
- Mosolyogj, bólogass és mondd, hogy sí! - súgta a fülembe Esther. Én így is tettem, mire a nagymama nevetni kezdett, majd megpaskolta a vállamat és visszaült a helyére.
Hazafelé menet azon töprengtünk, hogy hogyan tudnánk segíteni Sophie-nak. Végül Riry-nek támadt egy jó ötlete.

Húsvét

NAGYON BOLDOG HÚSVÉTOT MINDENKINEK!!!

PIHENJETEK SOKAT, ÉLVEZZÉTEK A SZÜNETET! :)

HOLNAP JÖVÖK.

*NYUSZIK* <3

Bűnbocsánat

Ne haragudjatok. 3 hete nem írtam. Nem tudom, mi van velem mostanában, engem is zavar, hogy nem írok, mert érzem, hogy hiányzik, de egyszerűen nem megy. Van, hogy elfelejtem az egészet, ha meg eszembe jut, akkor időm és energiám sincs ezzel foglalkozni. Igyekszem mostantól. Vagyis próbálok.





Miután elengedett, megsimogatta az arcomat és félénken elmosolyodott.
- Te se haragudj. - mondta.
- Azt tetted, amit mindenki tett volna. Teljesen jogos, hogy látni sem akartál. Megfosztottalak álmaid munkájától.
- De akkor sem kellett volna ezt tennem veled! - ölelt meg jó szorosan. Utána újra a szemembe nézett. - Te sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármilyen munka, akkor is, ha mindig is arra vágytam. Szeretlek és nem akarlak egy ilyen hülyeség miatt elveszíteni!
- Én is szeretlek. - suttogtam. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Elkéstünk. Ráadásul kémiáról.
- Menjünk, hátha még nincs bent! - riadt meg Adam, mert neki is eszébe jutott, hogy Ms. Smith nyilván örömmel ad nekem egyest/intőt/akármit a késésért.
- Ugyan kérlek. Úgyis bent van. - legyintettem. - Ne menjünk be!
- Tessék? - rökönyödött meg Adam.
- Úgy érzem, ezt azért meg kellene beszélnünk és nem szeretném tovább halogatni. Ms. Smith fog még eleget balhézni velem, szerintem beérem eggyel kevesebbel is. - mosolyogtam.
- De hogy magyarázod ki?
- Majd kitalálom. Gyere! - ragadtam meg a kezét és kihúztam a folyosóra. Kihalt volt. Csöndben lépkedve elértük az osztálytermünket, ami a mosdó melletti utolsó terem volt, tehát tökéletesen ki tudom majd magyarázni, hogy miért vagyunk itt. Hiszen 'rosszul lettem és le kellett ülnöm és hányingerem is van, tehát nem mehettem messzire a mosdótól'. Ki van ez találva. ;)
- Tehát. - pattantam föl a padom tetejére. Adam mellém ült. - Elmeséljem a fotózás részleteit is vagy azt hagyjuk?
- Természetesen meséld el.
Gyorsan felvázoltam neki a helyzetet. Mindent elmondtam, kivéve az utolsó csókot. Azért attól kiakadna. Adam így is eléggé megdöbbent.
- Megkeresem. Most már biztos. - dühöngött.
- Nem kell. Tényleg békén hagy.
- Eddig is ezt mondta. Nem bízom benne.
- Érthető. De ez most más volt. Én hiszek neki. Őszintén mondta, hogy békén hagy.
- Persze. Hogyne. Miután bevallotta, hogy nem áll le, amíg meg nem kap. - legyintett.
- Az engem is megijesztett.  -vallottam be. - De ne csesztessük! Nagyon megbántottam.
- Szegény, meg ne sajnáljam. Megcsókolt, nyomult, hagyta, hogy szarul érezd magad miatta, és ezek után sajnáljam őt, mikor végre felfogja, hogy az én barátnőm vagy és velem akarsz lenni?
- Nem, nem azt mondom, hogy sajnáld. Csak... próbáld megérteni, hogy neki is lehet nehéz.
- Jó, legyen. Mindenkinek az. Ilyen az élet.
- Hagyjuk inkább, oké? - kérdeztem.
- Persze.
Ekkor kicsöngettek.
- Na, menjünk, magyarázzuk ki magunkat! - pattantam fel.
- De biztos vagy magadban!  - csodálkozott Adam.
- Baj? - néztem rá. Adam picit elpirult.
- Dehogy. Csak szokatlan tőled. De nagyon tetszik. - puszilt meg.
- Akkor jó. Na gyere! - ragadtam karon. Előadtam az osztályfőnöknek a szegény beteg Amanda-sztorit, aki biztosított, hogy az igazolatlant törli mindkettőnk ellenőrzőjéből. Adam ámult, hogy képes voltam hihetően előadni, hogy jaj, de rosszul vagyok. Én is büszke voltam magamra. Különösen azért, hogy képes voltam megbeszélni és lezárni ezt az ügyet vele. Bűneim bocsánatot nyertek. :)