2016. december 30., péntek

A rohadt életbe

Sziasztok!
Remélem nektek jobban telik a karácsony, mint nekem. Jó gyerek vagyok, így szünetre időzítettem a betegséget, igaz, hogy csak egy nátha, de kellemetlen na. :/
4 napja kellett volna írnom, de nem tudtam. Írok most.


A döbbenettől lefagyva egyikünk sem mozdult meg. Adam gyorsan rám nézett, majd azonnal kapcsolt. Fogta a takarót és rám dobta, majd elkezdett felöltözni. Pete eközben nekidőlt az ajtófélfának és kifürkészhetetlen arccal figyelte a kettősünket.
Adam végzett az öltözéssel, majd fogta magát és lazán Pete-hez sétált.
- Megtennéd, hogy kimész, ameddig Amanda felöltözik? - kérdezte, de valójában utasítás volt. - Elhiszem, hogy szívesen nézegetnéd bugyiban, de sajnos nem teheted.
Ez övön aluli volt. Adam ezzel túl messzire ment. Pete fájdalmasan megrándult, majd elfordult. A válla rázkódott az idegességtől, majd hirtelen hátrafordult és lendületből behúzott egyet Adam-nek. Adam nem számított rá, így hátra tántorodott. Én sikítva ugrottam ki a takaró alól, elfeledkezve arról, hogy nincs rajtam rendes ruha.
- Jesszusom, jól vagy? - rohantam oda Adam-hez, aki az arcára szorította a kezét.
- Nem tört el az orrom. Azaz remélem. - emelte meg a kezét. Az orrából azonban patakzott a vér, így nem lehetett megállapítani, hogy eltört-e.
- Te jó ég! - nyögtem. - Ezt muszáj lemosni. Gyere!
Kimentünk a fürdőszobába és Adam lemosta az arcát.
- El kell mennem egy orvoshoz ezzel. - mérgelődött.
- Rendben. Menjen veled valaki! Mondjuk Rob.
- Miért nem te?
- Nincs rajtam ruha. És ne haragudj, de így is túl sok vért láttam.
- Jó, megértem. - sóhajtott Adam. - Akkor indulok! Sietek vissza.
- Vigyázz magadra! - simítottam meg a vállát. - És próbáld meg lebeszélni őket arról, hogy feljöjjenek!
- Nem fog menni. - próbálkozott meg egy mosollyal, azonban a mozdulat látható fájdalmat okozott neki. Lassan lesétált a lépcsőn, majd amikor már nem hallottam a lépteit, nagyot sóhajtva visszamentem a szobámba. Pete ugyanott állt, ahol hagytuk és szó nélkül nézte, hogy besétálok a szobába. Én összeszedtem a ruháimat, majd magamhoz szorítva őket elindultam, hogy a fürdőszobában öltözzek fel, mert nem akartam, hogy Pete végignézze az egész műveletet.
Mikor Pete-hez értem, felemelte a fejét és végignézett rajtam.
- Gyönyörű vagy. - suttogta.
- Hogy tehetted? - csattantam fel. - Miért kellett megütni?
- Lehet, hogy téged teljesen elvakít az az értelmetlen mértékű rajongás, amit Adam iránt érzel, de ha nem hallottad volna, megalázott. Tudom, hogy elmondtad neki, hogy szeretlek, és érthető, hogy védeni akar. De az nem, hogy megaláz és kigúnyol. Annyiszor küldtél el te.... válogatott gonosz megjegyzésekkel.... nem viselek el több ilyet Amanda!
- Akkor minek bukkansz fel mindig? - tártam szét a karom, mire a ruháim lehullottak a földre.
- Honnan tudhatnám, hogy mindig beléd botlok? - emelte meg a hangját Pete.
- Kiabálj csak nyugodtan, hátha valaki meghallja! - forgattam a szemem. - Emma sose bocsátaná meg, amit tettél.
Pete erre szó nélkül előrébb lépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. A zárban még a kulcsot is elfordította és zsebre tette.
- Nem hiszem, hogy egy ajtó olyan sokat segítene. - mondtam gúnyosan.
- Dehogynem. Meglehetősen jól hangszigetelt szoba. Maximum a sikítást hallod, de azt is csak a szomszéd szobából.
- Csodás. - sóhajtottam. Felvettem a ruháimat a földről. - Kiengedsz?
- Nem. - mondta Pete, én pedig rosszat kezdtem sejteni.
- Akkor legalább fordulj el, jó? - próbáltam leplezni az idegességemet.
- Miért? Olyan, mintha fürdőruhában lennél.  -vont vállat, majd leült az ágyra, pont velem szemben.
- Jó. Akkor ne bámulj legalább! - fordítottam neki hátat. Elkezdtem felöltözni. Éppen a nadrágomat gomboltam be, amikor mozgást hallottam a hátam mögül. Gyorsan felkaptam a pólómat a földről, majd megpróbáltam belebújni, amikor...
- Te megfogtad a mellemet? - fordultam hátra visítva. Pete ekkor átölelt és megpróbált megcsókolni, én azonban már túl sokszor hagytam magam. Felrántott térddel fejeztem ki nemtetszésemet, azonban kicsit eltévesztettem a célpontot, ugyanis a combjába rúgtam, majd rálépve a saját lábamra, elbotlottam. Pete elkapott, felemelt, majd magához szorítva leült velem, engem az ölébe téve.
- Véletlen volt. - mosolygott hamisan, majd egyik kezével a két csuklómat átfogva, a másikkal levette a pólóját. Én közben próbáltam kiszabadulni, de a szorítása olyan erős volt, hogy esélyem sem volt ellene.
- Tessék, most egálban vagyunk. - mondta, mikor a pólóját az enyém mellé dobta.
- Engedj el, te rohadék! - sziszegtem.
- Hogyne. Még megölsz, amilyen ideges vagy.
- Meg is érdemelnéd. - fészkelődtem, majd valahogy sikerült lekászálódnom az öléből, azonban mivel még mindig tartott, hanyatt rántott, aminek következtében ráestem az ágyra, ő pedig rám.
- Egyre jobban tetszik nekem ez a mai nap. - vigyorgott, majd a kezemet továbbra is tartva rám feküdt, a másikkal először a saját, majd az én nadrágomat vette le. - Határozottan tetszik.
- Pete, mit csinálsz? Ne merészeld! - visítoztam, mire nemes egyszerűséggel megcsókolt, ami ellen most nem tudtam tiltakozni. Pete eddigi csókjai visszafogottak voltak, de a mostani... fáj a szám, ha csak visszagondolok rá.
A szabad kezével közben végigsimogatott, ami határozottan nem tetszett. Forgolódtam jobbra-balra, de a szorítása sehogy sem lazult.
- Te nem élvezed? - kérdezte Pete, majd utálkozó arcomat látva, lebiggyesztette a száját. - Kár.
Ekkor úgy döntöttem egy trükkös megoldáshoz folyamodom. Abbahagytam a kapálózást és visszacsókoltam. Pete a meglepetéstől ellazult egy kicsit, én pedig ezt kihasználva kirántottam a jobb karomat és hasra vágódtam. Pete azonban a bal kezemet továbbra is fogta és ismét rám feküdt.
- Ennyire kell a bal karod? Tessék.  - engedte el, azonban jelenlegi pozíciómban ez sem segített, ugyanis a hátamon ült.
- Nem gondolod, hogy ez lassan kimeríti a nemi erőszak fogalmát? - nyögtem.
- Lehet. - gondolkodott el. - De szerintem az akkor lenne, ha....... meztelenül csinálnám ezt.
- Ne merészeld!
- Nyugalom nyuszika! Semmi baj. - simogatta a hátamat. - Nem bántok. Milyen szép melltartód van, mondtam már?
Azzal egy mozdulattal kikapcsolta. Meg voltam lőve. Esélytelen vagyok vele szemben. Nem tudok úgy ellenállni, hogy ne lásson meg semmit.
- Pete, te egy akkora rohadék vagy! - kiabáltam.
- Tudom, tudom... Lina is mondta már párszor.
- Hogy jön ide Lina?
- Mielőtt találkoztunk volna drágám, próbált rávenni valami hasonlóra, de én visszautasítottam. Szerettem Lina-t. Aztán megismertelek téged és beléd szerettem. Akkor már szívesen tettem volna meg, ami Lina kért.
- Lina egy hülye picsa!  - suttogtam. - Te meg nem vagy normális. Engedj el!
- Tessék. - emelte fel a kezét. - Elengedtelek.
- Szállj le rólam!
- Kérlek. - mosolygott álszenten, majd négykézlábra állt fölöttem. - Felkelhetsz. Ha mersz.
- Olyan szemét vagy! - sírtam el magam. Pete leszállt felőlem, majd leült mellém. Én magamhoz szorítva a kikapcsolt melltartót, felültem és zokogni kezdtem.
- Ne haragudj. - szólalt meg Pete. - Elkapott a hév.
- Veszem észre.
- Nem akartalak bántani. Tudod, hogy szeretlek. Azt akartam, hogy neked is jó legyen. Azt hittem, hogy érzel irántam valamit. Múltkor, amikor elbúcsúztunk... az a csók...
- Igazad van. - szólaltam meg halkan. - Érzek irántad valamit. A mérhetetlen szánalmat és haragot! Nem bírsz békén hagyni.
- Sose akartál tőlem semmit?
- De... - vallottam be. Pete erre közelebb húzódott és hátulról átölelve ringatott. - Múltkor az a csók... jól érezted. Megrendített, hogy elmész. Hogy örökre elmész. Kedvellek Pete, barátként főleg. Ha nem lenne Adam, örömmel lennék a barátnőd is. De így...
- Persze. Mindig Adam...
- Valamit biztosan rosszul csinálok, ha folyton sikerül megcsókolnod vagy éppen bugyira vetkőztetned. - magyaráztam. - Talán ha egyértelműbb lennék...
- Remélem tudod, hogy ha te nem hagynád, nem tudnám ezeket megtenni. - mondta Pete. - Ha teljesen hidegen hagynálak, nem tudnám megtenni. De te is akarod Amanda.
- De nem... - tiltakoztam.
- Dehogynem. A múltkori csókunkat te is élvezted. - suttogta a fülembe. - És elhiszem, hogy ez a mostani kicsit durva volt neked, de nézz magadba. Egy kicsikét sem élvezted legalább?
- Nem igazán.
- Egy pillanat se volt, amit élveztél volna? - suttogta. - A csókot se, amikor visszacsókoltál?
- Maximum azt egy kicsit. Jól csókolsz, annak ellenére, hogy nem kértem, hogy tedd meg.
- És... - fordította maga felé az arcomat Pete. - Nem bánod, hogy ilyen csókokról mondasz le?
Ezzel újra megcsókolt, de most nagyon finoman és gyengéden. Én teljesen ledöbbentem, hogy képes megint megtenni.
- Gyerünk! Engedd el magad! Csak egy csókra. Ha utána azt mondod, hogy nem, akkor nem erőltetem tovább. - suttogta Pete. Én nem tudtam mást tenni, mint megtenni, amit mond és teljes odaadással próbáltam visszacsókolni, de nem ment.
- Ennyi? Adam-et is így csókolod? Szegény. - nevetett Pete.
- Adam-be szerelmes vagyok. - mondtam.
- Nem hiszem! Ha szerinted ilyen, amikor teljesen beleadod magad... az nem szerelem.
- Tudod mit? - kaptam fel a vizet, majd feltérdeltem és szembe fordultam vele. - Szenvedélyes csókot akarsz? Nesze!
Azzal megcsókoltam, de úgy, hogy lehet, hogy Adam-et se csókoltam még így. Pete halkan felnyögött, majd magához ölelt és visszacsókolt. A csók elég hosszúra sikerült és Pete teljesen belefeledkezett és az az igazság, hogy én is kicsit. Arra eszméltem, hogy Pete megfogja a kezemet, amitől én elejtem a melltartómat. Mikor utána kaptam, Pete lefogott, egyik kezével a hajamba túrva tartott a száján, a másikkal pedig a melltartóm helyén kalandozott. Én erre teljesen lefagytam, hiszen ezt Adam-nek sem engedtem meg eddig.
- Gyönyörű vagy. - nyögte Pete, majd az ölébe rántott. Én felsikítottam, ugyanis rajta nem volt nadrág, emiatt pedig... amit nem kellett volna éreznem, azt is sikerült.
- Pete, egy csókról volt szó... - fészkelődtem.
- Tudom. De én vagyok az erősebb. És zárva az ajtó. És tudom, hogy élvezed!
- Kérem a kulcsot! - csattantam fel.
- Drágám, annak ára van...
- Mi?
- Tudod, hogy szeretlek. 15 perce vagyunk itt és az előbb te is élvezted. Mi lenne, ha befejeznénk, amit elkezdtünk?
- Te nem vagy normális! Nem engedem, hogy te legyél az első! - visítoztam. Pete erre megmerevedett.
- Szóval Adam-nek ennyi idő alatt nem sikerült ezt elérnie? Látott már ruha nélkül egyáltalán?
Én lehajtottam a fejem, mire Pete felnevetett.
- Nocsak, a nagy szerelem! Az előbb nekem hagytad, Adam-nek pedig ennyit sem. Úgyhogy nincs több kifogás. Akarlak és most akarlak. Itt.
- Én nem akarom.- nyüszítettem.
- ÉS mondd csak... mi akadályoz meg engem abban, hogy az ellenkezésed ellenére megtegyem?
- Nem tudom. Nem vagy akkora rohadék, mint amekkorának látszol? - tippeltem.
- Itt ülsz velem szemben bugyiban. Ne várd, hogy képes legyek uralkodni magamon. - suttogta Pete, miközben simogatott, majd hirtelen belemarkolt a fenekembe. - Istenem! Tökéletes vagy!
- Nem, Pete, ne.... - kapálóztam, de ő megint megcsókolt. Ezúttal úgy, ahogy még az előbb sem.
- Ne állj ellen folyton! - simogatott, én azonban a szabad kezemmel felpofoztam és leugrottam róla. Felkaptam a pólómat és gyorsan felhúztam.
- Kifelé! Most! - ordítottam.  - Ha nem mész, kihívom a rendőrséget!
- Jó. - állt fel Pete, majd összeszedte a ruháit. - De ezt még befejezzük!
Azzal kinyitotta az ajtót, majd becsukta maga mögött. Én remegve ültem le a földre és kitört belőlem a zokogás.







2016. december 22., csütörtök

Utolsó osztálykirándulás I.

Sziasztok!
Kitört a téli szünet, úgyhogy következik a karácsony előtti őrület. Most új lendületet kaptam az íráshoz, és ha a rengeteg házim engedi, írok új részt. :)




Mivel júniusban vizsgázunk, itt volt az ideje az utolsó osztálykirándulásnak. Nem mehettünk májusban, mert akkor már mindenki a tanulással lesz elfoglalva, így most kell mennünk, április elején.
Az ofő kitalálta, hogy mekkora poén lenne elutazni New York-ba, hiszen úgyis voltak ott cserekapcsolatok és amúgy is, utolsó kirándulás, legyen már valami nagyobb, mint az 1 órányira lévő Long Beach. Hát tényleg, poén.
Emma viszont ujjong és azonnal felvette a kapcsolatot az ofőmmel, hogy szervezzenek közös programokat a cserediákokkal. Viszontláthatom Lia-t! Éljen. :P

(New York)

Nem tudom, miért, de a sors valamiért pikkel rám. Diákoknál szállunk meg. Természetesen minket Emma fogadott be, ami tök király, de ha csak eszembe jut, hogy Pete is ebben a házban lakik és akármikor hazaállíthat, kiver a víz.
A többiek persze hatalmas bulinak élik meg az egészet. Újra együtt Emma-val.
- Még egyszer se jött haza, mióta LA-ben fotós. - nyugtatgatott Emma. - Most sem fog, nincs oka rá.
- Értem, persze. - legyintettem. - Pete mindig meglepetést okoz, úgyhogy ne haragudj, de kicsit parázok.
Ez legalább harmincszor lejátszódott az első napon. Utána mérséklődött kb. tízre.
Az ofővel és a cserediákokkal végig kellett járnunk New York nevezetességeit. Nagyon szép volt, csak hatalmas volt a tömeg.
Lia-val a 3. napig sikerült elkerülnünk egymást, de nyilvánvaló volt, hogy nem úszhatom meg.
- Ohó! - vigyorgott a csajszi, mikor meglátott.  - Hát itt van a kis Amanda!
- Szia! - üdvözöltem fanyalogva.
- Na mi van? Hol hagytad a csúcspasidat? - rágózott nevetve. - Vagy már azóta régen elhagyott és mást boldogít?
- Mindjárt jön. - pillantottam az órámra. - 9:30kor van találkozó, még van 5 perce.
- Ezt én is tudom babám, de nem válaszoltál a kérdésemre. Elhagyott már Adam?
Én már nyitottam a számat a válaszadásra, amikor Adam hirtelen előbukkant a semmiből, mellettem termett, majd egy nyilvános helyen botrányosan hosszú és szenvedélyes csókkal köszöntött.
- Azt hiszem, ez válasz a kérdésedre. - mosolyogtam Lia-ra a csók után. A lány arca lángolt a haragtól.
- Igaz is. Szia Lia! - rázta meg a lány kezét Adam.
- Helló! - villantott egy mosolyt Lia, de feleannyira se volt őszinte, mint az előbb. - Látom, még mindig a kis répával nyomulsz. Tudod, őszintén érdekelne, hogy mi tart mellette ennyi ideig? Kapcsolatai vannak? Pénze? Jó vele a szex? Szereted kihasználni a nyomikat? Vagy mi? Mert más indokot nem igazán tudok mondani.
- Képzeld el Lia... - karolta át Adam. - Szeretem Amanda-t. A lehető legaranyosabb lány a világon, kedves, okos, vicces és ártatlan. A tökéletes nő, úgyhogy bármennyire is meglepő, nem fogom elhagyni miattad, mert belőled van több ezer a világon. Amanda sem egy világcsodája, ez tény, de ő lényegesen egyedibb, mint te. Éppen ezért, vele maradok, feleségül veszem és együtt neveljük majd Cornelia-t és Tommy-t.
Lia lefagyva ácsorgott, de én is. Ez most mi volt?
Adam elengedte a döbbent lány, majd mellém lépett, rákulcsolta ujjait az enyémekre és magával húzott, ugyanis az osztály időközben elindult.
*
(Este Emma-éknál)

 A srácok is átjöttek, úgyhogy a ház kicsit zsúfolttá vált. Emma valami idióta társast szedett elő és azzal játszottunk meg beszélgettünk a továbbtanulásról.
- Jaj srácok.  - nyögött Nick a sokadik kérdés után. - Mi lenne, ha inkább arról beszélnénk, hogy egyetem után ki mit fog csinálni? Nem a suli a lényeg. Utána lesz még 70 éved, amit le kell élni.
-Nick-nek igaza van. - mondta Hayley. - Én biztosan nem fogok a szabályok szerint élni. Kit érdekel, hogy divat férjhez menni meg gyereket nevelni? Én nem akarok.
- De... azok gyerekek. - néztem rá döbbenten.
- És?
- Azok aranyosak. Azok édesek. Cukik. Taníthatod őket. Nevelheted őket. Szeretheted őket. - magyaráztam. Hayley csak legyintett.
- Én festeni akarok. - mondta Sophie. - Tudjátok, kiülsz az erdőbe és egész nap festesz.
- Maradok az informatikánál. - rázta a fejét Rob.
- Én Sophie-val vagyok. - szólalt meg Adam. - Természet, fotózás... mi kell még?
- Család. - jelentette ki Alex. - Valaki, akikhez haza tudsz menni.
- Persze, az is kell. Mindenképpen.  - helyeselt Adam. Nekem eszembe jutott a délelőtti monológja és megborzongtam.
- Pillanat és jövök, keresek egy pulcsit! - álltam fel és felmentem az emeletre. A vendégszobában (igen, abban, ahol 2 éve a karácsonyt töltöttük) lerogytam az ágyra és hanyatt dőltem. Túl sok mindent kavart fel bennem Adam délelőtti kiselőadása. Nemsokára vége a giminek. El kell döntenem, hogy hova tovább. És mi lesz Adam-mel? A kapcsolatunk eddig sem volt a legharmonikusabb, átlag 3 havonta úgy összeveszünk, hogy napokig nem kommunikálunk. Mi lesz jövőre?
Még nem gondolkodtam, hogy Adam-mel mi lesz. Meddig folytatjuk? Vagy ha meg is marad a kapcsolat, akarom-e, hogy egész életen át vele legyek? Az utolsó kérdésre tudtam a választ. Természetesen. Akarom ezt a srácot. Szeretem.
Mintegy végszóra, Adam nyitott be.
- Hé! Minden oké? Zaklatottnak tűntél.
- Csak egy kicsit gondolkoztam. - mondtam és próbáltam eltussolni a dolgot.
- Min gondolkodtál kicsim? - ült le mellém.
- A délelőtti mondatodon. - sóhajtottam nagyot.
- Jézusom, mit mondtam?
- Hogy feleségül veszel és együtt neveljük majd Cornelia-t és Tommy-t. Tudom, hogy Lia miatt mondtad. De akkor is felkavart. Egy csomó mindenen nem gondolkodtam eddig, de emiatt elkezdtem.
- Ami! - kezdte, majd rám feküdt és megcsókolt. - Nem vicceltem. Feleségül foglak venni, ha te is akarod. És lesz 2 gyönyörű gyerekünk.
- Cornelia és Tommy? - kérdeztem halkan.
- Igen. - mosolygott Adam. - Bocs, hogyha ezzel megijesztettelek. De én olyan régóta tervezgetem a közös jövőt veled.
Olyan boldog voltam, mint még soha. Magamhoz húztam.
- Szeretlek Adam Sacks. - súgtam a fülébe. - És szeretnék veled maradni életem végéig.
- Akkor ezt megbeszéltük. - csókolt meg. A csókunk elég hosszúra sikerült, és teljesen belefeledkeztünk. Adam lassan levette a pólóját, majd az enyémet is. A nadrágját is levette, és némi tiltakozás után az enyémet is lehúzta. Csak ketten voltunk, és tudtam, hogy mindkettőnk fejében ugyanaz jár.
- Ami, én... - kezdte Adam.
- Tudom. - sóhajtottam. - Hidd el, hogy tudom.
- És nem lehetne... - kezdte, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Riadtan kaptuk fel a fejünket.
- Ez ugye csak egy rossz vicc? - nyögtem fel.
- Nagyon remélem. - hangzott Adam halk hangja. Pillanatokkal később bebizonyosodott, hogy tévedtünk.
- Igazán érdekelne, hogy amikor végre hazajövök a családomhoz, miért látok egy félmeztelen párt a házban? - kezdte Pete. Én pedig tudtam, hogy ez nem egy rövid beszélgetés lesz.

 






















2016. december 18., vasárnap

Tavaszi zsongás

Sziasztok!
Majdnem egy hónapig szüneteltem, amit ismételten nagyon sajnálok. Időm se nagyon volt, kedvem se és fáradt voltam. Meg kifogytam egy kicsit az ötletekből. :/
Még nem teljesen tiszta, hogy merre fog továbbmenni a történet, de valamit mégis illene produkálnom, úgyhogy ne aggódjatok, lesznek részek! :)




Riry elutazása után mindannyian kicsit letargiába estünk. Emellett persze nagyon örültünk, hogy összejött neki és az első Skype-olás után tudtuk, hogy nem alakulhatott volna jobban a dolog. Riry hatalmas mosollyal integetett a kamerába és a szobatársai rosszallásai ellenére visongva mesélt az első napjáról.
- Hatalmas a stúdió! Tele van kamerával! És az a sok reflektor... - áradozott Riry, majd fájdalmasan megdörzsölte a szemét. - Mondjuk eléggé rossz órákig nézni. Be fog gyulladni a szemem.
Ekkor Riry egyik szobatársa az 'amatőr' szót sziszegve egy adag szemcseppet vágott Riry fejéhez.
- ÁÚ! - sikkantott egyet Riry. A lány addigra már kiment a szobából, így megköszönni se tudta a 'kedves' ajándékot.
- Ki volt ez? - érdeklődött Sophie.
- Amber. - legyintett egyet Riry. - Profi táncos. Sokkal jobban ismeri a helyzetet nálam.
- Elég bunkónak tűnik. - gondolkodtam el.
- Még nem ismerem eléggé. Nemtom milyen. Eddig nem túl barátságos, de lehet, hogy azért, mert új vagyok. Itt mindenki profi rajtam kívül. Én vagyok az egyetlen kezdő.
- Nem baj. Bele fogsz jönni. - mondta Alex. - Simán letáncolsz mindenkit.
- Ez csapatmunka. - mosolygott Riry. - Nincs rivalizálás.
- Aha. - bólogatott Hayley röhögve. - Ezzel a hozzáállással kicsinálnak. Állj ki magadért vagy az Amber-hez hasonlók kinyírnak!
- Oké Hayley, persze. - bólogatott Riry. Látszott, hogy nem hisz Hayley-nek. - Mennem kell lassan. Kezdődik a próba. Még beszélünk. Legyetek jók!
- Te legyél jó! - köszöntünk el, majd elsötétült a képernyő.

*
(Március közepe)


A suli minden időnket kitölti. Mindenki a továbbtanuláson pörög. Alex a kémikus szak mellett megjelölte a Zeneakadémiát, hogy a fuvolát se hagyja teljesen veszni. Sophie a Képzőművészeti Egyetemre akar bejutni, úgyhogy ő minden szabadidejében fest, rajzol vagy művtörizik. Hayley fogalmam sincs, mit csinál, ő nem hajlandó megmondani, hová jelentkezett. Cecy szerencsére nem érintett a dologban, ő boldogan járja a tizenegyediket.
A fiúk is szórakoztak egy darabig. Rob és Nick végül a bölcsészkart választották, mondván az a legkevésbé megterhelő és közel van a Zeneakadémiához, ahová Beckie és Jessy is jelentkezett. Adam pedig fotózást akar tanulni, úgyhogy ő is valamelyik művészeti egyetemen fogja tengetni a napjait.
Én pedig... nos megfogadtam Hayley tanácsát. Jelentkeztem a könyvtáros szakra, óvónéninek és hogy a törit se hanyagoljam el, beírtam a töritanárt is. Majd csak lesz valami. Úgyis a vizsgák után dől el minden. Az pedig még 3 hónap.
Riry nagyon belejött a londoni életbe. Háromnaponta Skype-olunk, de úgy tűnik, neki ez egyre kevésbé igénye. Rengeteg bulizós képet tölt fel a Facebook-ra és egész jól kijön a szobatársaival. Amber minden képen mellette áll, Riry ölelgeti, stb. Nekem valahogy rossz érzésem van a csajjal kapcsolatban, van néhány kép, ahol konkrétan fintorog Riry-re. Persze, Riry-nek hiába mondom, hosszú perceket tud Amber-ről beszélni, hogy milyen jófej és laza és cool. Aha. Biztos. Amber-rel egyszer kerültem közelebbi kapcsolatba, mikor is Skype-olás közben belehajolt a kamerába, majd röhögve megkérdezte tőlem, hogy 'Na mizujs répa?', én pedig egy 'Anyádat'-tal viszonoztam kedvességét.
Amber


Nagyon remélem, hogy semmit nem tervez Riry ellen, mert ha bántani meri, akkor megnézheti magát. Alex azonnal odautazna Hayley-vel együtt és Amber hamar a sürgősségin találná magát.
Mindezek mellett Lottie ügyét sem hanyagoltam el. Végigpörgettem a Facebook-on Adam ismerőseit, hátha ott van köztük, de nyilvánvaló volt, hogy nincs. De egy próbát megért.
Beszéltem Emma-val is, aki meglepő módon támogatta az ötletemet, mondván 'Adam-nek jár annyi, hogy rendesen megbeszélhessék a dolgot' . Azonban ő sem ismert egy Charlotte-ot se. Nem hagyta annyiban viszont, azóta is rendületlenül keresgél New York-ban, minden új ismerősét faggatja, hogy nem ismer-e egy lányt, aki kiköpött Taylor Swift.
Hosszú hetek teltek el, amíg végre találtunk egy kis infót a lányról. Cecy maga kotyogta ki a titkot, ami történetesen Lottie egyik fontos adata volt.
- Lottie-t nézegeted? - mondta egyszer vidáman, miközben én elgondolkodva forgattam a kezemben Adam és Lottie egy régi fotóját. Majdnem elejtettem a képet ijedtemben, de Cecy legyintett, hogy nem árul el. - Szóval Adam mesélt róla.
- Igen, miután anyukátoktól hallottam erről a lányról. Kénytelen volt utána elmesélni. - mosolyogtam.
- Áh, értem. - nevetett. - Nos igen. Minden, amit hallottál, igaz. Lottie a vadóc angyal, Mr. és Mrs. Richardson szeme fénye és életük legnagyobb kihívása.
- Nem meghaltak a szülei? - csodálkoztam.
- De igen. Mr. és Mrs. Richardson a nevelőszülei voltak. - magyarázta Cecy, nekem pedig hirtelen összeszorult a torkom. Ez lesz a megoldás. Lottie biztosan a rendes nevét használja!
- Nem tudod véletlenül, hogy mi az eredeti neve? - kérdeztem ártatlan hangon. Cecy gondolkozott egy darabig, majd megrázta a fejét.
- Tudom, hogy mondta. De elfelejtettem. Eszembe fog jutni, csak nem biztos, hogy az hamar lesz. - ígérte.
- Semmi baj, megvárom.
- Tudod, nem használta azt a nevet. - mesélte Cecy. - 13 éves volt, amikor a szülei egy autóbalesetben meghaltak. Lottie ezután gyerekotthonba került, majd Richardson-ék örökbe fogadták. Szerette őket és nagyon jó élete volt náluk. Még a nevüket is felvette, hogy ne kelljen emlékeznie arra, hogy ki is ő valójában.
- De akkor miért bulizott annyit? - kérdeztem. - Ha ennyire jó élete volt, miért nem vigyázott magára?
- Hiányzott neki valami. - mondta Cecy csendesen. - Elvesztette a szüleit, újakat kapott helyettük, akik úgymond csak befogadták, nem a sajátjuk volt. Néha nagyon érzelgős tudott lenni. Sokszor fájlalta, hogy nincs senkije, aki ténylegesen az övé és kötődhet hozzá. Kereste a helyét, azért bulizott. Végül aztán, mikor ki akart szállni az egészből, amikor túl volt AZON a bulin, megtudta, hogy terhes.
- Honnan tudsz te ennyit erről?
- Mikor Anya kizárta innen Lottie-t, Adam-mel sokat kerestük. Mikor Adam aztán megtudta, hogy mi a helyzet, egy darabig nagyon maga alatt volt. Lottie egyszer küldött neki egy levelet, közvetlenül az elutazása előtt, azonban Adam ki sem nyitotta és hozzám vágta, hogy tüntessen el, mert ő látni sem bírja. Ugyanakkor persze eltépni sem bírta volna. Mégiscsak szerette Lottie-t. Így én szépen elégettem. Miután elolvastam. Innen tudok ennyit.
- Értem. - állt össze a kép. - Még mindig nem jutott eszedbe a név?
- Nem sajnos. - fintorgott. - Adam biztosan tudja.
- Nehogy megkérdezd! - rémültem meg. Cecy elkomorodott és hosszan nézte az arcomat.
- Meg akarod keresni, ugye? - kérdezte.
- Nem, csak... igen. - vallottam be.
- Ami, figyelj rám! - kezdte. - Megértem, hogy miért tennéd. Pontosan értem, hogy mit akarsz ezzel. De nagyon kérlek, ne tedd! Adam nem bírná elviselni, ha az a lány megint felbukkanna. Én is bírtam Lottie-t, de ne. Nem akarom, hogy Adam megint kibukjon miatta!
- Hátha nem bukna ki... Végül is 3 éve történt.
- Amanda. Értékelem a szándékodat, nagyon kedves ez a 'hozzuk össze őket egy tisztázó beszélgetésre' dolog, de nem fogom hagyni. Boldogok vagytok Adam-mel. Nem kell felforgatni ezt. Mert ne legyen egy szemernyi kétséged afelől, hogy ha Lottie nem zárkózik el, Adam azonnal elhagyna miatta!
- Tessék? - ültem tátott szájjal. - Hiszen 3 éve nem látták egymást, egy szót se beszéltek, semmi nem történt köztük, én pedig lassan 2 éve a barátnője vagyok!
- És? Ő volt az első szerelme.
- Na de... - pislogtam. - Most mennem kell.
Ezzel kiviharzottam az ajtón és meg sem álltam a legközelebbi parkig. Ott leültem egy padra és órákat töprengtem a hallottakon. Adam tényleg otthagyna Lottie-ért?
Egyvalamit biztosan tudtam. Nem hallgatok Cecy-re. Megkeresem azt a lányt, ha addig élek. Nem érdekel, hogy esetleg megégetem magam a dologgal.
























2016. november 20., vasárnap

Igyekezet

Sziasztok!
Ismét 2 hétig nem volt rész. Viszont túl vagyok az angol szóbelin is, úgyhogy mostantól egy kicsit csökken a tennivalóim mennyisége. Na nem nagyon, de egy kicsit.





Mivel Hayley-vel semmire nem jutottam, elgondolkodtam, hogy kit avathatnék be a dologba. Biztos voltam benne, hogy Alex ugyanúgy reagálna, mint Hayley és annyit tanácsolna, hogy hagyjam annyiban a dolgot, Lottie nem az én ügyem. Cecy-vel mégsem vitathattam meg, hiszen Adam húga és ismeri a történetet. Plusz azonnal lebuknánk. Riry 2 hét múlva utazik Londonba, rá nem számíthatok most. Emma New York-ban van, esetleg megkérdezhetem, hogy nem ismer-e egy Charlotte Richardson nevű lányt. Kicsi az esélye, de elképzelhető, hogy Lottie a keleti partig 'futott' szégyenében.
Illetve, ott van még Sophie. Szegény éjjel-nappal az egyetemi felvételijére készül. A helyi festészeti egyetemre akar bejutni és az nem egyszerű, mert a suli nagyon népszerű. Megkérdezem, de nem hiszem, hogy ráér.
Jobban belegondolva, kb. egyedül maradtam. Persze, így Adam biztosan nem tudja meg, de jó lett volna, ha van mellettem valaki, akivel együtt dolgozunk az ügyön. Egyáltalán hogyan kezdjek hozzá?

*
(2 hét múlva, reptér)


Riry mosolyogva állt a bőröndjei között. Az anyukája folyamatosan magyarázott neki, de ő nem igazán figyelt rá. A szeme csillogásából ítélve, az járhatott a fejében, hogy nemsokára maga mögött hagyja az egész itteni világát és egy olyanba csöppen bele, amiben sikere lehet. Érthető, hogy az anyja monoton rikácsolása nem érdekelte annyira.
Mi csendben vártuk, hogy Riry mamája befejezze a monológját. Az apukája is mellettünk állt és ő is türelmesen várta, hogy a volt felesége végre csendben maradjon.
- Jól jegyezd meg Audrey... - mondta az anyukája. - Londonban a fiúk sokkal rámenősebbek, mint itt. Leszel szíves eszednél lenni. Nem szeretném, ha akkora szégyen érne, hogy a lányom 19 éves korában terhes legyen egy vadidegentől.
- Persze Mama. - bólintott Riry.
- És meg ne tudjam, hogy iszol. Ha ilyesmit teszel és kitudódik, azonnal hazajössz, értetted?
- Ebből elég legyen! - szólt közbe Riry apja. - 19 éves, megy vele a tanára, nem lesz baj. Ha pedig bulizni akar, tegye! Nem a középkorban élünk. Jó, hogy nem csomagoltál neki tűt és fonalat, hogy szabad idejében terítőt horgoljon!
- Thomas, ne szólj bele! - háborodott fel Riry anyja, mire a lánya nemes egyszerűséggel arrébb sétált.
- Igen, ez a családom. - mutatott az időközben egyre hangosabban vitázó szüleire. - Nem szabad összeereszteni őket.
- Látjuk. - sóhajtott Alex.
- Majd lenyugszanak.- vont vállat Riry.
- Biztos készen állsz te erre? - kérdezte Cecy szomorúan. Szegény, majd megszakadt a szíve a legjobb barátnője miatt, de nem akarta visszatartani, mivel tudta, hogy Riry-nek mennyit jelent ez az út.
- Nem szívem. Semmiben sem vagyok biztos. - simította meg Cecy haját Riry. - Csak abban, hogy szeretnék kitörni ebből a mostani élethelyzetből. Nem akarom, hogy a szüleim még 2 évig így káráljanak a fejem felett. Ez a forgatás a legjobb dolog, ami történhetett velem.
- Vigyázz magadra! - ölelte át Sophie. - És tényleg óvatosan az alkohollal! Legalább nekem hidd el.
Erre mindannyian halványan elmosolyodtunk, hiszen Sophie és az alkohol valóban nem volt a legnyerőbb párosítás, lásd Cody. Ennek ellenére, persze a beszólás maga vicces volt, de Sophie is csak feszültségoldásnak szánta, amikor majdnem megerőszakolták, nem találta annyira poénosnak a helyzetet.
- Vigyázni fogok. - ígérte meg Riry. Alex komoly arccal biztosította, hogy azonnal telefonáljon ha baj van, mi igyekszünk segíteni, akár el is utazunk hozzá, ha kell.
- Nem tudsz hazajönni valamikor? - kérdezte Cecy. - Úgy értem, augusztus nagyon messze van. A szüleid, az egyetem...
- Nem tudom. Ha lehet, akkor természetesen hazajövök. De úgy tűnt, hogy elég zárt a rendszer. Az egyetemmel meg nem lesz gond, ezt a félévet el sem kezdtem. Januárban levizsgáztam, majd augusztusban megpróbálom az akkori vizsgákat is letenni, ha nem sikerül, akkor maximum egy félévvel többet járok egyetemre.
Ebben a pillanatban a hangosbemondó bemondta, hogy az utasoknak még 10 percük van a csomagjaikat berakni. Riry egyesével megölelt minket.
- Visszavárunk. - suttogtam neki.
- Köszönöm, hogy kijöttetek velem. Hiányozni fogtok. Szurkoljatok nekem! - mosolygott Riry, de már az ő mosolya sem volt annyira őszinte. A szüleit is megölelte, majd a cuccait felvéve elindult, hogy lerakja őket a megfelelő helyre. Ahogy a távolodó vékony alakot figyeltük, mindannyiunknak elszorult a szíve. Ez a törékeny lány annyira menekülni akar a saját élete elől, hogy a bolygó túloldaláig is elmegy, csak nyugta legyen.
20 perc múlva a gép felszállt, mi pedig hosszasan néztünk utána. Utána halkan elbúcsúztunk és hazamentünk. Aznap mindegyikünk fejében az járt, hogy Riry jól döntött-e. Itthon is boldogulhatott volna. Remek táncos, a Hollywood-i filmekbe is kellenek táncosok, lett volna munkája.
Ugyanakkor a szülei tönkreteszik az életét. Egymást szidják, észre sem véve, hogy a lányuk egyre kevésbé szeret velük lenni. Ha Riry megerősödik és lelkileg rendbe jön ettől az úttól, akkor had menjen! Váltsa valóra az álmait, bizonyítsa be magának, hogy képes bármit elérni, aztán jöjjön haza és mutassa meg a szüleinek is, hogy több annál, mint aminek kezelik. Több egy kislánynál.
Ameddig ő nincs itt, mi sem fogunk unatkozni. A maradék 3 hónap suli elég kemény lesz, utána pedig vizsgák. Nem lesz időnk aktívan szomorkodni. A kevéske szabadidőben pedig beszélgetünk a lányokkal és erősítjük egymást, találkozom Adam-mel és valószínűleg el fogja érni, hogy lefeküdjek vele, mert istenem, annyira jó volt a múltkori is. És persze ott van Lottie ügye, amiről nem tettem le. Elcsórtam egy fényképet Adam jegyzetei közül, hogy az interneten megismerjem, ha szembejön a képe. Lottie és Riry tulajdonképpen nagyon hasonlóak. Mindketten menekülnek a saját életükből és valahol máshol egy teljesen újat kezdenek.
Mindenképpen meg kell találnom őt. Adam miatt és Riry miatt is.










2016. november 5., szombat

Try

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy ennyit kellett várnotok erre a részre. Még kommenteltetek is, ami miatt pláne siethettem volna. Nagyon sok leckét adtak a szünetre, úgyhogy a héten azt dolgoztam fel, tegnap pedig nem voltam itthon. Igazából sok kedvem most sincs írni, mert most sírtam 20 percet folyamatosan, de nem tehetem meg veletek, hogy ma sem írok.




Másnap reggel mire felébredtem, Adam nem volt sehol. Ezt kicsit furcsálltam, hiszen most aludtunk először együtt engedéllyel, ilyenkor nem kellene itt hagynia, hogy a szobából kilépve, egyedül álljam a kérdő tekinteteket. Catherine biztosan kifaggat, hogy milyen volt az éjszaka. Miért hiszi azt mindenki, hogy amikor egy pár együtt alszik, akkor feltétlenül csinálnak OLYASMIT is?
Gyorsan összeszedtem a ruháimat és besurrantam a fürdőszobába felöltözni. Miután végeztem, lementem a konyhába, de meglepetésemre senki nem volt ott. Körbejártam az egész házat, hogy most mi van, de senkit nem találtam meg. Most komolyan, mi a fene ez?
Hirtelen becsapódott a bejárati ajtó és Adam lépett be egy csomag péksüteménnyel a kezében.
- Ó, te ébren vagy? - kérdezte vidáman, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egyedül hagynak az első éjszaka, mikor hivatalosan ott alszom.
- Igen. Hol van mindenki?
- Elmentek bevásárolni.
- Vasárnap reggel? - néztem furán.
- Úgy tűnik, nincs jobb dolguk. - vont vállat Adam, majd vidáman fütyörészve lepakolt és teríteni kezdett. - Gyere, reggelizzünk!
Én engedelmesen leültem az asztalhoz, majd halványan elmosolyodtam, mikor megláttam, hogy hozott nekem lekváros sütit, ugyanolyat, amit egyszer ő maga hajított el a kertjükben egy szintén vasárnapi reggelen.
- Hogy aludtál? - érdeklődött Adam.
- Jól. Nem fáztam.
- Az jó. Máskor is itt alhatnál. Vagy nem csak alhatnál...
Én félrenyeltem a falatot. Hát ezért ment el mindenki? Hogy hátha reggelre lenyugszom és beleegyezem, hogy lefeküdjünk?
- Ezt majd megbeszéljük. - nyögtem ki nagy nehezen. Adam elkomorodott.
- Rendben. Amúgy meddig maradhatsz? Mert Anyáék elég sokára jönnek haza. - célozgatott.
- Nem tudom, nem mondták. De majd hazatelefonálok. - mondtam, miközben lassan a végére értem a sütinek. Adam szótlanul nézte, ahogy eltüntetem, majd egy bögrét nyújtott felém.
- Tea, tej, kávé?
- Tea. - válaszoltam mosolyogva. Adam töltött nekem egy pohárral, majd miután megittam, várakozóan nézett rám.
- Felhívom Anyát. - mentettem ki magam és elrohantam a telómért. Anya nagyon örült, hogy hívom és megnyugtatott, hogy jól tettem, hogy nem rögtön elsőre... ettől függetlenül maradhatok estig.
A konyhába visszaérve Adam arcán némi csalódottságot pillantottam meg. Őszintén sajnálom, de mit várt a suli legszégyenlősebb csajától? Még hosszú hónapok kellenek ahhoz, hogy ez megtörténjen. Talán mire levizsgázunk.
- Sajnálom. De nem. Még nem készültem fel rá. - mondtam a szemébe nézve. Adam átölelt.
- De én annyira szeretném. -suttogta a hajamba.
- Elhiszem. Én pedig halálra vagyok rémülve és határozottan nem készültem fel rá. Néhány hónap múlva, oké?
Adam nagyot sóhajtott, majd hirtelen magához szorított, én pedig döbbenten kaptam levegő után. A nadrágja egy bizonyos helyen meglehetősen kemény volt.
- Úristen. - suttogtam.
- Igen, ennyire akarom. - mondta halkan és megremegett a hangja. Én nagyot sóhajtottam.
- Gyere.  - azzal felmentünk a szobájába.

*
(Délután 15:30)

 Azonnal találkozni akartam Hayley-vel. Muszáj volt. Nem hagyott nyugodni a dolog Lottie-val. Lehet, hogy a délelőtti dolog egy kicsit elterelte a figyelmemet, de most, hogy minden idegszálammal képes voltam újra értelmes dolgokra koncentrálni, tanácsot kellett kérnem. Természetesen Adam meztelen mellkasát nézve nem Lottie-n járt az eszem, de miután kiszórakoztuk magunkat, ahogy Adam mondta, az én fejem is kitisztult.
Sajnálom, hogy csalódást okoztam neki, hiszen azért elsőre nem fekszem le vele, bármennyire is könyörög. De nem hiszem, hogy annyira rossz lett volna fehérneműben csókolózni az ágyán. Legalábbis nem tette szóvá. ;) A meztelenségre még nem vagyok felkészülve. Ahhoz a gondolathoz még szoktatnom kell magam, hogy Adam látni fog ruha nélkül.
Tehát. Visszatérve Hayley-re. A park bejáratánál várt rám és irtó dühösnek tűnt.
- Gyönyörűm, remélem jó okod volt iderángatni, ugyanis megfagyok! - dühöngött.
- Ne aggódj, van rá okom. - mosolyogtam Hayley szenvedésén, hiszen nyáron meg a meleggel van baja. Neki sose jó semmi.
Gyorsan kerestünk egy cukrászdát, ahová beülhettünk és Hayley azonnal szerzett egy forró teát.
- Végre. - bosszankodott, mikor belekortyolt.- Miért is vagyunk itt?
- Régen láttalak. - mondtam ártatlan mosollyal. Hayley azonban nem találta viccesnek.
- Tegnap este együtt keringtünk a világ legdepressziósabb szalagavató-számára, erre te hiányolsz? Ott van a pasid, őt hiányoljad!
- Hayley, nyugi, csak vicceltem.
- Mi a fene, még humora is lett hirtelen... - legyintett. - Tehát?
Gyorsan vázoltam neki a sztorit Lottie-ról. Hayley elgondolkodva forgatta a csészét a kezében.
- Miért is olyan fontos ez neked? Ez egy 3 éves történet. Elmúlt. Vége van.
- Igen, tudom. De muszáj tudnom, mi történt a lánnyal.
- Miért is, ha szabad kérdeznem? Mi közöd neked ehhez az egészhez?
- Igazából semmi. - ismertem el. - Csak érdekel.
- Na látod. Nincs vele dolgod, tehát hagynod kellene. Nem kell folyton más dolgába ütni az orrod. - mondta Hayley és részéről lezártnak tekintette a témát.
Én próbáltam újabb és újabb érveket bedobni amellett, hogy miért kell nekem tudnom Lottie sorsáról, de 3 perc után Hayley felállt, elköszönt és hazament. Én egyedül maradtam.
Hazafelé sétálva elgondolkodtam. Hayley-nek igaza volt, de nem hagyott nyugodni a dolog. Adam első nagy szerelméről van szó. Megérdemli, hogy tudja, mi történt. Nem válhatnak el így. Lottie akármennyire is kemény lány lehetett, kellett neki valaki, aki támogatja. A nevelőszülei biztosan nem álltak mellé, a gyerek apjára nem számíthatott, barátok pedig ebben az esetben nem igazán szoktak segítő kezet nyújtani. Adam volt az egyetlen, aki mellette állt volna, de őt ellökte magától. Ez is érthető, hiszen szégyellte magát. Adam most is kisfiús, 15 évesen még inkább az volt. Lottie pedig nem akarta belerángatni ebbe a csúnya ügybe és szégyellte magát, hiszen Adam olyan ártatlan volt hozzá képest, így nem mert bízni benne, hogy megértené.
Ezeknek találkozniuk kellene. Meg kellene beszélniük. Meg hát, minek is tagadjam, én is kíváncsi vagyok rá.
Nem tudom, hogy hogyan és mennyi idő alatt, de meg fogom találni Lottie-t. Muszáj.













2016. október 23., vasárnap

Lottie

Sziasztok!
Itt vagyok újra. A héten emelt érettségiztem angolból, úgyhogy megnyugodhattok, mostantól több időm lesz írni.




Adam döbbenten bámult engem. Gondolom legrosszabb rémálmaiban sem fordult elő, hogy a barátnője megtalálja a 4 évvel ezelőtti naplóját és az akkori szerelme fotóját bámulva fogja várni az első este, mikor náluk alszik hivatalosan. Hát bocsi. Ilyen az élet.
Én is csöndben néztem őt és próbáltam leolvasni az arcáról valamit. Lottie fotója továbbra is a kezemben volt. Magyarázatot vártam. Miért nem mesélt erről a lányról soha? A kezemben tartom a bizonyítékot, hogy szerette.
Végül Adam törte meg a csendet.
- Hogy találtad meg?
- Leesett a szekrényben és kiszedtem. - válaszoltam nyugodtan.
- Egyáltalán miért kerested? - lépett közelebb.
- Nem kerestem.
- Akkor mit kerestél a szekrényemben? - hajolt le hozzám fenyegetően.
- Információt.
- Ugyan miről? - mondta Adam, érezhető indulattal a hangjában. Tudtam, hogy még egy mondat és ordítani fog.
- Róla. - fordítottam felé a kezemben tartott képet. Adam hátrahőkölt, aztán halványan elmosolyodott. Bennem pedig összetört valami. Lottie még ennyi idő után is hatással van rá.
- Szóval Anya elmesélte... - sóhajtott. Leült az ágyára és intett, hogy üljek mellé. Én megtettem. - Szeretném tudni, hogy mit mondott róla.
- Hogy barátok voltatok. És hogy miatta nem találkoztatok többet. Mert szeretted, de ő megbántott, anyukád pedig védeni akart.
- Hát persze. A történet, ahogy Anya ismeri.
- Miért, nem így történt?
- Nem egészen.
- És hajlandó lennél végre 2,5 év után mondani valamit erről a lányról? - csattantam fel.
- Persze. Egy helyre jártunk gitározni és összehaverkodtunk. Jófej volt és vicces. Sokkal vagányabb volt nálam és ezért nagyon imponált. Lassan beleszerettem. Anya azonban mindig utálta Lottie-t. Igaz, Lottie nem volt az udvariasság mintaképe, de 15 évesen ettől csak még jobban tetszett. - mesélt Adam, közben ujjával Lottie fényképét cirógatta. Erős volt a kísértés, hogy kitépjem a kezéből és darabokra szaggassam, de nem tettem.
- Eddig ugyanaz, mint amit anyukád mondott. - tettem hozzá.
- Elmesélte azt is, amikor elküldte?
- Igen. Részegen és sírva jöttél haza. Emiatt ő megharagudott Lottie-ra és elküldte. És Lottie sose jött vissza.
- Anya nem tudja az előzményeket. - sóhajtott Adam, majd maga elé bámult. Én egyre idegesebb lettem. Eljövök hozzá, hogy itt aludjak, erre egyre több fura dolog derül ki róla.
- Hajlandó lennél végre elmondani? - csattantam fel 2 perc múlva, mikor Adam még mindig csendben ült.
- Igen, hogyne. - törölte le az arcát. - Lottie-val elmentünk bulizni. Teljesen ártatlanul indult, nem volt pia, 15 évesek voltunk és igaz, hogy Lottie járt rendes bulikba is, előttem visszafogta magát.
- Aha.
- Tehát elmentünk. És tök jól éreztük magunkat, beszélgettünk, táncoltunk. Én felkértem Lottie-t táncolni és már éppen be akartam vallani neki, hogy szeretem, amikor belépett 3 nálunk idősebb srác. Lottie azonnal lefagyott, vagyis tudtam, hogy ismeri őket.
- Igen, eddig értem. - bólogattam. Adam mély levegőt vett, ebből tudtam, hogy most következik a neheze.
- Nem értettem, hogy Lottie miért fél ennyire. Aztán hamar kiderült, hogy Lottie ezekkel a srácokkal szokott bulizni. És le is feküdt az egyikkel. A srác pedig úgy gondolta, hogy mostantól igényt tart Lottie-ra, hiszen szép, bevállalós és ha egyszer sikerült, akkor sikerülhet többször is.
- Adam, ne haragudj, de.... az, hogy 15 évesen lefekszik valakivel.... az nem annyira nagyon durva dolog. Mármint nem jó. De ez manapság nem akkora dolog. Értem, hogy felkavart, de szemmel láthatóan Lottie nem akart többet a sráctól, ha megijedt tőle.
- Persze, ha csak ennyi lett volna, akkor nehezen, de beletörődöm.
- Mi volt még? - suttogtam. Adam szemében csillogtak a könnyek, ami nem kis aggodalomra adott okot.
- Lottie terhes volt. - mondta ki Adam és elcsuklott a hangja. A tenyerébe temetett arccal sírt. - Lefeküdt a sráccal és terhes lett. Pedig én ott voltam, szerettem, ő meg lefeküdt egy sráccal, akit akkor látott először.
Én ügyetlenül simogattam a vállát. Erre nem lehet mit mondani.
- És mi történt másnap? - kérdeztem alig hallhatóan.
- A 3 srác nemsokára elment, én pedig elrohantam és valahogy szereztem piát és mindet megittam. Csak azért, hogy ne legyen annyira szar. De az volt. Mikor bőgve és részegen hazaértem, anyukám majd elájult, hogy hajnali egykor miért így esem haza. Rögtön tudta, hogy valami történt Lottie-val. Különösen, miután másnap reggel Lottie kopogtatott kétségbeesetten. Én nagyon rosszul voltam, úgyhogy nem tudtam lemenni, így anyukám nyitott ajtót. Nem tudom, pontosan mit mondott, de Lottie azonnal eltűnt, anyukám pedig 2 órán át magyarázott nekem arról, hogy soha többet nem szeretné látni azt a lányt. Se itt, se máshol a közelemben.
- És utána Lottie eltűnt... - idéztem fel Adam anyukájának szavait.
- Innen igen. Én még egyetlen egyszer beszéltem vele. Írt nekem Facebook-on, hogy mindenképpen beszélnünk kell. Találkoztunk és elmondta, hogy tényleg terhes attól a sráctól és direkt nem avatott be eddig. Én elmondtam neki, hogy szeretem. Ő pedig idegesen felnevetett és azt mondta, hogy elköltözik innen, mert nem bírja elviselni az emléket. Minden csak arra a bulira emlékeztetné.
- Ez érthető. Nem lehetett egyszerű neki. 15 évesen terhesnek lenni. - próbáltam valamit hozzászólni.
- De ő maga akarta. Ő akart lefeküdni a sráccal. Nem megerőszakolták. Ő is akarta. Ha csak megtörtént volna, akkor támogattam volna, segítettem volna neki mindenben, de így.... így nem. Soha többet nem láttam őt. De nagyon sokáig hiányozott. Rengeteget sírtam miatta. Aztán valahogy... elmúlt.
- Pedig az előbb eléggé elérzékenyültél. - mondtam és akaratlanul is enyhe rosszallás volt a hangomban.
- Tudom. Ez a kép akkor készült, mikor Lottie először jött át. Az egy jó nap volt.
- Értem. - sóhajtottam. - Köszönöm, hogy elmondtad. Viszont szeretnék aludni menni.
- Akkor gyere, aludjunk! - hajtotta fel a takarót Adam.
- Inkább alszom a vendégszobában. - mondtam halkan.
- Tessék? A szüleim megengedték!
- Tudom, de most valahogy nincsen kedvem hozzá. - vontam vállat és elindultam az ajtó felé.
- Lottie miatt, ugye?
- Igen, miatta. - ismertem be.
- De miért? Ő csak egy ember a múltamból. - tárta szét a karját Adam. - Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni?
- Ő nem csak egy ember a múltadból. Sírtál az előbb, Adam, 19 éves fiúként. Csak azért, mert mutattam egy fotót és mesélned kellett róla. Te még mindig szereted ezt a lányt.
- Dehogyis! Itt vagy nekem te. Lottie-val évek óta nem beszéltem.
- Tudom, de ettől még szeretheted.
- Ami, ne csináld ezt! Nem tagadom, ha találkoznánk, az felkavarna, de nem szeretem már. Kinevetett, mikor bevallottam neki, hogy szeretem. Hiányzott persze, de 4 éve nem láttam. Nem is szoktam gondolni rá. Eszembe se jut. Maximum nagyon ritkán.
- Jó, rendben. - hagytam rá.
- Én szeretlek téged Ami. Jobban, mint Lottie-t valaha. Hidd el nekem, hogy nem hagynálak el érte. Nem érdemli meg. - lépett közelebb. Félve átölelt. - Nagyon szeretlek és nem akarlak egy ilyen hülyeség miatt elveszíteni.
- Jó. - mondtam halvány mosollyal.
- Alszol itt velem? - kérdezte félve Adam. Én nagy nehezen beleegyeztem, mert nem volt szíven magára hagyni. Mikor lefeküdtünk, jó szorosan átölelt, én pedig hozzábújtam.
- Tudod, a mai éjszakára voltak más terveim is, nemcsak az alvás. - suttogta a fülembe. - De szerintem jobb, ha nem a mai zaklatott este után tesszük meg.
- Szerintem is. - értettem egyet. - Majd legközelebb. Egyébként.... Lottie végül szült?
- Nem tudom. Ez egy jó kérdés. A netről is eltűnt.
- Sose akartad megkeresni?
- Dehogynem. Érdekelt, hogy otthon hogyan fogadták a hírt. Tudod, Lottie szülei meghaltak, mikor 13 éves volt.
- Szegény lány. - mondtam őszintén.
- Nevelőszülőket kapott. Nem tudom, hogy hogyan reagáltak.
- Nem hiszem, hogy örültek neki.
- Én sem.
Még beszélgettünk picit, aztán elaludtunk. Mindketten fáradtak voltunk. Egyrészt a szalagavató, másrészt a beszélgetés kimerített mindkettőnket. Az utolsó gondolatom az volt, hogy ha törik, ha szakad, megkeresem ezt a Lottie-t és kiderítem mi lett vele.

















2016. október 9., vasárnap

Már megint mi ez?

Sziasztok!
Itt vagyok végre.
Tudom, hogy sokat kellett várnotok erre a részre, úgyhogy igyekszem nagyon jót írni kárpótlásul.





Adam-éknél először eléggé zavarban voltam. Most fogok itt aludni először rendesen, a szüleim engedélyével. Az se segített a lenyugodásban, hogy a kocsiban Adam szülei kijelentették, hogy alhatunk együtt, ha akarunk. Mármint, Adam meg én.
Odaérve még vacsiztunk egy kicsit, mert senki sem evett rendesen ebéd óta.
- Amanda, tudod már, hogy hova mész tovább? Tudom, hogy a vizsgák 4 hónap múlva lesznek, de kíváncsi vagyok rá. - kezdte kedvesen Adam mamája. Én kicsit elpirultam, de igyekeztem rendesen válaszolni.
- Még nem tudom pontosan, de a könyvtáros és az óvónéni szak közül valamelyik szerintem.
- Ó, kicsim ez nagyon jó! - lelkendezett. - Biztosan jó óvónéni lennél. Van egy kisöcséd is, tehát tapasztalatod is van.
- Igen, de ez nem feltétlen elég. - szabadkoztam.
- Persze, hogy nem, de jobb, mintha akkor látnál először igazi gyereket. Szerintem neked menne. Én mindenképpen azt javaslom a könyvtáros helyett.
- Szerintem is. Könyvtárosként elég unalmas lehet. Rendezgeted a könyveket, ülsz egész nap és problémás ügyfelekkel vitatkozol. - folytatta Adam papája. - Nem egy túl izgalmas dolog.
- De a könyvtáraknak van egy hangulata. - mondta Cecy. - Nem csodálom, hogy Aminak tetszik. Könyvillat...
- Mondja ezt az, aki a kötelezőket is filmen nézi meg és kb. kétszer volt eddig könyvtárban. - nevetett Adam. Cecy erre nyelvet nyújtott Adam-re.
- Gyerekek légyszíves, vendég van! - szólt rájuk Mark.
A vacsora többi részében Cecy és Adam nem szólaltak meg és a társalgás is elült. Utána szép sorban mindenki elment fürdeni, Adam mamája és én maradtunk utoljára. A nappaliban ücsörögve beszélgettünk.
- Tudod szívem, örülök, hogy így egymásra találtatok. - mondta mosolyogva Catherine.
- Én is. - mondtam gyorsan, mert nem igazán akartam belemenni ebbe a témába. Olyan kínos erről beszélgetni.
- Tudod, mikor Adam idekerült, nagyon féltettem. Az osztálya normális volt, de a haverjai.... ne érts félre, nem Nick-ről és Rob-ról van szó, ők nagyon helyesek, bár igaz, hogy őrültek...
- Igen, tudom.  -mosolyogtam udvariasan.
- Lottie volt az egyetlen ember, akitől féltettem. - sóhajtott Adam mamája. Na, ez új! Kezd érdekes lenni a sztori. Ki az a Lottie? Egyértelműen lány. Adam sose beszélt róla.
- Bocsánat... Lottie? - kérdeztem halkan. Catherine mintha meg se hallotta volna.
- Nyilván ismered a történetet Lottie-ról.  - folytatta. - Kilencedikben legjobb barátok voltak Adam-mel. Nem is a suliból ismerte, hanem ugyanoda járt gitározni, mint ő. És nagyon tehetséges volt.
- Igen, az jó. - bólogattam, közben minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy megértsem, Lottie miért volt olyan szörnyű.
- Legjobb barátok lettek, ugye, ezt nyilván tudod. Charlotte pedig egy gyönyörű lány volt. Adam biztosan mutatott róla képet... De hát Lottie mindig is vad életet élt. Angyalinak nézett ki és közben egy igazi rosszlány volt. Hiába mondtam Adam-nek, hogy hagyja azt a lányt, nem hallgatott rám. Aztán egyszer sírva jött haza. Részegen....  - borzongott meg Catherine. Én csendben hallgattam.
- És utána... másnap Lottie eljött ide, hogy bocsánatot kérjen tőle. Én viszont elküldtem.
- De miért? - tört ki belőlem a kérdés.
- Miatta sírt Adam. 15 évesen. Egy 15 éves fiú csak akkor zokog, ha szerelmi bánata van. Lottie csinált valamit. Adam pedig nyilván szerette, annak ellenére, hogy mondtam neki, hogy rossz vége lesz.
Én döbbenten ültem. Adam sose említette ezt a lányt. Pedig elvileg szerette.
- Lehet, hogy szégyellnem kéne, hogy miattam sose beszéltek többet. De nem engedem, hogy egy kis ribanccal lógjon. - fejezte be a történetet Catherine. Én csendben ültem. Nem tudtam mit mondani. Szerencsére Cecy ebben a pillanatban végzett, úgyhogy kilőttem a fürdőszobába és megfürödtem.
A zubogó víz alatt volt időm gondolkodni. Egy eddig ismeretlen lány Adam múltjából. Adam szerette őt. Miért nem beszélt róla? Ki a franc volt ez a Lottie?
Muszáj kiderítenem.
A fürdőszobából kilépve bementem Adam szobájába. Adam azonban sehol sem volt. Biztos fürdik. Tudom, hogy rémesen gáz, de elkezdtem szépen halkan kinyitogatni a szekrényeit, valamiféle bizonyíték után kutatva. Ha Adam és Lottie barátok voltak, akkor kell lennie valami apró emléknek.
Végül 2 perc ideges kutatás után, valami leesett az egyik szekrény hátuljában. Letérdeltem és kihalásztam. Egy kicsit szakadt füzet volt az. A borítójára az Emlékek szó volt írva. Én lélegzetvisszafojtva ültem le a földre. Kinyitottam a füzetet és nem sok hiányzott, hogy felsikoltsak. A 15 éves Adam feljegyzéseit tartottam a kezemben. A füzetben rajzok, kották, néhány soros bejegyzések (' az én gyönyörű Lottie-m' ) és fényképek voltak. Adam-ről, a lányról és kettejükről.
Kivettem az egyik képet és szembe néztem a rajta lévő lánnyal. Charlotte valóban gyönyörű volt.
Charlotte

Pár másodpercig csendben tanulmányoztam a lány arcát és apró gyűrődéseket vettem észre a papíron. Hullámokban gyűrődött meg. Adam könnyeinek a nyomát láttam viszont...
Kavarogtak a kérdések a fejemben. Miért nem mesélt róla soha? Miért titkolta előlem ezt a kapcsolatot? Fontos volt neki. Megértettem volna.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és belépett Adam. Értetlenül nézett rám és a kezemben tartott füzetre.
- Te meg mit csinálsz?













2016. október 7., péntek

Itt vagyok!

Sziasztok!
Szerencsésen túléltem az osztálykirándulást, úgyhogy, aki eddig aggódott értem, az megnyugodhat.
Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, nagyon sok dolgom volt, végzős év, kezd durvulni és hirtelen minden tárgyból egy halom tanulnivaló szakadt rám. :/
Most sincs igazából időm, de már nagyon zavar, hogy hetek óta egy hangot sem írtam nektek, pedig a statisztika mutatja, hogy nézitek és várjátok, hogy írjak.
Vasárnap jön az új rész.
Köszönöm az eddigi kitartást, zseniálisak vagytok! :)

2016. szeptember 18., vasárnap

Szavak

Sziasztok!
Remélem nem várattalak túl sokáig titeket.
Előre szólok, hogy a jövőhéten poszt nem lesz, mert osztálykirándulunk. Igen, most.
Rész leghamarabb 2 hét múlva vagy esetleg a 26.-ai hét elején, ha nagyon ráérek!


A keringő után hirtelen minden felpörgött. A 2 osztálynak még hátravolt az osztálytánca is, vagyis át kellett öltözni újra. Az öltözőben hajkefék, harisnyák és Hayley cipője röpködtek fel-alá, mivel ázsiai barátnőm nehezen viselte, hogy idegesebb osztálytársaink visítozva sminkelnek.
- Csönd már, ha mondom! - vágta oda a cipőjét Hayley, mire Michelle egy hirtelen mozdulattal az álláig húzta a tusvonalát. A cipő szerencsére nem találta el, de moshatta le magáról a sminket és ez nem igazán tett jót a kedvének.
- Basszus Hayley. - csattant fel némileg jogosan. - Ezt egy csomó idő lemosni. Nem fogok elkészülni miattad.
- Mi a francnak kell sminkelni 30 percenként? Vagy legalább csöndben lennétek, fáj a fejem tőletek! - vágott vissza Hayley. Michelle közben elkezdte lemosni az arcáról a fekete festéket, de az nem jött le túl könnyen.
- A szüleid nem tanítottak meg kulturáltan viselkedni? - vetette oda közben. - Vagy ez a ti országotokban nem divat? Ázsiában cipővel dobáljátok egymást? Ez a szellemi szint?
Megfagyott a levegő. Mindenki elhallgatott. Michelle megjegyzése túlment egy határon. Ezt a mondatot tolerancia-tréningeken szokták mondani elrettentő példaként. Itt az USA-ban pont nincs helye egy ilyen megjegyzésnek, hiszen meglehetősen kevert nemzetiségű az ország és ha úgy vesszük, mindenki bevándorló. Kivéve az indiánok. Elég csak az osztályban körbenézni. Sophie olasz, Hayley koreai, Rob brit, Michelle pedig francia származású. Egyedül Melissa-nak lenne joga lenézni bárkit is, hiszen ő indián. De normális ember nem ez alapján ítéli meg a másikat, Messy pedig híresen toleráns.
Mindenki az arcát dörzsölő Michelle-t bámulta, aki úgy tett, mintha nem venné észre, hogy mit okozott egy meggondolatlan mondatával. Ugyanis Michelle nem előítéletes vagy ilyesmi, csak nagyon könnyű felidegelni, akkor pedig robban.
Michelle

- Hogy mit mondtál? - szólalt meg Hayley. Michelle felpillantott, megcsillant a szemében a félelem, de aztán csak megvonta a vállát.
- Semmit.
- Aha. Szerintem is. - mondta Hayley és fenyegetően közelebb lépett. Michelle ekkor végre befejezte az arca dörzsölését. Megpróbált elmenni Hayley mellett, hogy eltegye a sminkcuccát, de Hayley elkapta a karját.
- Engedj el! - szisszent fel Michelle.
- Téged így neveltek otthon? - kérdezte Hayley. - Hogy rendben van az, ha másokat csesztetsz, mert nem 100%osan amcsi? Amúgy is mire van olyan nagy arcod? Ti magatok se vagytok olyan nagyon hű de igazi amerikaiak. A Boucher családnévvel mit pattogsz, a többség ki se tudja mondani rendesen! Én Koreából jöttem, te meg Franciaországból, mi a különbség? Hasonlítok apukámra, ez van. De ettől még ugyanannyira amcsi vagyok, mint te. Sőt. Én még koreaiul se beszélek. Te, ha jól tudom, franciául beszélsz otthon.
Michelle elvörösödött. Kitépte magát Hayley kezéből és kirohant a folyosóra. Nekünk is mennünk kellett, mert idő volt.
A rock 'n' roll tánc végül elég sikeres lett, a fiúk se ejtettek el minket az emelgetésnél, pedig komoly veszély volt erre néhány esetben. A tánc után kiálltunk a falhoz és megnéztük a másik osztályt is. Ők egy charleston-t táncoltak. Nem volt rossz, de szegény fiúk néha megszenvedtek a lépésekkel. Volt, aki végig a földet bámulta, hogy ne rontson.
Miután vége volt a táncoknak, újra fel kellett vennünk a keringő ruhát, hogy a végén lehessen keringőzni a családdal. Mikor mindenki készen lett, felsorakoztunk a teremben.
- Most következzen a bálkirály és bálkirálynő szavazás hirdetése! - hallottuk az igazgatónkat. Ja, szavazás. Ami abból állt, hogy az alsóbb éves fiúk megszavazzák a legribancosabb ruhás lányt királynőnek, a lányok pedig a leghelyesebb srácot. Semmi értelme nincs és csak az időt húzza.
- Az idei verseny igen szorosra sikerült. - folytatta az igazgatónő. (Igaz, ezt minden évben elmondja, de nem baj.) A fiúkkal kezdte.
Nem írom le a hosszadalmas beszédét, elég annyi, hogy Nick lett a 3., Adam a 2. és valami Danny nevű srác nyert a másik osztályból, akit esküszöm sose láttam még. Előfordul. :D
- Következzenek a lányok! A 3. helyezett Bianca Taylor.
Azt hittem, Bia nyeri meg, mivel olyan szép volt.
- A 2. helyezett Jessica Hoodson. A királynőnk pedig... Michelle Boucher!
Az osztályunk egy emberként szisszent fel. Michelle a mai után nem egy példakép, az biztos. Michelle odament az igazgatónő mellé és átvette a koronát.
- Nagy tapsot Michelle Boucher-nek! - mondta az igazgatónő. Mindenki tapsolt, kivéve minket. Az igazgatónő arcán látszott, hogy nehezére esik nem beleordítani a mikrofonba, hogy viselkedjünk. Michelle ekkor mellé lépett és kivette a kezéből a mikrofont. Az igazgatónő egyszerűen lefagyott, ilyesmire diák még sose vetemedett, pedig látott ő már sok mindent.
- Jó estét mindenkinek! - kezdte Michelle. - Michelle Boucher vagyok.
Az igazgatónő angolosan mondta ki a nevét, Michelle pedig direkt kihangsúlyozta a francia ejtésmódot.
-Hatalmas megtiszteltetés számomra a korona és nagyon köszönöm mindenkinek, aki rám szavazott. - folytatta Michelle. - A koronával hatalmas felelősség is jár, hiszen egy királynőnek példát kell mutatnia a többieknek. Én azonban nem vagyok példakép. Egy királynő nem cselekedhet meggondolatlanul, engem pedig köztudottan az érzelmeim vezérelnek. Ma is megbántottam valakit. Ezért úgy döntöttem, hogy a koronát Hayley Namgoong-nak adom át. Ő sokkal inkább példakép, mint én valaha is leszek. Remélem, hogy megbocsátasz nekem Hayley és viseld büszkén a koronát, mert megérdemled!
A teremben döbbent csend támadt. Még az igazgatónő is tátott szájjal bámult Michelle-re. Alex finoman meglökte Hayley-t, aki erre megbotlott és majdnem orra esett.
- Idejönnél kérlek? - nézett rá mosolyogva Michelle. A mikrofont visszatette az állványára. Hayley nem tehetett mást, odasétált Michelle mellé, aki megfogta a koronát és kiszedte a hajából. Fel akarta tenni Hayley fejére, de ő megrázta a fejét.
- Nem kell ez a szar! - tört ki belőle, és mivel a mikrofon előtt álltak, mindenki tökéletesen hallotta. Hayley elpirulva hátrapillantott az igazgatónőre, majd korrigált. - Mármint, kedves tőled, de nem tartok rá igényt.
- Hayley, sokkal jobban megérdemled nálam. Azok után, amit a fejedhez vágtam...
- Azt mondtad, hogy egy királynőnek példaképnek kell lennie, ugye? - vigyorgott Hayley, majd nemes egyszerűséggel arrébb tolta Michelle-t, így teljesen kisajátította a mikrofont. - Igazad van, nagyon megbántottál, hiszen teljesen alaptalan volt, amit mondtál. Azonban egy ekkora tömeg előtt képes voltál bocsánatot kérni, ami nem kis dolog. Igaz, hogy ez így megint olyan lett, mint egy nyálas romkom, amitől hánynom kell, mert nem elég, hogy Amanda is ilyen, egyre többen jönnek ezekkel a filmszerű fordulatokkal, de hajlandó vagyok eltekinteni ettől. Visszatérve, beláttad, hogy hibáztál és ez nem mindenkinek sikerül. Jó vagy példaképnek, mert tudod, hogy te is hibáztál és nem úgy teszel, mintha nem így lenne, hanem beismered, hogy nem volt igazad. Szóval add azt ide! - kapta ki a kezéből a koronát. Michelle azonban túl erősen fogta, így Hayley-nek sikerült kettétörnie. Néma csend lett és mindenki a két lányt bámulta.
- Khm... Akkor tedd vissza a fejedre ezt a jelképes koronát. - mondta Hayley. Az igazgatónő tajtékzott, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Bia közbelépett.
- Tessék, tedd rá ezt. - vette le a saját fejéről a picike tiarát. - A királynők úgyis szolidak.
Bia tiarája
- Kösz Bia! - mosolygott Hayley, majd a tiarát Michelle hajába tette. - Nos, Mademoiselle Boucher, legyen büszke erre a tiarára!
Kitört a tapsvihar és mindenki a két lányt ünnepelte. Bia-nak gyorsan kerítettek egy másik tiarát, Hayley pedig magához vette a széttört koronát.
Miután nagy nehezen csönd lett, az igazgatónő fáradt hangon bejelentette, hogy a király és királynő tánca következik. Miután Danny és Michelle tánca rendben lezajlott, következett az össztánc. Mindenki táncolt mindenkivel, én Apával és Matt-tel, sőt még Sam-mel is egy kicsit. Nick és Rob is megforgattak. Végül Adam felkért még egy körre.
- Büszke vagyok rád. Képes voltál élvezni a táncot. - mosolygott.
- Tudom. Szerintem is meglepő. - nevettem. Még poénkodtunk egy kicsit, majd lassan véget ért az egész. Az öltözőben is beszélgettünk egy kicsit a lányokkal, majd mindenki hazaindult. A bejáratnál Adam várt és a családom.
- De aranyos vagy, hogy megvártál! - fordultam hozzá. - De nem kellett volna, úgyis másfelé megyünk.
- Nem éppen. - vigyorgott.
- Hogyhogy? - kérdeztem csodálkozva.
- Ma nála alszol. - mondta Anya. - Megengedjük. Mármint, ha te is szeretnél.
- Köszönöm. - öleltem át a családomat. - Igaz, hogy se pizsim, se másnapi ruhám, sőt semmim, de oké.
- Hoztunk neked cuccot. - mosolygott Apa, azzal a kezembe nyomott egy hátizsákot.
- Imádlak titeket! - mosolyogtam.
- Érezd jól magad! - búcsúztak el.
- Gyere! - fogott kézen Adam, majd elindultunk az ő családjához, akik már vártak ránk az autónál.











2016. szeptember 7., szerda

Szalagavató II.

Sziasztok!
Végre-végre meghoztam a szalagavatós bejegyzés második részét. Lehet, hogy lesz még egy része, mert elég sok ötletem van hozzá.
Jó olvasgatást! :)



Az öltözőbe belépve elállt a szavunk. Vagy 3 takarítónő mosta fel a padlót.
- Mi történt itt? - kérdezte Alex félhangosan.
- Clau rám öntött egy adag vizet. - hallottuk meg Bia hangját. Az egyik sarokban állt és próbált nem útban lenni. - Alaposan összevesztünk, majdnem nekem ugrott, de végül megelégedett azzal, hogy nyakon önt 1,5 liter vízzel.
- Ennél gyerekesebb már nem is lehetne. - mondtam.
- Nézd, én megértem, hogy dühös. - sóhajtott Bia. - De ez tényleg túlzás. Nem tettem semmi megbocsáthatatlant.
- Beszéltél vele valaha úgy, mint Amandával? - kérdezte Sophie.
- Igazából nem. Próbáltam, de nem hallgatta végig, mert folyton rohant. Vagy ha figyelt is, nem értette. Úgyhogy egy idő után feladtam.
- Értem. Talán nem kellett volna abbahagynod. Addig kellett volna zaklatnod, míg végig nem hallgat és meg nem érti.
- Már mindegy. Most már teljesen mindegy, hogy mit kellett volna másképpen csinálni. - vont vállat Alex.
- Esélytelen, hogy megbeszélitek? - kérdeztem. Bia rám nézett és a tekintete mindent elmondott. Időközben a takarítónők végeztek és kimentek. Bia kimerülten roskadt le egy padra. Szomorkásan elmosolyodott, majd megrázta a fejét és a távolba meredt. Pár percig ült így, a semmibe nézve. Sophie egy pillanatra eltátotta a száját. Én teljesen meg tudtam érteni. Valószínűleg mindhármunk fejében az kattogott, hogy Bia még így, teljesen összetörten is mennyire szép. Ugyanis a fehér keringőruhában, az enyhén vizes hullámos hajával és a révedező arckifejezésével igencsak lenyűgöző látványt nyújtott.


- Tudjátok... - szólalt meg hirtelen, még mindig elnézve a fejünk felett. - Ha visszagondolok az egész életemre, akkor azt látom, hogy kb. mindent elszúrtam. Az általános iskolás évek, a cicababa korszak, a gimi, Adam, a hisztik és most Clau. Pedig imádtuk egymást.
- Hogy rontottál volna el mindent? Hiszen magadtól jöttél rá, hogy nem jó, ahogy most csinálod és önerőből változtattál rajta és most boldog vagy Will-lel. - guggoltam le elé, ami nem volt egyszerű a hatalmas szoknyában. - Annyit minden szörnyűség történt veled már és te ezek után sem adod fel. Nézz meg engem, minden kis hülyeség kikészít! Te pedig fel sem veszed, még a nagy dolgokat sem. Sokkal erősebb vagy, mint bármelyikünk. Büszkének kellene lenned magadra, nem pedig magadat büntetni más korlátoltsága miatt.
- Köszönöm Amanda. - mosolyodott el Bia és átölelt. Én ettől ugyan majdnem hanyatt-estem, de az nem baj.
- Nos, kis filmsztárom, azt hiszem, ez karriered csúcspontja. - hallottuk a jól ismert gúnyos hangot. Hayley az ajtóban állt, lazán nekidőlve a falnak. - Ez a monológ... bármelyik romkom-ba beillett volna. Szerintem el kellene gondolkoznod a dramaturg szakmán.
Én dühösen néztem rá. Ez egy fontos pillanat, erre elhülyéskedi? Hayley azonban elkomolyodott és bólintott, jelezve, hogy egyébként egyetért velem.
- Lassan mennünk kellene. - szólt Sophie. - Mindjárt vége a szünetnek.
- Még beszélünk, oké? - szorítottam meg Bia kezét.
- Rendben.
Kimentünk és valóban folytatódott a 'műsor'. Elsőnek a másik osztály keringőzött. A lányokkal a fal mellett álltunk és néztük a táncot.
- Melyik Clau? - kérdeztem.
- Amelyik a legkivágottabb cuccban van. - mondta Alex.
- Ott van! A szőke sráccal táncol. - mutatta Sophie. Alex-nek igaza volt. Clau ruhája ismét feszegette az 'iskolában tűrhető' kategóriát.


 - Ez nem is szalagavatóruha! - mondtam. - Úgy néz ki, mint egy függöny.
- Lehet, hogy az. - nevetett Hayley. - Biztos az a divat.
A tánc lassan véget ért, nekünk pedig ideje volt felsorakozni. Beálltam Adam mellé és félénk mosollyal ránéztem.
- Ugye nem izgulsz? - kérdezte.
- Kicsit. - vallottam be.
- Ez csak egy tánc. Ha elrontod, senkit nem fog érdekelni. Csak a szüleink vannak itt. Meg a tanárok.
- Elég az.
- Senki nem fog beszólni, ha rontasz. Nem is tudják, ha rontasz. Csak menjünk ki oda, táncoljunk egyet erre a fertelmes nyálas számra, mosolyogj rám közben és élvezd ezt a 3 percet!
- Ez nem ennyire egysze... - kezdtem, de Adam hirtelen megcsókolt. Meglepődtem, hiszen bármelyik pillanatban elindulhatott a zene. Mielőtt azonban rendesen visszacsókoltam volna, Adam elhúzódott és szemtelenül édes mosollyal fordult hozzám.
- Egy kis biztatás! - kacsintott. Ebben a pillanatban felcsendült a zene és indulunk kellett. Nem értem, hogy Adam miért mondta, hogy nyálas. Nem volt az. Modern volt és igazi szalagavatós hangulatú. Olyan keserédes. Örülünk, hogy itt vagyunk, de ugyanakkor mindjárt vége.
A gondolkodást erőnek erejével félbeszakítottam és felemeltem a fejem, hogy bele tudjak nézni Adam szemébe. Onnantól kezdve el is felejtettem addigi aggodalmaimat és teljesen belefeledkeztem abba, hogy egymást nézzük. Csak táncoltam, nem pánikoltam a lépéseken, minden jött magától. Amikor a Wind of Change utolsó hangja is elhalt és kitört a tapsvihar, könnyes szemmel néztem Adam-re. Ennyi volt. Hosszú hónapok munkája és kínlódása. 3 röpke perc. Elmúlt ez is, szinte elrepült és úgy éreztem, mintha ez az egész tánc valamiképpen a gimnáziumi éveimet akarta volna szimbolizálni. Nehezen indult, aztán mire belejöttem, véget is ért.








2016. szeptember 6., kedd

Visszatértem!

*dobpergés,örömujjongás,fanfár*
Itt vagyok újra!
Mint írtam, a gépem aksija megdöglött, így szervizbe kellett vinnem. Tegnap este azonban visszakaptam az én kicsikémet (by the way, Piroskának hívják... Igen, a laptopot. :D ), és emiatt újra tudok nektek írni.
Sajnálom, hogy lemaradtam az évkezdésről, mostanra remélem belerázódtatok a suliba meg ilyesmik. Nem tudom, hogy hétköznap lesz-e energiám új részt írni, valószínű, hogy szombatra csúszik. (Most is kb. 5 percem van, rohanok angolra, mert természetesen én sose bírok nyugton ülni, most éppen szintemelőzök angolból, vagyis vár egy kellemes emelt érettségi októberben...)
Amint tudok, jelentkezem.
Még egyszer bocsánat, de ne rám haragudjatok, hanem a szerelőre! :)

2016. augusztus 9., kedd

Szalagavató I.

Sziasztok!
Itt vagyok újra, végre otthon. A gépem holnaptól szervizben lesz, úgyhogy egy darabig nem lesz poszt sajnos. :(
Fogalmam sincs, mennyi ideig fog tartani.





Másnap izgatottan ébredtem. Már minden cuccom össze volt készítve. A délelőtt elég eseménytelenül telt, a szüleim telefonáltak meg ügyeket intéztek, a tesóim pedig TV-ztek. Vagyis csak egy átlagos szombat délelőtt volt.
14:00 körül én elkezdtem összeszedni magam. Megfogtam a cuccaimat, megkerestem a bérletemet és indultam is.
- Sziasztok! Akkor 17:30kor találkozunk ott! - köszöntem el.
Kimentem a sulihoz és onnan elgyalogoltam a legközelebbi buszmegállóig. Ott megvártam a 435E jelzésű buszt, ami elvitt Riry környékére, csekély 50 perc alatt. Riry sulijához kellett mennem, vagyis valahova mellé, ami viszont még innen is jóval odébb volt. Újabb 35 perc buszozás, majd 10 perc villamosozás következett. Mindezek után már csak el kellett gyalogolnom a suliig. Ott felhívtam Alex-et, hogy pontosan hova is kellene mennem, majd felvilágosított, hogy magában a suliban lesz a szalagavató. Ja, oké. Imádom, amikor így figyelek dolgokra.
Bementem a suliba, a portás mutatta, hogy hol vannak az öltözők. Én bementem és lepakoltam egy padra. A lányok is ott voltak már. Azaz Hayley még nem. Bőven volt időnk átöltözni, mivel 1,5 óra múlva kezdünk, ezért úgy döntöttünk, hogy körbenézünk kicsit. A fiúk a mellettünk levő öltözőt kapák, a másik osztály pedig a folyosó másik végén volt. Benéztünk a lányokhoz, Bia mosolyogva integetett, hogy menjünk be. Mi tétováztunk egy kicsit, majd beléptünk.
- Helló! - köszöntött minket mosolyogva. - Hogyhogy még nem öltöztetek át?
Bia sem volt még keringőcuccban, de legalább nem utcai ruhában volt, ahogy mi, hanem a szalagtűzéshez szükséges ruha volt rajta.
- Még ráérünk. - mondta Sophie.
Ebben a pillanatban Clau robogott be, agyonsminkelve.
- Ezek meg mit keresnek itt? - kérdezte megvetően, majd gyorsan lepakolt, és kiment.
- Olyan kedves, mint mindig. - fintorgott Alex.
- Tudom. - sóhajtotta Bia.
- De ha szerinted is undok, miért vagy vele folyton?
- Mégis a barátnőm volt 3 évig. Együtt csináltunk mindent. Nem hagyhatom egyik pillanatról a másikra magára.
- De megváltoztál! - mondtam neki. - És ő is látja.
- Igen, szóvá is tette, hogy hol a csini Bia, mert ez a mostani sportos és laza, ahogy ő fogalmazott, nem jön be annyira. Se neki, se a srácoknak.
- De ott van Will. A pasid. Ő szeret így. Ezt nem tudja?
- Szerinte Will nem annyira csúcs szuper, mint ahogy én gondolom. Plusz neki belefér, hogy egyszerre több sráccal is kavarjon.
Alex döbbenten nézett Bia-ra. Ő nagyon rosszindulatú tudott lenni, ha a Bia-Clau párosról volt szó, de ilyesmire ő sem gondolt volna.
- Mikor Nate-re akart ráakaszkodni, akkor is volt neki valaki más. - mondta Bia. Alex erre elsápadt.
- De akkor miért?
- Nate tényleg nagyon helyes, ez tény. Clau pedig nem bírja ki, hogy ne feszegesse a határait. Foglalt pasi, idősebb pasi, fiatalabb srác, osztálytárs, osztálytárs kiszemeltje, stb.
- Claudia nem normális. - összegezte Sophie.
- Te sem. - hallottuk a hátunk mögül a hangját. Megfordultunk és egy dühös cicababa nézett vissza ránk. - És nem tűröm, hogy így beszéljetek rólam. Úgyis csak irigykedtek.
- Mire irigykednénk? - kérdezte Alex. - A sok sminktől idő előtt öregedő bőrödre?
Claudia erre nagyon közel lépett Alex-hez.
- Na ide figyelj stréberkém! Az, hogy nagy nehezen összekapartál magadnak egy pasit, még nem tesz téged fontos emberré. Úgyhogy ne szólj bele abba, amiről nem tudsz!
- Tudod, attól sem leszel fontos, hogy mindenkinek hanyatt vágod magad. - közölte Alex nyugodtan. - Ettől csak tinikurva leszel. És az is vagy.
Claudia erre pofon vágta Alex-et, majd beletúrt a hajába és tépni kezdte.
- Hogy mered te hülye kis picsa? - visította közben. Alex próbált szabadulni, de abból a lehetetlen pozícióból esélytelen volt. Sophie és én próbáltuk lefogni Clau-t, de a másik keze könyökével alaposan gyomron vágta Sophie-t. Sophie majdnem hanyatt esett, én azonban megfogtam. Bia átvette tőlem, így egyedül próbáltam megfogni Clau-t, aki még mindig Alex-et tépte. Clau azonban a bal kezével az én hajamat is megragadta, tépett bele párat, majd elengedett.
- Ezzel már régóta lógtam! - tette hozzá.
- De miért? - kérdeztem a hajamat masszírozva, mivel rohadtul fájt. Időközben Sophie magához tért és egy egyszerű mozdulattal átölelte Clau-t hátulról, így le fejthettünk a kezét Alex hajáról. Sophie utána elengedte Clau-t, aki közben néhányat belerúgott Sophie lábába.
- Mondd csak, te normális vagy? - kérdeztem tőle, miközben Alex-et Sophie kitámogatta az öltözőből. - Hogy eshetsz így neki valakinek azért, mert mond neked valamit?
- Megérdemelte. Kis nyomorékok vagytok, de azt hiszitek, tiétek a világ, mert Adam valami személyiségtorzulást kapott és veled jár.
- Vagy csak normális lett.
- Ugyan kérlek. - röhögött ki. - Ott volt neki Bia. Egy csúcs csaj, olyan kinézettel, amiről a legtöbben csak álmodnak. Még le is feküdtek! Utána meg átpártolt hozzád.
- Szerintem mindenki el tudja dönteni, hogy mit akar. Adam választott engem, nem zsaroltam meg semmivel, ti pedig anno még Bia húgát, Kitty-t is rám küldtétek.
Claudia lesajnálóan nevetett, Bia pedig közöttünk állt. Én könyörögve néztem rá, amolyan 'csinálj valamit, a te barátnőd' stílusban, de látszott rajta, hogy nem mer.
- Figyelj Amanda. - mondta Clau, külön kihangsúlyozva a nevemet. - Elmondom utoljára, hátha megérted. Nem érdekel, hogy Adam miért van veled, sőt a nyomorék barátnőid sem érdekelnek.
- Akkor minek bántod őket?
- Befejezhetném? - ordított. Én ösztönösen hátráltam egy lépést. - Tehát marhára nem érdekel, hogy mit csináltok, kivel vagytok vagy bármi, ami hozzátok kötődik. De csak hogy tudd. Ki foglak csinálni.
- Engem? Miért? - néztem rá döbbenten. Hiszen Claudia ellen semmit nem tettem.
- Mert minden a te hibád. Mi történt Bia-val? Teljesen megváltozott. Egy jellegtelen tömeglány lett, aki ugyan szebb az átlagnál, de nem az a vagány lány, aki 3 évig a legjobb barátnőm volt. És ezt is neked köszönhetem. Ha nincs a balhé Adam-mel és veled, akkor Bia járhatna Adam-mel és minden a régi lenne. De az olyanok, mint te, sosem képesek nyugton maradni. - hadonászott idegesen Clau.
- Nem gondoltál még arra, hogy Bia eleve ilyen volt és a vagánysága csak ideiglenes volt? - kérdeztem halkan. Közben lopva a karórámra sandítottam. Még 1 órám volt a kezdésig, de ideje lett volna felöltözni rendesen. Plusz nem hiányzott egy pofon egy őrjöngő kirakatbábutól.
- Na ne röhögtess! - legyintett Clau, mintha az előbbi lehetőség fel sem merülhetne. - A suli legnépszerűbb csaja volt.
- Hogy érted, hogy voltam? - szólalt meg Bia.
- Ne is haragudj, de van, aki meg se ismer így. Olyan lettél, mint ezek. - mutatott felém Claudia. - Sőt. Alex néha még fel is tud öltözni. Újabban neked az sem sikerül.
- De Clau, a barátnőd vagyok. Miért nem bírsz egy kicsit kedvesebben beszélni velem? - kérdezte Bia érezhető idegességgel a hangjában.
- Mert nincs kedvem jópofizni. Amúgy is, elegem van belőled.
- Tessék?
- Tök ciki végigmenni veled a folyosón úgy, hogy eddig mindenki bírt minket, most meg a stílusváltásodnak köszönhetően csomóan fintorognak. - vágta oda Claudia az egyik leghülyébb és legbunkóbb sértést, amit valaha hallottam.
- Azt hiszem, beszélnünk kell. - mondta Bia olyan hangsúllyal, amitől libabőrös lett a hátam. Még nekem sem mondott így soha semmit, pedig utált eleget. Bia intett, hogy menjek ki, én pedig boldogan tettem eleget a kérésnek.
A mi öltözőnkben a lányok már vártak és kíméletlenül kifaggattak. Miután mindent elmondtam, mindenki egyszerre kezdett beszélni, hogy ez milyen szörnyű meg ilyesmik. Végül nagy nehezen lenyugodtak és átöltöztünk.
A szalagtűzés nagyjából rendben lezajlott, de az ácsorgás közben Sophie megbökte a vállamat.
- Bia-n miért van másik ruha?
Igaza volt. Bia egy másik ruhában ácsorgott, mint amiben mi láttuk és a haja nedvesnek tűnt. Alig vártuk, hogy a szalagtűzés után legyen egy kis szünet pihenni. Mikor mehettünk, azonnal az öltözőbe siettünk és magunkra kaptunk a keringő-ruhát, hogy azzal már ne kelljen később foglalkozni. Rohantunk Bia-hoz.






2016. augusztus 5., péntek

A péntek nem az én napom

Sziasztok!
3 napja nem volt poszt és ez tűrhetetlen, úgyhogy érkezik a következő rész. :D
(Kommentek is érkezhetnének... nem szóltam.)



Ígéretemhez híven igyekeztem meggyógyulni, hogy részt vehessek a pénteki próbán. Literszám ittam a teát, sálban aludtam (amitől annyira melegem lett, hogy majdnem megfulladtam) és szorgalmasan szedtem a gyógyszert és a C-vitamint.
Sokkal jobban lettem tőle, elmúlt a torokfájásom, csütörtök reggel már meg is tudtam szólalni normál hangerőn. Levegőt is kaptam végre, így nem kellett a számon át lélegeznem és tudtam normálisan enni.
Ennek ellenére Anya nem engedett be a pénteki próbára.
- Kiütöd magad, mielőtt teljesen meggyógyulnál, aztán a saját szalagavatódon nem tudsz majd részt venni. - indokolta a döntését. Én igazat adtam neki, de ki kellett volna próbálni a ruhát, hogy ne élesben táncoljak benne először.
Péntek délután éppen a másnapi dolgokat listáztam egy papírra, amikor Sophie és Alex léptek be a szobámba.
- Sziasztok! - köszöntem döbbenten, hiszen azért mégis fura, hogy csak úgy betoppannak.
- Remélem nem fertőzöl.  - kezdte Alex.
- Nem hiszem. Megfázás, nem nátha.
- Akkor jó. - mosolyodott el és leült mellém a földre. - Listázol?
- Aha. Holnapig még egy csomó dolgot kell csinálnom.
- Na mutasd! - kapta ki a kezemből a papírt. - 'Hajmosás, cuccok összepakolása (ruha, cipő, stb.), kaja' . Ez volna a rengeteg dolog?
- Jó, oké, nem sok. - adtam neki igazat. - Milyen volt a próba?
- Szokásos. - legyintett Sophie. - A tanár ordított, elszörnyedt, hogy Adam-nek nincs párja, stb.
- Mentem volna, de Anya nem engedett. - magyaráztam.
- Tudjuk, nyugi.
- Te Sophie, kérdezhetek valamit?
- Persze. - mosolygott. - Bármit.
- Miután elhoztad a ruhámat. - kezdtem. - Olyan fura voltál. Mi történt?
Sophie elpirult.
- Ja. Semmi. Nem tom.
- Aha. Biztos. - mondta Alex. - Szóval?
- Nem fontos. Majd elmondom, ha fontos lesz.
- Mi az, hogy ha majd fontos lesz? - faggattam.
 - Semmi. Amúgy felpróbáltad már a ruhát?
- Nem. - vallottam be.
- Úgy érted, egyszer sem volt rajtad rendesen? - kérdezték elképedve. - Hogy akarsz így holnap táncolni?
- Ügyesen. Nem akartam felvenni, ameddig beteg vagyok. Ma meg elmaradt.
- Vedd fel! Most! - rántott fel a földről Alex és felém nyújtotta a zsákba csomagolt ruhát. - Mi addig kimegyünk.
Én magamra maradtam a ruhával, amit gyorsan felvettem. A srácnak igaza volt. A felhajtással sokkal jobb lett a ruha. Már elő volt készítve a cipőm, így abba is belebújtam.
- Jöhettek. - szóltam ki. A lányok be is jöttek, az egész családom kíséretében.
- Nem rossz. - mondta Alex vigyorogva, ami nála hatalmas bók. Sophie bőszen helyeselt.
- Nagyon szép vagy kicsim. - mondta Anya meghatottan.
- Most nézd meg! - fordult hozzá Apa. - Szinte tegnap volt, amikor úgy jött haza az oviból, hogy fél az óvónénitől, mert oldalról olyan az arca, mint egy boszorkánynak.
- De Apa... - pirultam el. - Muszáj ezt a 'jaj felnőtt a kislányunk' dolgot csinálni? Minden szülinapomon ezt csináljátok 8 éve.
- De ha egyszer felnőttél. - szipogott Anya. Sophie és Alex gyorsan elköszöntek, mert nem akartak részt venni a családi jelenetben, Anya és Apa pedig 1 órán át mondogatták meghatottan, hogy jaj, de aranyos kislány voltam és olyan kár, hogy ilyen hamar felnőttem.
Miután nagy nehezen megnyugtattam őket, levettem a ruhát és visszaakasztottam a helyére. Elmentem hajat mosni, utána pedig előkészítettem a cuccokat. Még a térképet is megnéztem, hogy hova kell mennem, mert nem a suliban lesz, hanem valahol Riry sulija környékén. Nálunk nem fértünk volna el. Nem tudom, hogy fogok a ruhával és minden egyébbel átbuszozni a városon, de majd megoldom. Valahogy biztos.











2016. augusztus 2., kedd

Pech

Sziasztok!
Tegnap megígértem, hogy ma írok nektek, úgyhogy itt is vagyok.



 2 hét múlva, amikor már csak 5 nap volt hátra a szalagavatóig, hullafáradtan ácsorogtunk a tornateremben, hogy aznap utoljára próbáljuk el a keringőt.
- Nyissunk ablakot, megfulladok! - mondta Jessy. Nem csodálom, hogy melege volt, csizmában, kibontott hajjal és kötött miniruhában táncolt. Rob készségesen odarohant az ablakhoz és szélesre tárta. A hideg levegő azonnal beáramlott a terembe. Jessy hálásan elmosolyodott. A tánctanár azonban egyre türelmetlenebbül várt. Neki is nyilván elege volt már belőlünk.
- Indíthatom végre a zenét? - kérdezte. - Vagy még további órákat szándékoztok itt tölteni?
Annyiban igaza van, hogy az osztályunkat táncolni tanítani minden, csak nem egyszerű. Sokan vagyunk és nagyon hamar át tud csapni az egész dolog hülyülésbe. Ezt nyilván nehéz tolerálni.
Végre befejeztük az utolsó keringőt is, így már csak az osztálytánc maradt hátra. Mi rock and roll táncot választottunk osztálytáncnak, úgyhogy most még hullafáradtan ugrálhattunk újabb 4 percet.
Mikor befejeztük, mindenkiről csorgott az izzadság, de a tanár nem engedett el minket még.
- Jó lesz. - mondta biztatóan. - Még próbálunk egyet pénteken és másnap előadjátok. Ügyesek vagytok, de van néhány dolog, ami még nem megy tökéletesen. Egy kis odafigyeléssel ezeket is ki lehet javítani.
Még beszélt arról, hogy pénteken kellenének a keringő-ruhák is, hogy ne élesben táncoljunk bennük először. Ez azonban azt jelenti, hogy sürgősen el kell mennem érte.

 * 
(Másnap)


Ezt nem hiszem el! A tegnapi ablaknyitástól sikerült megfáznom. De eléggé alaposan ráadásul. Ráadásul a hangom is elment. Így hogy menjek el a ruháért? Sőt. Így hogy leszek ott a pénteki próbán? Vagy magán a szalagavatón????
Természetesen suliba se mentem. Ez viszont azzal járt, hogy délután háromkor Sophie esett be a szobámba.
- Mi van szomszéd, haldokolsz? - kérdezte, én azonban nem tartottam viccesnek. Válaszolni se tudtam nagyon, mivel maximum rekedt suttogásra voltam képes.
Sophie egy darabig várt, aztán kérdőn összeráncolta a szemöldökét.
- Most megbántottalak és azért nem válaszolsz?
Én csak a szememet forgattam erre, megfogtam a telefonomat és bepötyögtem, hogy 'nincs hangom', majd megmutattam Sophie-nak. Ő elkerekedett szemmel nézett rám.
- Hogy fogsz így táncolni? Mi lesz a szalagavatóval? Betegen nem tudod végigcsinálni!
Én csak tehetetlenül bólogattam.
- Igyál mézes teát! Tegyél sálat a nyakadra! Egyél C-vitamint! - sorolta kétségbeesetten. Én csak legyintettem. Kizárt, hogy 4 nap alatt rendbe jöjjek.
- Nálad van már a ruha? - kapott észbe Sophie. Én csak a fejemet ráztam. - Elmenjek érte? Kifizetem a maradékot, amit még kell és elhozom neked.
Az ötlet tetszett, úgyhogy odaadtam neki a maradék pénzt és suttogva megköszöntem. Sophie még maradt egy kicsit, aztán el is ment, hogy elintézze a dolgot.
Este még gyorsan beugrott a ruhával együtt és szépen felakasztotta a szekrényajtóm gombjára.
- Tessék! Jó lesz motivációnak. Gyógyulj meg! - mondta és titokzatosan mosolygott hozzá. Én -hang híján- nem tudtam megkérdezni, miért, de elhatároztam, hogy amint visszatér a hangom, kifaggatom.
Előbb azonban meg kell gyógyulnom.



















2016. augusztus 1., hétfő

Augusztus

Sziasztok!
Az előző hónapban (siralmasan) összesen 2 bejegyzést sikerült írnom. :(
Viszont új hónap----> remény arra, hogy sikerül rendszeresebben írnom. Holnap mindenképpen lesz új rész.
Nagyon jó augusztust mindenkinek, élvezzétek ki az utolsó hónapot a nyárból! :)
(Azt hiszem ezt a motivációs szövegírást még gyakorolnom kell.)

2016. július 26., kedd

Most én jövök

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy nem írtam, elromlott a laptopom aksija, úgyhogy azzal foglalkoztam az elmúlt hetekben. (Még mindig rossz, mert egyszerűen nem találok olyat, ami jó lenne bele...)
Viszont rájöttem, hogy ha folyamatosan töltöm, akkor működik, úgyhogy így már tudok írni.


Miután Sophie-nak ilyen szerencsésen lett ruhája, következtem én. Mikor Sophie visszavitte a ruhát Jane-nek, nekem is lelkesen ajánlgatta a maradék ruhákat, de mivel egyiknek se volt pántja, elhárítottam. Jane nem sértődött meg és ajánlott egy másik szalont, ahol elfogadható árért egész jó ruhákat lehet találni.
A következő hétvégén elmentünk a lányokkal. A szalon nem volt akkora, mint ahol Jane dolgozott, sokkal kisebb volt. Az eladósrác rögtön odajött hozzánk.
A srác
- Sziasztok, segíthetek valamiben? - kérdezte. Sophie elpirult, aztán hirtelen előretolt engem, hogy leplezze a zavarát.
- Neki kellene egy keringő-ruha.
- Értem. - mosolygott a srác. - És milyen ruhára gondoltál?
- Pántosra. - mondtam és nagy nehezen kiszabadítottam magam Sophie karjából, aki pajzsként tartott maga elé.
- Oké, gyere. - mondta és intett a kezével, hogy kövessem. Az egyik soron végig pántos ruhák sorakoztak. - Váll- vagy nyakpántosra gondoltál?
- Vállpántosra, a nyakpánt annyira hülyén néz ki. - csúszott ki a számon. Egy ruhaszalonban az eladósrác szemébe mondani, hogy a ruhák fele ronda... nem szerencsés. A srác azonban felnevetett és kivett nekem 7 db vállpántos ruhát.
- Tessék. Ezek nem néznek ki hülyén. - mondta vigyorogva. - Ott tudod felpróbálni őket.
Alex és Sophie rögtön odapattantak, mert látták, hogy a ruhahalom alatt éppen összeesni készülök, így készségesen átvettek 2-2 ruhát.
- Na nézzük. - mondta Alex. - Ennek rossz az anyaga, ez nagy neked, ez szűk, ehhez pedig kicsi a melled. - sorolta és a 4 ruhát vissza is tette.
- Na de Alex! - mondta Sophie. - Nem kellene fennhangon.
Én vörös fejjel bólogattam.
- Ha lehetne, ne itt tárgyaljuk meg a mellméretemet, oké? - suttogtam Alex-nek.
- Ő se ezért van itt. - bökött a fejével az eladósrác felé Sophie.
- Oké, renden, nyugi van. - forgatta a szemét Alex. - Ezeket próbáld fel. Nem érünk rá egész nap.
Én bementem a próbafülkébe, de egyszerre csak egy ruhát tudtam bevinni, olyan pici volt. Az elsőt felpróbáltam, de az nem tetszett. Vagyis hülyén állt. Úgy néztem ki, mint egy pufi játékbaba és a felső része is nagyon szűk volt. Kizárt, hogy ebben végig tudjak táncolni egy keringőt, 3 forgás után elájulnék benne.
Lehámoztam magamról és a lányok beadták a következőt. Ez egy sellő-fazonú ruha volt, kívülről nagyon szép volt, de miután felvettem, rájöttem, hogy ezt se nekem tervezték. Úgy néztem ki, mint egy csomag spárga. Nekiálltam levenni, de megbotlottam, így néhány másodperc ijesztő dülöngélés után egyszerűen kizuhantam a próbafülkéből. Alex és Sophie döbbenten néztek rám, aztán mindkettőjükből kitört a nevetés. Én a földön fekve, az arcomat eltakarva nevettem és szitkozódtam egyszerre.
Hirtelen az eladósrác jelent meg.
- Úristen, jól vagy? - kérdezte ijedten.
- Persze, ez nálam mindennapos. - legyintettem, miközben felsegített.
- Ja, oké. Szerintem vedd le és nézz egy másikat! - mondta visszafojtott mosollyal.
- Okés. - mondtam, aztán végül Sophie segítségével levettem a ruhát. Az utolsót is magamra erőltettem. Az viszont nem volt annyira szörnyű. Csak éppen kicsit hosszú volt. Mikor kimentem megmutatni, a lányok elismerően bólogattak.
- Ez jól áll. - mondta a srác is.
- Csak nagy. - mutattam félkézzel, ugyanis a másikkal tartottam az alját, hogy lépni tudjak.
- Jaj, azt felhajtjuk. - nevetett a srác. - Mekkora sarkú cipőben fogsz táncolni?
- Szerintem jobban tenné, ha mezítláb táncolna. - mondta Alex. - Abban nem esik el.
- Kösz szépen. - mondtam. - Balerina vagy valami nagyon kis sarkúra gondoltam.
- Oké, akkor viszont nagyon fel kell hajtani. - mondta a srác. - Mondjuk így.
A kezével felhajtott valamennyit, így máris jobb lett.
- Jó lesz a ruha, amúgy? Csak hogy ne szenvedjek vele feleslegesen.
- Szerintem igen. - mondtam mosolyogva. - Mennyi?
- Á, a piszkos anyagiak! - nevetett. - 75 dollár a kölcsönzés. Ha megveszed, akkor 115.
- Dehogy veszem, csak kölcsönbe kellene. És tökéletes.
- Elviszed most?
- Nem, még egy 2 hétre itt hagynám, ha lehet.
- Persze.
Én levettem a ruhát, felöltöztem, majd a pénztárhoz mentem.
- Most kell kifizetni? - érdeklődtem, míg ő a nevemet és a kölcsönzés időpontját írta egy cetlire. - Mert csak 70 dolcsi van nálam.
- Még csak foglalót kell adnod, ami jelen esetben 30 dollár.
- Tessék. - bányásztam ki a pénztárcámból a megfelelő összeget.
- Kösz szépen. Akkor várlak 2 hét múlva.
- Rendben, köszi. Szia! - búcsúztunk el tőle. Hazafelé még benéztünk Jane-hez, aki nagyon örült, hogy sikerrel jártunk.
Otthon is nagyon örültek, Matt percekig nevetett az 'Ami kiesik a próbafülkéből' sztorin. Elújságoltam Hayley-nek és Riry-nek is a sikert, Cecy-t azonban nem értem el.
Rájöttem, hogy másnapra még van lecke, így annak gyorsan nekiálltam. A maradék napom a matek házival ment el. Ó, hogy utálom a geometriát! :P