2016. január 31., vasárnap

Kinyírom

5 perccel később baromi idegesen rángattam be Pete-et az egyik raktárhelyiségbe. Szerencsére több ilyen is volt az emeleten, így nem kellett nagyon keresgélni egy zárt helyet, ahol jól leordíthatom a fejét. Természetesen visszavettem a köntöst. Felöltözni nem volt időm, minél hamarabb végezni akartam ezzel az egésszel.
- Kinyírlak! - közöltem Pete-tel, aki egyszerűen a képembe röhögött. - Ne röhögj! Túlmentél minden határon. Megmondtam, hogy ne érj hozzám, hogy nem öltöztethetsz ribinek, és te mindkettőt megtetted, ráadásul mindez meg lett örökítve!!!
- Bocs. - mondta Pete, és látszott, hogy alig bírja visszafojtani a nevetését.
-  Ne csináld már! - kiabáltam. - Nekem ott van Adam. Nem bírod felfogni?
- Nem igazán. - ült le lazán egy kartondobozra. - Tudod, a srácoknál ez így működik. Kinézünk valakit, és ha igazán akarjuk, nem nyugszunk, míg meg nem kapjuk.
- De a valaki FOGLALT! Érted? Nem szabad, mást szeret, tabu! - dühöngtem.
- Jó, oké. Ha a csaj megéri, akkor ezek nem fognak elrettenteni. - közölte unottan.
- Ezek szerint szerinted én megérek ennyit? - döbbentem meg.
- Láthatod. - mosolyodott el.
- De miért? Ott volt neked Miranda. Tökéletes, cuki és bájos, mint egy porcelánbaba. Erre te dobtad.
- Miranda ... nem illettünk össze. - legyintett Pete. - Nagyon kedves lány, csak egy kicsit... olyan... más volt, mint aminek hittem.
- Ez ugyanúgy érvényes mindenkire. Én is más vagyok, mint akinek hiszel. Tehát hagyj békén!
- Te pontosan olyan vagy, mint amilyennek én látlak. - mondta olyan halálos nyugalommal, mintha valami közismert tényt közölne. - Okos, kedves és kicsit bolondos vagy, ami hitetlenül vonzó. Sose bántanál meg senkit.
- Ez nagyon kedves, hogy ilyennek látsz. - mondtam. - De attól még, hogy ilyennek látsz, esetleg ilyen vagyok és ez neked tetszik, még nem leszek a tiéd.
- Pont ez a baj. Ezért küzdök.
- De Pete, nem érted? Én már választottam. Adam-et. És szeretem őt.
- Ha igazán szeretnéd, akkor minden kapcsolatot megszakítottál volna velem, miután megcsókoltalak, illetve esélyt sem adtál volna arra, hogy ez megtörténjen. Ráadásul többször is.
- Pete, egyszer sem engedtem meg, hogy megcsókolj, te egyszerűen letámadtál! - magyaráztam idegesen. Azért nehogy már rám kenje, hogy nem bír elengedni.
- Ugyan. Vonzódsz hozzám, csak nem vallod be magadnak se, mert félsz elhagyni Adam-et. - mondta, majd kinyújtotta felém a kezét. Én odaléptem, és egyszerűen ellöktem.
- Hagyjál már! Nem tudom, honnan szeded az elméleteid, de egyik sem igaz. Ezeket te csinálod saját magad megnyugtatására, hogy ne kelljen szembenézned azzal, hogy nem kellesz.
-Legalább azt áruld el, hogy miért vagy velem ennyire undok ilyenkor és vádolsz mindennel? - állt fel.
- Miért vagyok ennyire undok? Nem is tudom. Mert rohadtul elegem van ezekből a kis akcióidból?
- Csak hogy tudd... nekem se esik jól, hogy minden alkalommal elmondasz mindennek. - mondta komolyan, és láttam, hogy nem viccel. - Én próbálkozom, te mindig elutasítasz... és képzeld el, sose mondtam rád egy rossz szót se, pedig igazán megérdemelnéd! El lehet küldeni kedvesen is.
- Először hogy küldtelek el? - léptem elé hadonászva. - Hm? Kedvesen elmondtam, hogy nem tartok rád igényt, és ebből nem lesz semmi, mert idősebb vagy nálam 3 évvel. Tessék. Most már ráadásul te nagykorú vagy, szóval lehet, hogy nem is lenne törvényes.
- Maradjál már. - legyintett idegesen.
- Nem maradok. Elmondtam, hogy nem szeretnék közelebbi kapcsolatba kerülni veled. Te ezt azóta nem bírod megérteni és lassan egy éve pokollá teszed az életemet a folyamatos felbukkanásaiddal. Esküszöm, boldogabb vagyok akkor, ha nemrég láttalak, mert tudom, hogy most egy ideig nyugtom lesz tőled!
- Rendben van. Ez most elég gonosz volt. - mondta és elindult az ajtó felé. Én egy picike bűntudatot éreztem csak, mert tudom, hogy nagyon kemény dolgokat vagyok képes odavágni, ha nagyon felhúznak.
- Pete... én... - kezdtem önkéntelenül is bocsánatot kérni.
- Azért a bocsánatkérésedből nem kérek, köszi. - csattant fel. - Lehordasz, közlöd, hogy egy undorító alak vagyok, akitől undorodsz, aztán bocsánatot kérsz. De ezzel nincs elintézve. Képzeld, engem is meg lehet bántani!
Már szinte ordított. Csodálom, hogy nem hallják kint. Lehet, hogy az egész stáb az ajtó előtt hallgatózik.
- Én tényleg... nem az volt a célom, hogy megbántsalak, csak szerettem volna, ha megérted...
- Nem ez volt a célod? Tényleg? Milyen bájos. Pedig sikerült! De igen, megértettem, köszönöm a tapintatos megfogalmazást. - Pete-et még sose láttam ennyire kivetkőzni magából. Ököllel a falra vágott, annyira ideges volt. - Beszélek John-nal, kilépek erről a rohadt helyről, megyek az egyetemre, majd eltartom magam valahogy, nem számít. Fő, hogy Adam drága megkapja az állást, amire annyira vágyott. Meg a nőjét is.
- Úristen! - hátráltam a falig. Nagyon féltem.
- Egy valamit árulj el! - mondta halkan. - Aznap... miért álltál ott abban a rohadt ablakban?
- Mert kíváncsi voltam, hogy nem trükk-e az egész. - suttogtam, de a következő pillanatban megbántam, hogy megszólaltam.
- Miért nem bírtál a seggeden maradni? - ordított. - Ha nem mész oda, most nem állnánk itt!
- Szóval az én hibám? - kérdeztem.
- Nem kenem rád, ne aggódj. - mondta gúnyosan. - Békén hagylak, éljél a szőke herceggel boldogan. Remélem nem tudja meg, hogy milyen 'árat' fizettél érte. Még elhagyna. Akkor aztán mit ér ez az egész mai dolog? Vállaltad a fotózást a gyűlölt sráccal, aztán még a szívszerelmed is kitenne... idilli.
- Ugye nem... - suttogtam.
- Nem csináltam semmit, ha erre célzol. De kösz a bizalmat. Jólesik, mint mindig. - mondta és odaállt elém. Én remegni kezdtem. - Nem bántalak. Bármekkora állatnak is tartasz, eddig én se alacsonyodom le. Csak el akartam köszönni. Most látsz engem kb. utoljára.
- Ó Pete... - nyögtem és nem sok híja volt, hogy elsírjam magam. Tudtam, hogy komolyan mondja.
- Nem kell bőgni. Örülj, hogy nem zavarlak többet. - vont vállat.
- Nem lehetünk barátok? - kérdeztem remegő hangon.
- Nem hiszem. Ahhoz túl sok minden történt köztünk. Na gyere ide! - tárta ki a karját. - Elbúcsúzom, aztán megyek.
Csorgó könnyekkel öleltem meg. A vállába fúrtam a fejem, tökéletesen összevizezve a pólóját.
- Akkor... - suttogtam. - Ennyi?
- Igen, úgy tűnik. - mondta és az ő hangja is elcsuklott egy kicsit. - Örülök, hogy megismertelek.
- Én is.
- Akkor hát... szia. - mondta.
- Szia. - mondtam én is, és ránéztem. Ekkor megint közelebb hajolt hozzám, ám ezúttal nem húzódtam el. Hagytam, hogy megcsókoljon...
Kis idő múlva szétváltunk. Elengedtük egymást. Pete elindult, vissza se nézve kiment az ajtón, majd becsukta. Én zokogni kezdtem és leroskadtam a földre. Ahelyett, hogy helyrehoztam volna a dolgot Adam-mel, végleg elmartam magam mellől egy embert, akit szerettem. Ha nem is szerelemmel, de szerettem. Vagy ki tudja... akármelyik értelemben.









2016. január 23., szombat

A fotózás

Újra itt!
Most nem ígérek semmit, mert a múlthetiből sem lett semmi, mert lebetegedtem... Ha tudok jönni holnap, akkor jövök, ha nem, akkor nem, egyébként jövő hét pénteken vagyok leghamarabb várható!
Most viszont még itt vagyok, úgyhogy folytatnám a történetet. (Kicsit merészebb lesz a megszokottnál, úgyhogy aki nagyon botránkozna, attól bocsi!)



Másnap úgy döntöttem, hogy ha már nem voltam suliban az elmúlt pár napban, akkor az előkészítőt is ellógom. Anyáék persze kiakadtak volna, így kénytelen voltam a régi, jól bevált módszerhez folyamodni.
- Te nem mész ma? - érdeklődött Anya. Máskor ilyenkor már régen elindultam volna.
- Ó, dehogynem. Csak Sophie megkért, hogy keressek meg neki valamit. Megkeresem és megyek is.
- El fogsz késni!
- Majd sietek. Ne aggódj!
- Anya, Apa, jöttök már? - kiabált a földszintről a beépített emberem, Matt. - Induljunk már! Lekéssük a filmet.
- Megyünk már. - kiabált vissza Anya. - Te pedig igyekezz!
Azzal lerohant a lépcsőn és öltözködni kezdett. Régi trükk, de hatásos. Ha valamelyikünk valamiért egyedül akar itthon maradni, a másik elviszi a szülőket egy közös programra és pár óráig távol tartja őket. :) Olcsó trükk, de jópofa. Már párszor megmentett.
Most is. Az ajtó egy kattanással bezárult, integetés az ablakból, és szabadság. Nem fogok bemenni, enyém a délelőtt, van időm felkészülni a délutáni idegbajra és nem kell azon gyötrődnöm, hogy Ms. Smith vajon ma is ordít velem vagy csak Adam sértődött arcát kell néznem. A mai anyagot majd elkérem Alex-től. Probléma megoldva.
Ebédeltem, aztán elkezdtem készülődni. 13:00-kor elindultam itthonról, hogy időben odaérjek. Az odaút viszonylag zökkenőmentesen zajlott, nem találkoztam ismerőssel, aki kérdőre vont volna, hogy hol voltam délelőtt.
Beléptem az irodába. John már lent várt rám. Mikor meglátott, biccentett, majd karon fogott és gyorsan felráncigált az emeletre, ahol Pete már lázasan szervezkedett, pakolt és pörgött.
- Szia! - vigyorgott rám a srác.
- Szia! - köszöntem vissza kelletlenül. John továbbrángatott egy asztalhoz, ahol egy 30as nő várt rám. Azonnal 'nekem ugrott' , nézegette a hajamat, kérdezgette Pete-et, hogy mit csináljon vele, aztán végül kicsit begöndörítette. Sminkelni is akart, de azt nem engedtem, mert láttam, hogy mennyi festéket akar rám kenni. A számat azért kirúzsozta.
Mikor túl voltam a kínzáson, elengedett, hogy mehetek. Már most elegem volt az egészből. Odamentem Pete-hez, aki éppen az utolsó simításokat végezte a berendezésen.
- Elárulnád, hogy kb. mit vársz tőlem? - érdeklődtem.
- Ó, hát itt vagy! Jól nézel ki. - vigyorgott. - Azt kérdezed, hogy mit várok tőled? Nem nagy ügy. Pár kép, felveszel 2 ruhát...
- Egyszerre?
- Istenem, ne legyél hülye! Nyilván nem.
- Jó, nyugi van. - mondtam, közben örültem, hogy sikerült kiborítanom.  - Mit kell felvennem?
Erre szó nélkül átkarolta a vállamat, és odavezetett egy fogashoz, amin egy ruhás-zsák függött.
- Egy zsákot? - érdeklődtem. Látszott, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát, így nem szólt semmit, helyette szó szerint hozzám vágta a zsákot, majd elment. Én kinyitottam. Egy pöttyös ruha volt benne.

John gyorsan kapcsolt.
- Gyere ide, itt fel tudod venni! - mutatott egy sebtében rögtönzött próbafülkére, ami egy felakasztott függönyt jelentett. Gyorsan bementem, átvettem, aztán kaptam hozzá cipőt is. Végül odaállítottak Pete elé.
- Tessék. - mondtam szűkszavúan. - Haladjunk.
- Oké. - bólintott. - Állj oda, kérlek!
A gép már a helyén volt, nekem csak elé kellett állnom. A hátam mögé egy 60as évekbeli kávézó képét ragasztották.
- Csak álljak és nézzek? - kérdeztem, mikor a helyemre mentem.
- Mosolyogj, dobáld a hajad, nézz kedvesen, stb. - sorolta John. Én megtettem minden tőlem telhetőt, de hát, tudom, hogy nem vagyok egy színész zseni, így gondolom nem voltak túlzottan elragadtatva.
- Oké, ezzel megvagyunk.  - mondta egy idő után Pete. - Vedd át a másik ruhát, aztán csináljuk!
Rohantam a 'próbafülkéhez', hiszen minék hamarabb végezni akartam. Azonban, mikor a kezembe nyomták a másik 'ruhát', kicsit kiakadtam. Egy falatnyi bikinit tartottam a kezemben.

Dühösen rohantam Pete-hez, kezemben a bikinivel. A hátteret természetesen tengerpartra cserélték közben.
- Minek nézel te engem? - támadtam neki.  - Nem a cicuskád vagyok. Engem te ne öltöztessél ribancnak, oké?
- Hé, hé, hé, nyugodj meg! - fogta le az ütésre emelt kezemet. - Ilyen a fotósorozat stílusa. Pin-up lányok.
- Nem tudtál volna előbb szólni? Biztos, hogy nem mentem volna bele.
- Lehet, de kellett egy alany. Már késő. Vedd fel és haladjunk!
- Ez egy tanga! Nem veszek fel tangát! - hisztiztem.
- Akkor tulajdonképpen feleslegesen jöttél. Felveszed és megcsináljuk vagy az egész semmit sem ér, és az tudod, hogy mivel jár...  - mosolygott ördögien. Hogy lehet valaki ennyire gonosz?
- Tudod mit? Megoldom. - Idegesen rohangáltam körbe-körbe, míg végül találtam egy köntöst. Átvettem a fürdőruhát, felvettem a köntöst, a hajamba kötöttem egy masnit és kimentem a kamera elé.
- Nem erről volt szó. - mondta Pete, de John leintette.
- Egész új és merész. Jó lesz.
Pete morgott ugyan, de készített pár képet. Egészen kevéssé lettek kurvásak.

- Azt hiszem, végeztünk. - mondtam boldog mosollyal. Pete szemmel láthatóan forrt a dühtől.
- Persze, persze, kedveském, nagyon ügyes voltál, mindjárt mehetsz! - mondta John. - Még csinálunk egy képet rólad és Peter-ről és mehettek is. Álljatok szépen oda!
- Minek kell kép rólunk? - értetlenkedtem.
- Mindig így csináljuk.  - magyarázta John. - Legyen egy közös kép a fotósról és az alanyról. Tudod, amolyan emlék vagy szuvenír.
- Ó, igazán nem szükséges csak emiatt. - mondtam, de John leintett, hogy ne locsogjak, hanem álljak Pete mellé.
- Legalább ezt a masnit vedd le a fejedről! - dühöngött Pete. - Mint egy ötéves.
- Jó, tessék. - kaptam ki a masnit a hajamból, ami így kibomlott. - Boldog vagy?
- Jobb, mint volt, maradjunk annyiban. - mondta. John a kamera mögé állt.
- Jól van! Mosolyogjatok!
Kényszeredett mosolygás következett, mindkettőnk részéről.
- Nem jó! - dühöngött John a negyedik sikertelen kísérlet után. - Forduljatok szembe egymással! Pete, karold át! Nézzetek egymásra! Mosolyogjatok, az isten szerelmére! Két ilyen helyes fiatal és nem bírnak mosolyogni!
Nagy nehezen beálltunk a pózba, amit kért.
- Oké, akkor visszaszámlálás indul! - kiáltotta John. - 10... 9...
Pete eközben szorosan ölelt. Mikor John a négyhez ért, megmozdult.
- Mást csináltál, mint amit kértem, úgyhogy sajnálom, de nincs más választásom. - vigyorgott. Villámgyorsan lerántotta rólam a köntöst, majd átkarolta a derekamat és ismét eljátszotta azt, amiért egyszer már nagyon leszidtam. Igen, megint megcsókolt. John ekkor tartott a kettőnél. Én felhúztam a térdem, hogy jól tökön rúgjam, mert ez azért már több a soknál, de Pete félkézzel hirtelen felemelt és felhúzott az öléhez. Így a fotó készülésének pillanatában nem néztem ki a lehető legkedvezőbben. A lábam Pete dereka körül volt, ő egyik kezével a hajamba túrva tartotta a száját az enyémen, a másik kezével pedig a fenekemet támasztotta saját magához. Ja, és mindezt tangában. Kinyírom, ez most már biztos...









2016. január 16., szombat

Csakazértis

 Sziasztok!
Itt is van a következő rész. Szerintem tudok holnap is írni, úgyhogy érdemes figyelni a blogot! ;)


A következő pár napban nagyon vacakul voltam, így suliba se mehettem. Nagyon letaglózott, hogy Adam nem beszél velem. Tudom, hogy az én hibám, de akkor is rosszul esik, hogy esélyt sem ad arra, hogy megmagyarázzam és bocsánatot kérhessek.
Az ágyamban fekve bőven volt időm gondolkodni, így kb. 10 percenként lehordtam magam amiatt, hogy mekkora idióta vagyok. Adam megértő, kedves és igazán türelmes velem, én meg a fejéhez vágom, hogy elnyom! Hogy lehetek ennyire balfék?
3 nap múlva már nem volt semmi bajom, összeszedtem magam valamennyire (a lányok segítsége nélkül is, akiknek csak annyit mondtam, hogy most összevesztünk Adam-mel, és kicsit kiakadtam miatta, de majd megoldom egyedül) . Azt már most eldöntöttem, hogy nem írok Adam-nek, mert nincs annál szánalmasabb, mint Facebook-on könyörögni valakinek, hogy bocsásson meg. Majd szemtől szembe, hétfőn. Na, nem mintha ő írt volna nekem vagy valami. Nyilván meg van sértve. És ezt meg is értem.
Egy valamit viszont mindenképpen el akartam intézni. Péntek délután, mikor már tényleg nagyon jól voltam, fogtam magam és elmentem John-hoz.
Nem törődve a kérdő, döbbent és gúnyos tekintetekkel, egyenesen az irodájába mentem és határozottan benyitottam. John éppen egy sráccal beszélt, és a nyíló ajtó hangjára mindketten hátrafordultak, én pedig hátrahőköltem. Pete Swan ült John-nal szemben.
- Elnézést... - nyögtem ki nagy nehezen. - Csak John-nal szerettem volna beszélni, de... majd visszajövök később.
Pete felpattant és mielőtt bevágtam volna az ajtót, elkapta, engem pedig kézen fogva húzott be a szobába. Leültetett egy székre, azzal ő is leült mellém. John kérdőn nézett minket, majd a gyors üdvözlés után feltette az alap kérdést.
- Ti ismeritek egymást?
- Sajnos... - motyogtam, de szerencsére senki nem hallotta meg. Pete azonban nagyon lelkes volt.
- Igen. A húgom egyik legjobb barátnője.
- Ez igazán bájos. Minek köszönhetem a látogatásodat? - fordult hozzám John.
- Nos... igazából azért jöttem, mert... - itt Pete-re pillantottam, ugyanis nem volt túl sok kedvem előtte elmesélni mindent.
- Mondd csak nyugodtan, Peter a mi új tehetségünk! - legyintett John. - Holnaptól itt dolgozik.
- Fotózol? Építésznek tanulsz az egyetemen! - csattantam fel.
- Igen, még mindig van egy évem ott. Be is fogom fejezni. De szeretek fotózni, és John szerint tehetséges vagyok. Láttam, hogy fotóst keresnek és jelentkeztem.
- Értem. - bólintottam.
- Tehát Amanda, elkezdtél valamit. - nézett rám sürgetően John.
- Szóval... - kezdtem. Ha Pete előtt, akkor Pete előtt, mindegy. - Szeretnék bocsánatot kérni Adam nevében, amiért lemondta a munkát. És szeretném, ha tudná, hogy miattam tette, ugyanis szörnyen viselkedtem és undok voltam vele. Kérem, vegye vissza! Nagyon vágyott erre a munkára.
- Ne haragudj drága, de velem nem lehet csak így szórakozni, hogy most lemondom, most megint kell, stb.
- Én ezt megértem. De kérem, legyen vele elnéző! Az én hibám az egész. Vegye vissza!
- Még meggondolom.
- Így sose fog nekem megbocsátani. - temettem az arcom a kezembe. - Pedig annyira szeretném jóvátenni!
- Hm... - gondolkodott el John. - Talán volna valami, amit megtehetnél érte.
- Igen? - kaptam fel a fejem.
- Pete-nek úgyis kell egy fotóalany. Az első fotósorozatát készíthetné veled. Ha benne vagy, Adam visszajöhet.
- Na mit szólsz? - kacsintott Pete. - Dolgozhatnánk együtt.
- Na nem! Biztos, hogy nem. - csattantam fel. - Túl sok közünk volt már egymáshoz.
- Ugyan Ami, ne csináld már! Ez csak pár kép. -  nevetett Pete.
- Nem vagyok hajlandó veled dolgozni, te álszent.  - vágtam a képébe.
- Ha nem, hát nem. Rendben. Elmehetsz. - közölte John. Én felálltam és az ajtó felé indultam. Pete hirtelen utánam szólt.
- Még ennyit se teszel meg a barátodért? - kérdezte gúnyosan. - Hatalmas szerelem lehet, mit ne mondjak!
 Sarkon fordultam és egyenesen elé álltam.
- Igen? Tudod mit? Vállalom. Vállalom a hülye fotózásodat. Ha ez kell Adam boldogságához, kibírom! De ha egy ujjal is hozzámérsz, kinyírlak, érted?
- Oké. - nevetett a szemembe gátlástalanul.
John csak bólintott, hogy értette, aztán egy kézmozdulattal intett, hogy menjek, még beszélnie kell Pete-tel.
Kifelé menet hallottam az első mondatait.
- Igencsak tüzes a kicsike. Ki gondolta volna, hogy ennyire indulatos? Hiába, vörös.
Ez olyan szinten hülyeség, hogy nagyon, de nem mentem vissza, hogy ezért is lehordjam őket. Elég volt a botrányokból.
Otthon rögtön kaptam egy SMS-t Pete-től.
"Holnap 14:00kor kezdünk. Gyere John-hoz 13:30-ra! Puszi, P"
"Anyádat puszilgasd!" Írtam vissza neki, de ahogy elküldtem, megbántam. Nem kell vele ennyire bunkónak lenni. Majd ha sérteget, meg ilyesmi, akkor visszaszólok. Addig nem.
A másnapi fotózásban a megváltást láttam. Adam boldog lesz, kibékülünk, minden szép és jó lesz... ha csak sejtettem volna, hogy mit várnak tőlem, nem mentem volna el. Az biztos.












2016. január 10., vasárnap

Ennek annyi

Bocsánat, hogy tegnap nem hoztam részt. Pedig elkezdtem. Beléptem, megírtam, rákattintottam a Publikálás gombra és a gépem egyszerűen kikapcsolt. Visszakapcsolva láttam, hogy a bejegyzés fele törlődött (miért a fele???? ), és gondoltam, hogy akkor nem szórakozom itten vele tovább, majd megírom ma. Remélem ma nem dobja vissza... (Amennyiben ki rakom ezt a bejegyzést, nem dobta vissza! :D )



John hamarosan felhívta Adam-et. Pontosan egy hét múlva kell mennünk hozzá. Az újdonsült 18 éves (én) igencsak feldobódott a hírtől. :D
- Annyira szerencsések vagyunk! - mosolyogtam.
- Tudom. - ölelt magához Adam. - Tulajdonképpen neked köszönhetjük.
- Nekem?
- Te voltál a képen. A te szépséged fogta meg őket.
- Ajj persze... te fotóztál ügyesen. Amúgy van rajta bármi Photoshop?
- Nincs. Meg is tudom mutatni. - húzta elő a telóját. - Tessék.
- Én vagyok a háttérképed? - akadt el a lélegzetem.
- Persze. Ki más? - puszilt homlokon.
- De édes vagy!
- Tudom. - közölte nemes egyszerűséggel.
- És igen szerény. - tettem hozzá.
- Ez csak természetes. - röhögött.
- Na jól van. - legyintettem.
Viccelődve indultunk hazafelé. :)
*
(Egy hét múlva)
 
Adam, a kamerája, apám és én viszonylag jókedvűen indultunk John irodájába. Apám egyszer csak megszólalt.
- Nem kell ezt csinálnod, ugye tudod? - szegezte nekem a kérdést.
- Persze, de szeretném kipróbálni.
- Rengeteg hozzád hasonló lány van. - folytatta szemrebbenés nélkül Apa. - A legtöbben sokkal alkalmasabbak erre nálad.
- Ez igazán kedves. - mondtam elképedve.
- Nem bántásból kislányom, de te abszolút nem vagy modellalkat. A legtöbb modell magasabb nálad, ért a sminkeléshez és sokkal több önbizalma van, mint neked.
- Mr. Parker... - szólalt meg Adam félénken. - Megkérhetném, hogy az utat nézze?
Apám egész eddig felém fordulva beszélt, ami nem kicsit volt ijesztő.
- Mellesleg ezek csak sztereotípiák. - folytatta Adam. - Nem minden modell egy magas, túlsminkelt önimádó cicababa.
- Köszönöm. - mutattam dühösen Adam-re. - Látod Apa?
- Persze, kislányom. Nyilván nem teljesen így van. De továbbra is azt gondolom, hogy neked ez túl nagy falat.
- Rendben. - mondtam vérig sértve. Iszonyatosan megbántott ezzel, de nem akartam mutatni, hogy legszívesebben sírnék.
Végre megérkeztünk, én kipattantam a kocsiból és hátra se nézve berohantam az épületbe. Adam pár perccel később követett.
- Remélem, megtárgyaltátok, hogy mennyire gyerekes vagyok!  - csattantam fel.
- Ugyan. - mosolygott nyugtatóan.
- Ismerem apámat. Meg téged is.
- Jól van, ne hisztizz már! - emelte fel a kezét védekezően.
- Hisztizek? Én hisztizek? - képedtem el. Aztán kiabálni kezdtem. - Képzeld el, nekem ez nagyon rosszul esett az előbb! Az apám közölte, hogy alkalmatlan vagyok modellnek. Lehet, de nem írjon le, mielőtt bármit is megtapasztaltam volna ebből.
- Elhiszem, hogy rosszul esik, de csak félt téged. Nem akarja, hogy csalódj.
- De nem védhet meg mindentől! Ha tehetné, bezárna a szobámba, kipárnázná a kemény, szúrós és éles részeket, az ajtó alatt tolná be a kaját és egész nap tanulnék és nem léphetnék ki, nehogy bajom essen! Ez IRREÁLIS!
- Hú basszus! Még sose hallottalak ilyennek.
- Hát bocsi. Ha nem tetszik, el lehet menni. Nem vagyok mindig olyan kis cuki, amilyennek megpróbáltok beállítani a srácokkal. - kiabáltam egyre hangosabban. - BELEKÉNYSZERÍTETEK EGY SZEREPBE ÉS MÁR NAGYON UNOM! LEHET, HOGY NEM LENNÉK ILYEN IGAZÁBÓL, DE HA MEGPRÓBÁLOK VÁLTOZNI, AKKOR RÖHÖGTÖK RAJTAM, HOGY "ÓÓÓ, EZ NEM EGY FILM, HOGY A FŐHŐS MEGVÁLTOZIK, HANEM AZ ÉLET".
- Higgadj már le! Mindenki téged bámul.
- Bámuljon! Nem érdekel.
- Engem viszont igen.
- Akkor menj el! Kínos vagyok? Nagyon sajnálom. Ez van.
- Értem. - mondta Adam, azzal nekiindult a lépcsőnek. Én egyedül maradtam lent. Adam 2 perc múlva visszatért, és elindult a kijárat felé.
- Most hová mész? John vár minket.
- Biztos, hogy nem. Most mondtam le a munkát. Elmagyaráztam neki, hogy neked ez nagyon megterhelő idegileg és nélküled én sem vállalom. Úgyhogy menjünk.
- Ezt nem teheted! - nyögtem fel.
- Már meg is tettem. Gyere!
- Nem megyek. - makacsoltam meg magam. - Én szerettem volna ezt csinálni.
- Én is. De már mindegy.  - sóhajtott.
- Most nagyon utállak. - közöltem. Nem gondoltam komolyan, de ezt máskor is mondtam már neki poénból, így nem sejtettem, hogy komolyan veszi.
- Oké. Per pillanat én is. - válaszolt. Ettől megint felment bennem a pumpa.
- Akkor hagyj itt! Mire vársz? Csak gyerünk. - kiabáltam. - Nem kell, hogy tovább nyomorítsam az életedet! Menj csak.
- Rendben van. - húzta ki magát hirtelen Adam. - Ahogy gondolod. Elegem van ebből. Szia!
Azzal sarkon fordult és kiment. Az én dühöm azonnal elpárolgott. Istenem, mit tettem? Természetesen nem gondoltam komolyan, hogy utálom. Túlreagáltam apám kijelentését. Nem kellett volna így kifakadnom. És Adam hogy értette azt, hogy elege van ebből? Miből? A kiabálásból? Belőlem? Basszus...

*
(Másnap)


 Zokogva vetődtem az ágyamra. Adam nem hajlandó velem szóba állni. Egyáltalán. Mit tettem? Képes voltam elüldözni az egyetlen pasit, aki szeretett? :'( 
















2016. január 3., vasárnap

Modell

Sziasztok!
Eljött a téli szünet utolsó napja, holnap kezdődik a suli, ami ugye azzal jár, hogy kevesebb időm lesz írni. :/ Nekünk hosszabb lett egy héttel ez a félév, 3 hét van még, nem kettő, így lesz dolgom a következő időszakban bőven.
Amikor tudok, igyekszem jönni, csak még ilyen finomságok várnak, hogy MÉDIA KISFILM FORGATÁSA, mert az olyan fontos, hogy nagyon...
Na mindegy.





Otthon a szüleimet egy kisebbfajta sokként érte a hír, hogy egy szem lányuknak munkát ajánlottak.
- De hát... - kezdte századszor Anya. - Nem is ismeritek ezt a férfit.
- Lehet, hogy szélhámos. - folytatta Apa.
- Igen, tudom, elkábít, megerőszakol, kinyír és elássa a feldarabolt hullámat. - daráltam a plafonra nézve.
- Kislányom, ez nem vicces! - csattant fel Anya. - Nagyon sok lánnyal megtörtént ennek egy része, és hidd el, hogy nem nevetnél, ha veled történt volna meg.
- Tudom, persze, bocsánat.  - túrtam a hajamba.  - Csak ez a pasas nem hinném, hogy szélhámos lenne. Egy menő helyen dolgozik, mutatta a dolgait, stb.
- Mi a neve? - kérdezte Apa.
- John.
- De milyen John?
- Azt nem jegyeztem meg. - pirultam el.
- Jellemző. - legyintett Apa.
- Megkérdezem Adam-et, ha akarjátok.
- Oké, kérdezd!
Gyorsan felhívtam Adam-et, aki egy pillanat alatt megválaszolta a kérdésemet.
- Tehát. - fordultam a szülők felé. - John Miller.
- Na lássuk. - motyogta Apa, és bepötyögte a Google-ba a nevet. :D Hát jó.
Gyorsan megtalálták a weboldalát, és mindketten belemélyedtek. Pár perc múlva megnyugodva közölték, hogy úgy tűnik, rendben van a fickó, de valamelyikük eljön velem, ha 'dolgozom'. De csak elsőre. (Még jó...)
A suliban nem vertem nagydobra a dolgot, csak a lányoknak mondtam el. Alex pont úgy reagált, mint a szüleim, Sophie büszke volt, Jessy és Beckie kérték, hogy mutassam be őket John-nak, Hayley meg közölte, hogy ez az egész nem nekem való.
- De miért? - kérdeztem.
- Mert nézz magadra! Félénk vagy. -magyarázta.
- Jó, igen, de attól még... annyira nem vagyok félénk és John azt mondta, hogy...
- Tudod mit? Te tudod.  - hagyta annyiban Hayley.
- Majd meglátod, hogy menni fog.
Nemsokára sor került az első megkeresésre John részéről. Az a dolog is nem várt meglepetéseket tartogatott...
















2016. január 1., péntek

Összegzés

Az újévi bejegyzés a másik blogon található , de mivel ott is megnéztem, hogy hány bejegyzés sikerült tavaly, így itt is megteszem ezt.
A 2015-ös évben 32 Amanda-részt sikerült hoznom, egyel többet, mint a másik blogon. (Ez se tisztán 32, mert van szülinapos, közvélemény-kutatós, stb. bejegyzés.)
Amanda történetét végesre tervezem, még egy évnyi anyag biztos van benne, de lehet, hogy ősszel elkezdem szépen lassan a végkifejlet felé terelni a történetet. Nem akarom nagyon elhúzni, ez nem egy 500 kötetes tini-regény, aminek sosincs vége... ez csak egy történet egy lány életének kb. 6 évéről. (Lehet számolni, hogy kb. meddig fogom akkor még írni...)

Örülök, hogy az utóbbi időben megint megnőtt a blog nézettsége, csak így tovább! :D
Természetesen én sem fogok lustulni, írok továbbra is, amennyiben teendőim engedik.
BÚÉK everyone, vasárnap jövök, addig is legyetek jók!
by me