Helló!
Ezúttal nem egy résszel érkeztem, hanem egy hírrel.
Elmegyek nyaralni, és úgy alakult, hogy ott nincs net. :( (sose szerettem a középkort... :D ) Így nem tudok majd nektek írni, blogolni... 2 hétig. Vagy kicsit több ideig.
Igazán sajnálom, de ha visszajöttünk, azonnal nekikezdek az írásnak!
Akkor viszlát kb. augusztus 13.-án, addig is jó pihenést, szórakozzatok jól, és érezzétek jól magatokat! :)
Puszi:
from me
2014. július 27., vasárnap
2014. július 26., szombat
A nap vége
Hát, így történt, hogy a karácsonyt Emma családjánál töltöttük. Nagyon kedvesen fogadtak, és egyáltalán nem csináltak gondot belőle, hogy hirtelen egy 5 tagú családot látnak vendégül.
Emma eleinte el se hitte, hogy igazat mondok, azt hitte, viccelek.
- Nem lehet. Hülyülsz. - mondta a telefonba.
- Hidd el, hogy nem! Itt ülünk a reptéren.
- Oké... maradjatok ott. 15 perc múlva ott vagyunk.
És tényleg. Emma és az apukája jöttek, beraktak minket a kocsiba, és már mentünk is hozzájuk. Hatalmas hó volt, és az egész házukat beborította, ezért először át kellett verekednünk magunkat a havon, hogy aztán kipirosodott arccal hebegve-habogva magyarázzuk Emma mamájának, hogy miért is jöttünk.
- Te vagy Amanda, ugye? - kérdezte mosolyogva Emma anyukája, mikor elmeséltük, hogy volt egy kis családi botrány, és ezért felhívtam a barátnőmet, akit a cserediákprogramon ismertem meg...
- Igen.
- A hajadról gondoltam. - mondta kedvesen, miközben mi lehámoztuk magunkról a kabátot és a cipőt. - Emma sokat mesélt rólad. Meg aztán, Adam is mondott rólad egyet s mást.
- Remélem csak jót. - szólt közbe Apa.
- Hát persze! - bólintott Emma mamája.
- Nem akartunk csak így betörni. - kezdett szabadkozni Anya. - Ha gondot jelentünk, akkor...
- Ugyan, kérem! Szívesen látjuk az egész családot. Pakoljanak le, kerüljenek beljebb!
- Köszönjük szépen. - hálálkodtunk.
Én odafurakodtam Emma-hoz.
- Hogy hívják anyukádat? Olyan fura, hogy nem tudom megszólítani. Mégse mondhatom neki, hogy Mrs. Swan vagy Emma anyukája...
- Igaz. A neve Susan.
- Köszi.
Emma mamája éppen a konyhában pakolászott valamit. Én odamentem hozzá, mert úgy gondoltam, hogy valami magyarázatot mégis csak kell adnom arra, hogy miért törtünk rájuk karácsony előtt egy nappal.
- Bocsánat, hogyha rosszkor jöttünk. - kezdtem bele. - Csak tudja, Mrs. Swan...
Nem ezt akartam mondani, de ez csúszott ki a számon. Emma mamája felhúzta a szemöldökét.
- Mrs. Swan? Te tényleg olyan kis udvarias vagy, amilyennek Adam leírt. Nagyon aranyos, hogy így hívsz, de szólíts nyugodtan Sue-nak és tegezz.
- Köszönöm... igazán. Tudja... tudod... az unokatestvérem miatt vagyunk most itt.
- Hogyhogy? Mi történt? - kérdezte, miközben egy tálcára tett 10 poharat és kekszet meg ilyesmit. - Gyere, menjünk be a többiekhez!
Bementünk a nappaliba, és leültünk. Mindenki evett-ivott egy keveset, én pedig mesélni kezdtem.
- Öhm... Peter hol van? - kérdeztem elsőre. Ugyanis a kedves bátyust nem láttam a házban.
- Nem ért még haza. Azt mondta, hogy a barátnőjéhez megy megismerni a családját. De honnan ismered? - kérdezte Emma.
- Erre is rátérek, nyugi. Tehát, meglátogattuk az unokatesómékat. Tudni kell, hogy az unokatesóm, Carolina kiskora óta utál engem, mert kitúrtam a helyéről állítólag. Ameddig meg nem születtem, addig ő volt az egyedüli lánygyerek a családban. Aztán jöttem én.
- A kis féltékeny! - pattant föl Liam, Emma öccse. Nagyon helyes kiskölyök volt, és szeretett mindenbe beleszólni. Legalábbis, mióta ott voltunk, folyamatosan beszélt.
- Igen, az. - értettem egyet. - Ma is összevesztünk, mert ő megint kínozni szeretett volna, meg elárulta, hogy csalta a pasiját, én pedig ezt elítéltem. Aztán jött a pasija, aki náluk volt éppen, és megmentett, és szakított vele, erre Lina kivágta a hisztit, hogy minden az én hibám. Ezért haza szerettünk volna menni, de nincs több jegy a mai gépre. Ezért azzal kell mennünk, amivel eredetileg mentünk volna. Így most itt vagyunk.
- Aha. Azt nem értem, hogy ehhez hogy jön Pete?
- Tudod Emma... - vörösödtem el. - Az unokatesóm a bátyád barátnője... volt.
- Hé, hé, hé! Állj! Lina, Pete Lina-ja, a TE unokatesód? MI?
- Igen, ő az.
- Őrület. - suttogta Emma, és döbbenten nézett maga elé. Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és Pete rontott be rajta.
- Vége, szakítottam Lina-val, megcsalt, mert egy szemét kis dög! - kiabálta, aztán mikor észrevett minket, torkára fagyott a szó.
- Szia Pete! - intettem neki mosolyogva.
- Te... ti... hogy kerültök ide? - dadogott.
- Tudod, miután elmentél, Lina családi jelentet rendezett, ezért úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. De nincs több jegy, ezért maradnunk kell. Nincs az a pénz, amiért visszamennénk oda, ezért csak ide tudtunk jönni. Bocs, ha betolakodtunk... - magyaráztam.
- Nem, semmi gond, tényleg. Örülök nektek. Jó, hogy itt vagy, mert...
- Mert? - nézett rá szúrósan Emma. - Van pasija. És az unokatesója az exed.
- Tudom. - pirult el Pete. - Csak jó vele beszélgetni, és együtt szidhatjuk Lina-t.
- Így oké.
Még beszélgettünk egy kicsit. Nemsokára kezdtem érezni, hogy nagyon fáradt vagyok, ami nem csoda, egész nap pörögtem. Hosszú volt a nap, na!
- Bocsánat, de lepakolhatnék valahová? Szeretnék elmenni aludni, ha nem gond.
- Persze, gyere csak! Megmutatom a szobádat. - pattant föl Emma. Felvezetett az emeletre. Benyitott egy szobába. A szoba falai barnák voltak.
- Köszi, tökéletes lesz!
- Adam is itt lakott. - jegyezte meg Emma csak úgy mellékesen.
- Tényleg? Itt aludt? - ugrottam az ágyra.
- Azért ne ájulj el! Igen, itt. Na, hagylak. Pihenj! - mondta Emma, és kiment. Én egyedül maradtam, és írtam egy SMS-t Adam-nek.
"Hé, cserediák! Találd ki, hol vagyok! Emma-éknál. Ismerem a családját, ott alszom, ahol te aludtál. Hú, el se hiszem! Nagyon király! Vigyázz magadra, és igyekszem haza!"
Azonnal jött a válasz.
"Mit keresel te ott? Nem a családodhoz mentél?"
"De, de történt egy kis baleset. Majd elmesélem holnap, addigra kiderítem a wifi jelszót."
"A jelszó PEL. Mint Pete-Emma-Liam. :)"
Innentől kezdve neten folytattuk a beszélgetést. Megbeszéltünk mindent. Mikor már nem bírtam tovább, elköszöntem, és elmentem fürdeni, átöltöztem pizsibe, majd lefeküdtem aludni. Szinte azonnal elaludtam. Mégis csak megérte ide eljönni! :)
Emma eleinte el se hitte, hogy igazat mondok, azt hitte, viccelek.
- Nem lehet. Hülyülsz. - mondta a telefonba.
- Hidd el, hogy nem! Itt ülünk a reptéren.
- Oké... maradjatok ott. 15 perc múlva ott vagyunk.
És tényleg. Emma és az apukája jöttek, beraktak minket a kocsiba, és már mentünk is hozzájuk. Hatalmas hó volt, és az egész házukat beborította, ezért először át kellett verekednünk magunkat a havon, hogy aztán kipirosodott arccal hebegve-habogva magyarázzuk Emma mamájának, hogy miért is jöttünk.
 |
| A házuk |
- Igen.
- A hajadról gondoltam. - mondta kedvesen, miközben mi lehámoztuk magunkról a kabátot és a cipőt. - Emma sokat mesélt rólad. Meg aztán, Adam is mondott rólad egyet s mást.
- Remélem csak jót. - szólt közbe Apa.
- Hát persze! - bólintott Emma mamája.
- Nem akartunk csak így betörni. - kezdett szabadkozni Anya. - Ha gondot jelentünk, akkor...
- Ugyan, kérem! Szívesen látjuk az egész családot. Pakoljanak le, kerüljenek beljebb!
- Köszönjük szépen. - hálálkodtunk.
Én odafurakodtam Emma-hoz.
- Hogy hívják anyukádat? Olyan fura, hogy nem tudom megszólítani. Mégse mondhatom neki, hogy Mrs. Swan vagy Emma anyukája...
- Igaz. A neve Susan.
- Köszi.
Emma mamája éppen a konyhában pakolászott valamit. Én odamentem hozzá, mert úgy gondoltam, hogy valami magyarázatot mégis csak kell adnom arra, hogy miért törtünk rájuk karácsony előtt egy nappal.
- Bocsánat, hogyha rosszkor jöttünk. - kezdtem bele. - Csak tudja, Mrs. Swan...
Nem ezt akartam mondani, de ez csúszott ki a számon. Emma mamája felhúzta a szemöldökét.
- Mrs. Swan? Te tényleg olyan kis udvarias vagy, amilyennek Adam leírt. Nagyon aranyos, hogy így hívsz, de szólíts nyugodtan Sue-nak és tegezz.
 |
| Susan |
- Köszönöm... igazán. Tudja... tudod... az unokatestvérem miatt vagyunk most itt.
- Hogyhogy? Mi történt? - kérdezte, miközben egy tálcára tett 10 poharat és kekszet meg ilyesmit. - Gyere, menjünk be a többiekhez!
Bementünk a nappaliba, és leültünk. Mindenki evett-ivott egy keveset, én pedig mesélni kezdtem.
- Öhm... Peter hol van? - kérdeztem elsőre. Ugyanis a kedves bátyust nem láttam a házban.
- Nem ért még haza. Azt mondta, hogy a barátnőjéhez megy megismerni a családját. De honnan ismered? - kérdezte Emma.
- Erre is rátérek, nyugi. Tehát, meglátogattuk az unokatesómékat. Tudni kell, hogy az unokatesóm, Carolina kiskora óta utál engem, mert kitúrtam a helyéről állítólag. Ameddig meg nem születtem, addig ő volt az egyedüli lánygyerek a családban. Aztán jöttem én.
- A kis féltékeny! - pattant föl Liam, Emma öccse. Nagyon helyes kiskölyök volt, és szeretett mindenbe beleszólni. Legalábbis, mióta ott voltunk, folyamatosan beszélt.
 |
| Liam |
- Igen, az. - értettem egyet. - Ma is összevesztünk, mert ő megint kínozni szeretett volna, meg elárulta, hogy csalta a pasiját, én pedig ezt elítéltem. Aztán jött a pasija, aki náluk volt éppen, és megmentett, és szakított vele, erre Lina kivágta a hisztit, hogy minden az én hibám. Ezért haza szerettünk volna menni, de nincs több jegy a mai gépre. Ezért azzal kell mennünk, amivel eredetileg mentünk volna. Így most itt vagyunk.
- Aha. Azt nem értem, hogy ehhez hogy jön Pete?
- Tudod Emma... - vörösödtem el. - Az unokatesóm a bátyád barátnője... volt.
- Hé, hé, hé! Állj! Lina, Pete Lina-ja, a TE unokatesód? MI?
- Igen, ő az.
- Őrület. - suttogta Emma, és döbbenten nézett maga elé. Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és Pete rontott be rajta.
- Vége, szakítottam Lina-val, megcsalt, mert egy szemét kis dög! - kiabálta, aztán mikor észrevett minket, torkára fagyott a szó.
- Szia Pete! - intettem neki mosolyogva.
- Te... ti... hogy kerültök ide? - dadogott.
- Tudod, miután elmentél, Lina családi jelentet rendezett, ezért úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. De nincs több jegy, ezért maradnunk kell. Nincs az a pénz, amiért visszamennénk oda, ezért csak ide tudtunk jönni. Bocs, ha betolakodtunk... - magyaráztam.
- Nem, semmi gond, tényleg. Örülök nektek. Jó, hogy itt vagy, mert...
- Mert? - nézett rá szúrósan Emma. - Van pasija. És az unokatesója az exed.
- Tudom. - pirult el Pete. - Csak jó vele beszélgetni, és együtt szidhatjuk Lina-t.
- Így oké.
Még beszélgettünk egy kicsit. Nemsokára kezdtem érezni, hogy nagyon fáradt vagyok, ami nem csoda, egész nap pörögtem. Hosszú volt a nap, na!
- Bocsánat, de lepakolhatnék valahová? Szeretnék elmenni aludni, ha nem gond.
- Persze, gyere csak! Megmutatom a szobádat. - pattant föl Emma. Felvezetett az emeletre. Benyitott egy szobába. A szoba falai barnák voltak.
 |
| A szoba |
- Köszi, tökéletes lesz!
- Adam is itt lakott. - jegyezte meg Emma csak úgy mellékesen.
- Tényleg? Itt aludt? - ugrottam az ágyra.
- Azért ne ájulj el! Igen, itt. Na, hagylak. Pihenj! - mondta Emma, és kiment. Én egyedül maradtam, és írtam egy SMS-t Adam-nek.
"Hé, cserediák! Találd ki, hol vagyok! Emma-éknál. Ismerem a családját, ott alszom, ahol te aludtál. Hú, el se hiszem! Nagyon király! Vigyázz magadra, és igyekszem haza!"
Azonnal jött a válasz.
"Mit keresel te ott? Nem a családodhoz mentél?"
"De, de történt egy kis baleset. Majd elmesélem holnap, addigra kiderítem a wifi jelszót."
"A jelszó PEL. Mint Pete-Emma-Liam. :)"
Innentől kezdve neten folytattuk a beszélgetést. Megbeszéltünk mindent. Mikor már nem bírtam tovább, elköszöntem, és elmentem fürdeni, átöltöztem pizsibe, majd lefeküdtem aludni. Szinte azonnal elaludtam. Mégis csak megérte ide eljönni! :)
2014. július 24., csütörtök
Ez történt, miután magamhoz tértem a sokkból
Tátott szájjal ültem, és próbáltam feldolgozni az infókat. Emma, aki nagyon jó barátnőm lett a 3 hónap alatt, ismeri Lina-t. Mert Lina Emma bátyjával jár, aki 5 évvel fiatalabb, mint ő. Ja, és Pete ismeri Adam-et. Aki ugye, velem jár.
Peter egy darabig várt. Mikor már 5 perce ültem teljes csendben, finoman megbökte a vállamat.
- Alszol?
- Nem, ébren vagyok. - ráztam meg a fejem.
- Mi a baj? - fürkészte az arcomat. - Valamitől megijedtél?
- Igen, egy kicsit, de jól vagyok.
- Mitől? Mi ijesztett meg?
- A kép.
- Mi bajod a húgommal?
- Jaj, semmi, semmi bajom nincs vele. - védekeztem azonnal.
- Akkor?
- Tényleg, semmi bajom vele. Különösen, hogy az egyik barátnőm. - mondtam halkan. Peter nem igazán értette.
- Honnan ismernéd Emma-t?
- Tudod, cserediákprogram. Los Angeles-be ment, én meg ugye ott lakom. Sose mondta el az új barátai nevét?
- De. Csak volt köztük pár fura név. Nem jegyeztem meg őket, sajnos. De írok neki, hogy mondja el. - mondta Pete, azzal tényleg írt Emma-nak. Azonnal jött a válasz.
- Na, lássuk. - mondta Pete. - Alex, Sophie, Amanda, Hayley és Riry. Mondtam, hogy fura nevek. De mi van velük?
- Pete, én vagyok Amanda. - mondtam, mire azért már ő is meglepődött.
- Tényleg? Ez... te jó ég! Akkor Adam... aki nálunk volt... a barátod!
- Igen, ő.
- Ez eszméletlen!
- Az. És Emma ismeri Lina-t. Atyám! Lehet, hogy Adam is.
- Azt hiszem, találkoztak párszor. De nem beszéltek szinte semmit. Köszöntek, meg bemutattam őket egymásnak, és ennyi.
- Lina tudja, hogy a barátom?
- Nem.
- Ja, úgyse hinné el. - nevettem.
- Mit nem hinnék el? - hallottam egy hangot az ajtóból. Lina állt ott, gyilkos mosollyal. - Mióta beszélgettek? Jól elvagytok?
- Aha, igen kösz. - intett Pete.
- Miről tudsz beszélgetni... VELE? - mutatott rám Lina.
- Sok mindenről. Meg szerettem volna ismerni. Mivel a családod része.
- Aha, ez nagyon rendes tőled. De nem találkozom vele sokat, ezért nem is számít.
- Kösz, én is itt vagyok! - szóltam bele. Lina nem válaszolt, de a tekintetéből pontosan ki lehetett olvasni, hogy 'és akkor mi van?' .
- Jó, de már végeztetek az ismerkedéssel? - kérdezte bájosan.
- Még nem igazán. - fojtotta el a vigyorát Pete. - Most tettünk egy igen fontos felfedezést.
- Na mit? - kérdezte unottan Lina. - Hogy Amanda nem természetes vörös?
- Mintha te az lennél... - suttogtam. Pete erre csak mosolygott.
- Nem. - mondta. - Ami ismeri a húgomat.
- És akkor? Összedől a világ? - forgatta a szemeit Lina.
- Nem. Hm... emlékszel Adam-re?
- A helyes LA-beli srácra? Naná! Aranyos srác volt, csak mindig a barátnőjét hiányolta.
- Igen, az voltam én. - mondtam pimaszul. Lina összeráncolta a homlokát.
- Álljunk meg egy szóra! - tett fel a kezét. - NEKED van barátod? Mióta, hogyan és miért?
- Oké, semmi közöd hozzá, de elmondom. Nyár végén jöttünk össze, de már több, mint egy éve kerülgetjük egymást. A tengerparton futottunk össze, és beszélgettünk, lerendeztük a nézeteltéréseinket és kiderült, hogy szeretjük egymást. Miért? Mert normális 17 éves lány vagyok, és szeretem őt.
- Aha, nagyon cuki sztori. - fintorgott Lina. - Akkor Adam a barátod, ő ismer engem, és Emma ismer téged.
- Barátnők vagyunk.
- Azt ki kérdezte? - csattant fel. - Csak a helyzetet próbálom átlátni.
- Hajrá!
- Pete, kicsit elrabolhatom tőled a lányt? - fordult mosolyogva a fiújához Lina.
- Persze, vidd csak, de ne bántsd!
- Miért bántanám? - pislogott ártatlanul Lina.
- Nem tudom, csak ha elönt a düh....esetleg olyat teszel, amit nem gondolsz át!
- Ja, értem. Gyere! - intett nekem, és felvitt a szobájába.
Leültetett a földre, ő pedig az ágyra ült. Mérgesen nézett rám.
- Most mi rosszat tettem? - sóhajtottam fel.
- Ne beszélgess a pasimmal! Ő az ENYÉM! Nem veheted el tőlem!
- Nem állt szándékomban. - emeltem fel a kezem. - Nem tudom rémlik-e még, de 2 perce beszéltük meg, hogy van barátom, aki szeretek.
- Ja, de innen elég messze.
- És?
- Simán megcsalhatod. Nem tudná meg.
- Hogyne! Az egyik barátnőm bátyjával, aki nem mellesleg foglalt, és már ismerem vagy... 3 órája.
- Igaz. - gondolkozott el Lina. - Bár, én a helyedben megtenném.
- Mi? - pattantam fel.
- Ha én lennék LA-ben és találkoznék a te fiúddal, és beszélgetne velem, biztos mindent megtennék, hogy jól érezzem magam.
- Öhm... nem akarlak megbántani, de voltál már orvosnál? - hátráltam az ajtó felé. - Ez nem normális dolog! Meg itt van neked Pete. elvileg szeretitek egymást, nem?
- Ja, igen, persze. - legyintett. - De néha kell egy kis változatosság. Pete olyan kedves, és aranyos, és jófiú, de néha szükségem van egy kis... rosszra. - vigyorgott. Én azonnal átláttam a helyzetet.
- Megcsaltad, ugye? - kérdeztem gombóccal a torkomban. Lina nem válaszolt rögtön.
- Ja, de nem nagy ügy. Csak egy éjszaka volt. - rántotta meg a vállát.
- Lina! Ez nem így működik! Ő a barátod. Nem teheted ezt vele! Én sose tenném meg Adam-mel.
- Az te vagy. Különben is, miért hallgatnék rád? Te vagy az ártatlan jó kislány. Aki olyan.... cuuuukííí..... én nem vagyok ilyen, hála az égnek.
- Nem, mert te gonosz vagy.
- Az túlzás. Szimplán rossz... - mosolygott.
- Te esküszöm nem vagy normális! - kiáltottam.
- Lehet. De te se. - nézett rám komolyan. Én ekkor kezdtem el rángatni a kilincset. - Hagyd csak, zárva van!
- Bezártál ide? - merevedtem meg.
- Aha. Beszélnünk kell, és nem szeretném, hogy bárki is zavarjon.
- Mire készülsz?
- Nos... elmondtam, amit akartam. Most jön a kedvenc részem. A 'hogyan kínozzuk Amandát' rész.
- Ne csináld már, nagykorú vagy, elvileg normális felnőtt. Mit élvezel ezen még mindig?
- Olyan szánalmas, ahogy könyörögsz, hogy ne csináljam.
- Ez kész! - mondtam, és a tehetetlenségtől széttártam a karomat. -Engedj el!
- Nem. - mondta Lina, és incselkedve elhúzta az orrom előtt a kulcsot. - Vedd el, ha kell!
Nem kellett biztatni, nekiugrottam a csajnak. Ő persze hanyatt esett. A kulcs még a kezében volt, de könnyen kicsavartam belőle. Felpattantam és már éppen bedugtam volna a zárba a kulcsot, amikor Lina átkarolta a lábamat, és lerántott a földre.
- Erősebb vagy, mint gondoltam. - suttogta. - De kevés vagy! Mit szórakozol már? Mindig eljátsszuk, mit cirkuszolsz? Maradj nyugton, ne ellenkezz, és hamarabb túl leszel rajta!
- Mit fogsz csinálni? - kérdezte félve, mikor Lina (nem vicc!) összekötötte a kezemet, és leültetett egy székre.
- Hm... először nem ezt akartam, de most ez is megteszi. - húzott elő egy ollót. - Ha kinevetted a hajam...
- Levágod az enyémet? - sikítottam. - Mit képzelsz?
- Ne fickándozz, mert belevágok a bőrödbe és itt kezdesz nekem vérezni! - motyogta Lina, miközben közelebb lépett.
- Ne merj hozzám érni! - rugdostam a levegőbe.
- Ugyan, menj már... - legyintett. Már éppen belenyírt volna a hajamba, amikor kivágódott az ajtó. Matt és Pete léptek be.
- Lina, tedd le az ollót! - kiáltott rá Pete. Matt közelebb jött, és kicsavarta a lány kezéből.
- Kösz, ezt elteszem.
- Menj a francba! - pufogott Lina.
- Lina, miért csináltad ezt? - kérdezte Pete, miközben Matt kikötözött engem.
- Te is menj a francba! - suttogta Lina. - Mindenki menjen a fenébe!
- Jó, így még könnyebb lesz. -bólintott Pete, azzal megragadta Lina vállát. - Lina, én nem tudtam, hogy milyen gonosz tudsz lenni. A saját unokatesódat kínzod, mert féltékeny vagy rá? Mint egy ötéves, komolyan. ÉS te vagy az idősebb kettőnk közül.
- Jó, ezzel hova akarsz kilyukadni? - toppantott egyet a lábával Lina.
- Ne türelmetlenkedj! De ha ennyire tudni akarod, akkor oda, hogy szakítsunk. Ma megismertem az igazi énedet, és köszönöm, de nem kérek belőle.
- Különösen, hogy megcsalt. - súgtam neki. Pete megdöbbent, de hamar összeszedte magát.
- Akkor pláne nem kérek belőled.
Elengedte a lányt, aki döbbenten ereszkedett le az ágyára. Matt gyorsan kirángatott a szobából, mielőtt Lina újra begurul. Megálltunk az ajtó előtt.
- De... Pete. Hiszen, nem volt komoly, csak egy kaland. Én... én... annyira sajnálom, kérlek bocsáss meg! - tört ki Lina.
- Bocs, de nem megy. Azért, kösz, hogy ma rájöhettem, hogy a barátnőm megcsalt, és igazából bunkó is. Ha ma nem derül ki, még ki tudja meddig hitegetsz. - mondta Pete komoran. - Ne, ne nyúlj hozzám! Elmegyek innen. Többet engem nem látsz.
Azzal Pete otthagyta a zokogó Lina-t, és kilépett a szobából. Fáradtan mosolygott, aztán elbúcsúzott tőlünk.
- Sziasztok! Matt, köszi a segítséget. Ha te nem vagy, nem fogok gyanút, és akkor Ami most bajban lenne. Ami, öröm volt megismerni téged! Köszi, mindent.
Fogta magát és elment. Mi is visszamentünk a nappaliba. Amelia néni éppen elkiáltotta magát.
- Gyertek, együnk valamit!
Ahogy nekiindultunk volna, hogy kövessük őt, Lina rohant le a lépcsőn, hisztérikusan ordítva.
- Te! - visította, és közben rám mutatott. - Te tehetsz mindenről! Minden a te hibád. Elüldözöd a fiúmat, elrontod az életemet... elegem van belőled! Utállak te kis hülye... tűnj innen a fenébe!
- Lina! - szólt rá Amelia néni. - Hogy beszélsz?
- Ahogy ő megérdemli.
- Öhm... azt hiszem, jobb, ha hazamegyünk. - néztem a szüleimre. - Lina már így is eléggé zabos, nem kellene tovább borzolni az idegeit még 3 napig.
- Igazad van. - ölelt át Anya védelmezőn. - Nem tehetünk ki téged és Lina-t ennek. Menjünk drágám!
- De... csak most jöttünk. - dadogott Apa. - És a repülőjegy is meg van véve.
- Mi a fontosabb? A pénz vagy a lányod épsége?
- Nyertél. Indulunk! - sóhajtott Apa. Az egész család az ajtó felé hátrált.
- Bocsi, de ez most így alakult. - mondtam szégyenkezve, miközben öltözni kezdtünk.
- Semmi baj, majd jöttök máskor. - mondta Amelia néni, miközben szúrós pillantást vetett a zilált lányára. - Ha Lina nincs itthon.
- Rendben. - mosolygott Anya.
- Sziasztok! - köszöntünk el, és kiléptünk az ajtón. A reptér nem volt messze. Gyorsan odaértünk. Azonban szomorú hírt közöltek velünk. Sajnos, nincs több jegy a mai járatra. És a holnapira sem. Itt kell maradnunk addig, ameddig az a repülő el nem indul, amelyikre a jegyünk szól. Csalódottan ültünk be a reptéri büfébe.
- Mi legyen? - kérdezte Matt.
- Nem mehetünk vissza. - sóhajtott Apa.
- Nem is mennénk. - tette hozzá Anya. - Nem ismerünk valakit a környéken?
- Van egy ötletem. - pattantam fel. Máris tárcsáztam a számot.
Vedd fel, vedd fel! szuggeráltam magamban.
- Halló? - szólt bele a várva-várt hang.
- Szia Emma, itt Ami. Szükségünk lenne a segítségetekre... - kezdtem mosolyogva, nem kételkedve a sikerben.
 |
| Ilyen fejjel néztem magam elé |
Peter egy darabig várt. Mikor már 5 perce ültem teljes csendben, finoman megbökte a vállamat.
- Alszol?
- Nem, ébren vagyok. - ráztam meg a fejem.
- Mi a baj? - fürkészte az arcomat. - Valamitől megijedtél?
- Igen, egy kicsit, de jól vagyok.
- Mitől? Mi ijesztett meg?
- A kép.
- Mi bajod a húgommal?
- Jaj, semmi, semmi bajom nincs vele. - védekeztem azonnal.
- Akkor?
- Tényleg, semmi bajom vele. Különösen, hogy az egyik barátnőm. - mondtam halkan. Peter nem igazán értette.
- Honnan ismernéd Emma-t?
- Tudod, cserediákprogram. Los Angeles-be ment, én meg ugye ott lakom. Sose mondta el az új barátai nevét?
- De. Csak volt köztük pár fura név. Nem jegyeztem meg őket, sajnos. De írok neki, hogy mondja el. - mondta Pete, azzal tényleg írt Emma-nak. Azonnal jött a válasz.
- Na, lássuk. - mondta Pete. - Alex, Sophie, Amanda, Hayley és Riry. Mondtam, hogy fura nevek. De mi van velük?
- Pete, én vagyok Amanda. - mondtam, mire azért már ő is meglepődött.
- Tényleg? Ez... te jó ég! Akkor Adam... aki nálunk volt... a barátod!
- Igen, ő.
- Ez eszméletlen!
- Az. És Emma ismeri Lina-t. Atyám! Lehet, hogy Adam is.
- Azt hiszem, találkoztak párszor. De nem beszéltek szinte semmit. Köszöntek, meg bemutattam őket egymásnak, és ennyi.
- Lina tudja, hogy a barátom?
- Nem.
- Ja, úgyse hinné el. - nevettem.
- Mit nem hinnék el? - hallottam egy hangot az ajtóból. Lina állt ott, gyilkos mosollyal. - Mióta beszélgettek? Jól elvagytok?
- Aha, igen kösz. - intett Pete.
- Miről tudsz beszélgetni... VELE? - mutatott rám Lina.
- Sok mindenről. Meg szerettem volna ismerni. Mivel a családod része.
- Aha, ez nagyon rendes tőled. De nem találkozom vele sokat, ezért nem is számít.
- Kösz, én is itt vagyok! - szóltam bele. Lina nem válaszolt, de a tekintetéből pontosan ki lehetett olvasni, hogy 'és akkor mi van?' .
- Jó, de már végeztetek az ismerkedéssel? - kérdezte bájosan.
- Még nem igazán. - fojtotta el a vigyorát Pete. - Most tettünk egy igen fontos felfedezést.
- Na mit? - kérdezte unottan Lina. - Hogy Amanda nem természetes vörös?
- Mintha te az lennél... - suttogtam. Pete erre csak mosolygott.
- Nem. - mondta. - Ami ismeri a húgomat.
- És akkor? Összedől a világ? - forgatta a szemeit Lina.
- Nem. Hm... emlékszel Adam-re?
- A helyes LA-beli srácra? Naná! Aranyos srác volt, csak mindig a barátnőjét hiányolta.
- Igen, az voltam én. - mondtam pimaszul. Lina összeráncolta a homlokát.
- Álljunk meg egy szóra! - tett fel a kezét. - NEKED van barátod? Mióta, hogyan és miért?
- Oké, semmi közöd hozzá, de elmondom. Nyár végén jöttünk össze, de már több, mint egy éve kerülgetjük egymást. A tengerparton futottunk össze, és beszélgettünk, lerendeztük a nézeteltéréseinket és kiderült, hogy szeretjük egymást. Miért? Mert normális 17 éves lány vagyok, és szeretem őt.
- Aha, nagyon cuki sztori. - fintorgott Lina. - Akkor Adam a barátod, ő ismer engem, és Emma ismer téged.
- Barátnők vagyunk.
- Azt ki kérdezte? - csattant fel. - Csak a helyzetet próbálom átlátni.
- Hajrá!
- Pete, kicsit elrabolhatom tőled a lányt? - fordult mosolyogva a fiújához Lina.
- Persze, vidd csak, de ne bántsd!
- Miért bántanám? - pislogott ártatlanul Lina.
- Nem tudom, csak ha elönt a düh....esetleg olyat teszel, amit nem gondolsz át!
- Ja, értem. Gyere! - intett nekem, és felvitt a szobájába.
 |
| Lina szobája |
- Most mi rosszat tettem? - sóhajtottam fel.
- Ne beszélgess a pasimmal! Ő az ENYÉM! Nem veheted el tőlem!
- Nem állt szándékomban. - emeltem fel a kezem. - Nem tudom rémlik-e még, de 2 perce beszéltük meg, hogy van barátom, aki szeretek.
- Ja, de innen elég messze.
- És?
- Simán megcsalhatod. Nem tudná meg.
- Hogyne! Az egyik barátnőm bátyjával, aki nem mellesleg foglalt, és már ismerem vagy... 3 órája.
- Igaz. - gondolkozott el Lina. - Bár, én a helyedben megtenném.
- Mi? - pattantam fel.
- Ha én lennék LA-ben és találkoznék a te fiúddal, és beszélgetne velem, biztos mindent megtennék, hogy jól érezzem magam.
- Öhm... nem akarlak megbántani, de voltál már orvosnál? - hátráltam az ajtó felé. - Ez nem normális dolog! Meg itt van neked Pete. elvileg szeretitek egymást, nem?
- Ja, igen, persze. - legyintett. - De néha kell egy kis változatosság. Pete olyan kedves, és aranyos, és jófiú, de néha szükségem van egy kis... rosszra. - vigyorgott. Én azonnal átláttam a helyzetet.
- Megcsaltad, ugye? - kérdeztem gombóccal a torkomban. Lina nem válaszolt rögtön.
- Ja, de nem nagy ügy. Csak egy éjszaka volt. - rántotta meg a vállát.
- Lina! Ez nem így működik! Ő a barátod. Nem teheted ezt vele! Én sose tenném meg Adam-mel.
- Az te vagy. Különben is, miért hallgatnék rád? Te vagy az ártatlan jó kislány. Aki olyan.... cuuuukííí..... én nem vagyok ilyen, hála az égnek.
- Nem, mert te gonosz vagy.
- Az túlzás. Szimplán rossz... - mosolygott.
- Te esküszöm nem vagy normális! - kiáltottam.
- Lehet. De te se. - nézett rám komolyan. Én ekkor kezdtem el rángatni a kilincset. - Hagyd csak, zárva van!
- Bezártál ide? - merevedtem meg.
- Aha. Beszélnünk kell, és nem szeretném, hogy bárki is zavarjon.
- Mire készülsz?
- Nos... elmondtam, amit akartam. Most jön a kedvenc részem. A 'hogyan kínozzuk Amandát' rész.
- Ne csináld már, nagykorú vagy, elvileg normális felnőtt. Mit élvezel ezen még mindig?
- Olyan szánalmas, ahogy könyörögsz, hogy ne csináljam.
- Ez kész! - mondtam, és a tehetetlenségtől széttártam a karomat. -Engedj el!
- Nem. - mondta Lina, és incselkedve elhúzta az orrom előtt a kulcsot. - Vedd el, ha kell!
Nem kellett biztatni, nekiugrottam a csajnak. Ő persze hanyatt esett. A kulcs még a kezében volt, de könnyen kicsavartam belőle. Felpattantam és már éppen bedugtam volna a zárba a kulcsot, amikor Lina átkarolta a lábamat, és lerántott a földre.
- Erősebb vagy, mint gondoltam. - suttogta. - De kevés vagy! Mit szórakozol már? Mindig eljátsszuk, mit cirkuszolsz? Maradj nyugton, ne ellenkezz, és hamarabb túl leszel rajta!
- Mit fogsz csinálni? - kérdezte félve, mikor Lina (nem vicc!) összekötötte a kezemet, és leültetett egy székre.
- Hm... először nem ezt akartam, de most ez is megteszi. - húzott elő egy ollót. - Ha kinevetted a hajam...
- Levágod az enyémet? - sikítottam. - Mit képzelsz?
- Ne fickándozz, mert belevágok a bőrödbe és itt kezdesz nekem vérezni! - motyogta Lina, miközben közelebb lépett.
- Ne merj hozzám érni! - rugdostam a levegőbe.
- Ugyan, menj már... - legyintett. Már éppen belenyírt volna a hajamba, amikor kivágódott az ajtó. Matt és Pete léptek be.
- Lina, tedd le az ollót! - kiáltott rá Pete. Matt közelebb jött, és kicsavarta a lány kezéből.
- Kösz, ezt elteszem.
- Menj a francba! - pufogott Lina.
- Lina, miért csináltad ezt? - kérdezte Pete, miközben Matt kikötözött engem.
- Te is menj a francba! - suttogta Lina. - Mindenki menjen a fenébe!
- Jó, így még könnyebb lesz. -bólintott Pete, azzal megragadta Lina vállát. - Lina, én nem tudtam, hogy milyen gonosz tudsz lenni. A saját unokatesódat kínzod, mert féltékeny vagy rá? Mint egy ötéves, komolyan. ÉS te vagy az idősebb kettőnk közül.
- Jó, ezzel hova akarsz kilyukadni? - toppantott egyet a lábával Lina.
- Ne türelmetlenkedj! De ha ennyire tudni akarod, akkor oda, hogy szakítsunk. Ma megismertem az igazi énedet, és köszönöm, de nem kérek belőle.
- Különösen, hogy megcsalt. - súgtam neki. Pete megdöbbent, de hamar összeszedte magát.
- Akkor pláne nem kérek belőled.
Elengedte a lányt, aki döbbenten ereszkedett le az ágyára. Matt gyorsan kirángatott a szobából, mielőtt Lina újra begurul. Megálltunk az ajtó előtt.
- De... Pete. Hiszen, nem volt komoly, csak egy kaland. Én... én... annyira sajnálom, kérlek bocsáss meg! - tört ki Lina.
- Bocs, de nem megy. Azért, kösz, hogy ma rájöhettem, hogy a barátnőm megcsalt, és igazából bunkó is. Ha ma nem derül ki, még ki tudja meddig hitegetsz. - mondta Pete komoran. - Ne, ne nyúlj hozzám! Elmegyek innen. Többet engem nem látsz.
Azzal Pete otthagyta a zokogó Lina-t, és kilépett a szobából. Fáradtan mosolygott, aztán elbúcsúzott tőlünk.
- Sziasztok! Matt, köszi a segítséget. Ha te nem vagy, nem fogok gyanút, és akkor Ami most bajban lenne. Ami, öröm volt megismerni téged! Köszi, mindent.
Fogta magát és elment. Mi is visszamentünk a nappaliba. Amelia néni éppen elkiáltotta magát.
- Gyertek, együnk valamit!
Ahogy nekiindultunk volna, hogy kövessük őt, Lina rohant le a lépcsőn, hisztérikusan ordítva.
- Te! - visította, és közben rám mutatott. - Te tehetsz mindenről! Minden a te hibád. Elüldözöd a fiúmat, elrontod az életemet... elegem van belőled! Utállak te kis hülye... tűnj innen a fenébe!
- Lina! - szólt rá Amelia néni. - Hogy beszélsz?
- Ahogy ő megérdemli.
- Öhm... azt hiszem, jobb, ha hazamegyünk. - néztem a szüleimre. - Lina már így is eléggé zabos, nem kellene tovább borzolni az idegeit még 3 napig.
- Igazad van. - ölelt át Anya védelmezőn. - Nem tehetünk ki téged és Lina-t ennek. Menjünk drágám!
- De... csak most jöttünk. - dadogott Apa. - És a repülőjegy is meg van véve.
- Mi a fontosabb? A pénz vagy a lányod épsége?
- Nyertél. Indulunk! - sóhajtott Apa. Az egész család az ajtó felé hátrált.
- Bocsi, de ez most így alakult. - mondtam szégyenkezve, miközben öltözni kezdtünk.
- Semmi baj, majd jöttök máskor. - mondta Amelia néni, miközben szúrós pillantást vetett a zilált lányára. - Ha Lina nincs itthon.
- Rendben. - mosolygott Anya.
- Sziasztok! - köszöntünk el, és kiléptünk az ajtón. A reptér nem volt messze. Gyorsan odaértünk. Azonban szomorú hírt közöltek velünk. Sajnos, nincs több jegy a mai járatra. És a holnapira sem. Itt kell maradnunk addig, ameddig az a repülő el nem indul, amelyikre a jegyünk szól. Csalódottan ültünk be a reptéri büfébe.
- Mi legyen? - kérdezte Matt.
- Nem mehetünk vissza. - sóhajtott Apa.
- Nem is mennénk. - tette hozzá Anya. - Nem ismerünk valakit a környéken?
- Van egy ötletem. - pattantam fel. Máris tárcsáztam a számot.
Vedd fel, vedd fel! szuggeráltam magamban.
- Halló? - szólt bele a várva-várt hang.
- Szia Emma, itt Ami. Szükségünk lenne a segítségetekre... - kezdtem mosolyogva, nem kételkedve a sikerben.
2014. július 20., vasárnap
Egy érdekes felfedezés
A nap hátralevő részében kerültem őket. Lina úgyis csak bántani tud, Peter-t nem ismerem... inkább a nagyszüleimmel beszélgettem. Nagyon régen láttam őket utoljára, talán 1 éve. Megbeszéltük, hogy kivel mi történt ebben az évben, kérdezgettek, stb. Elvoltunk. Egészen addig, ameddig Peter úgy nem döntött, hogy meg szeretne ismerni közelebbről.
Éppen a konyhába mentem egy pohár vízért, amikor összefutottam vele. Mosolygott.
- Szia! Nem volt alkalmam rendesen bemutatkozni. - nyújtott kezet. - Peter vagyok.
- Ööö...helló. Én Amanda Parker, de nem kell strapálnod magad. - vontam meg a vállam. - Lina kiborul, ha látja, hogy beszélgetünk, meg amúgy se vagyok túl érdekes. Nem kell udvariasan mindenkivel csevegned. Velem pláne!
- Ugyan. Lina idehívott, hogy töltsem a családjával a karácsonyt. Ott hagytam a saját családomat. A minimum, hogy hagy ismerkedni.
- Értem, oké. - mondtam,szereztem egy poharat és ittam. Peter követett a szemével.
- Peter, ne haragudj, de ez nagyon idegesít! - csattantam fel, mikor végignézte, ahogyan iszom.
- Szólíts Pete-nek! Nem szeretem a Peter-t. Túl hivatalos.
- Oké, akkor Pete, ne bámulj! - vigyorogtam.
- Értettem. Neked nincs beceneved? Úgy értem, az Amanda olyan hosszú név...
- De van. Ami. Hívhatsz így, nekem mindegy.
- Kösz. Nem ülsz le? - kérdezte, miközben ő leült a konyhaasztalhoz. Vonakodva, de leültem. - Tehát. Kérdezhetek tőled pár dolgot?
- Vallatni akarsz? - nevettem.
- Nem, csak szeretnélek megismerni. Lina nem mesélt rólad. Szinte semmit. Éppen csak megemlített.
- Ja, gondolom azt mondta, hogy van egy utálatos unokatesója, aki úgy néz ki, mintha lángolna a feje.
- A lényeg ez volt. - bólintott.
- Amióta megszülettem, azóta utál. - legyintettem. - Megszoktam.
- De miért? Olyan cukinak tűnsz.
- Lehet, de szerintem féltékeny rám. Elveszem tőle a közös nagyszülőket. Ja, és rajta kívül az egész családban én vagyok csak lánygyerek. Mindenkinek fia van. Ameddig nem születtem meg, ő volt a kis hercegnő a családban.
- Ez elég gyerekes!
- Az, de mit csináljak? Ez van.
- Jó, hagyjuk Lina-t. Mesélj magadról!
- Hát... nem vagyok túl érdekes. 17 éves vagyok, és még gimibe járok. Meglepő módon a családommal lakom együtt. A családomat már láthattad. Apa a göndör hajú férfi, Anya a rövid, barna hajú nő. Az öcséim pedig Matt és Sam. Matt a fiatal srác, Sam a pici szőke fiú.
- Értem. Ők rendesnek tűnnek.
- Azok is.
- Hol laktok?
- Elég messze innen, hála az istennek. Los Angeles-ben. Tavaly nyáron költöztünk oda. Phoenix-ben laktunk előtte, onnan nem messze élnek a másik nagyszüleim.
- Aha. Az jó hely lehet.
- Az, én szeretem. Na, majdnem mindent tudsz rólam. Most te jössz. Halljuk!
- Oké. Én 20 éves vagyok.
- Hé! - szóltam közbe. - Ugye tudod, hogy Lina 25?
- Aha.
- Egy idősebb nővel randizol?
- Úgy tűnik. - vigyorgott. - Szóval. Én itt élek. Mármint, New York-ban, nem Lina családjának a konyhájában. :D
- Gondoltam. - forgattam a szemem.
- Éppen egyetemre járok, most vagyok másodéves. Építésznek tanulok.
- Az tök jó!
- Szerintem is. Hm... 0,5 éve járok az unokatesóddal. Elmeséljem, hogyan találkoztunk?
- Ne, nem akarom tudni. Azt mondd el, hogy te hogy nem vetted észre, hogy ilyen... kötözködő? Vagy nem zavar?
- Jókat kérdezel. Nos... velem nem ilyen, és a környezetemben se csinálja ezt. Úgyhogy nem zavart, ameddig nem tudtam róla. Azaz, ma délutánig.
- Aha. ÉS akkor mi lesz most?
- Beszélek vele, hogy ne legyen kétszínű és ne játssza meg magát előttem.
- Az hasznos.
- Kihagytam valamit? - kérdezte.
- A családodat.
- Ja, tényleg. A szüleim. Apa mérnök, Anya diplomata, ezért mindig utazik. Van egy öcsém, és egy húgom. Az öcsém, Liam 12 éves, ugye, suliba jár. Okos kiskölyök. A húgom neve Emma. Ő 17 éves, és gimnazista. Mint te.
- Jó családod lehet. - mondtam, és itt még nem fogtam gyanút.
- Igen, szerencsére az van. Emma nagyon közel áll hozzám. Mindent vele beszélek meg. Nagy szenvedés volt, mikor nem volt otthon 3 hónapig.
- Hol volt?
- Cserediákprogramon.
- Azokat én se szeretem. A barátom elment 3 hónapra.
- Ja, átérzem. Rossz lehetett. Emma nem értem mit evett ezen a programon. Ráadásul, beköltöztetett a házunkba egy pasast. A cserepárját. A fiú rendes volt, meg jófej, de néha az őrületbe kergetett a nyavalygásával, hogy hiányzik neki a barátnője!
Na, itt már derengett valami. Nagyot nyeltem.
- Pete! Mi a vezetékneved?
- Swan. - mondta, én pedig a tenyerembe temettem az arcomat. Ordítani tudtam volna, de nem tettem. Még nem voltam biztos benne.
- Tudnál mutatni egy képet a húgodról?
- Aha. Tegnap bohóckodott a telefonommal. Van egy csomó friss kép. - szedte elő a mobilját. - Majd megőrült, hogy ott kellett hagynia az új barátait, ezért odaadtam a mobilomat, hogy legyen el vele, mert addig se szomorkodik. Na, itt az egyik kép!
Amikor megláttam a képet, biztos voltam benne, hogy helyes a sejtésem. A barátnőm, Emma Swan, Adam cserepárjának bátyjával ültem szemben...
Éppen a konyhába mentem egy pohár vízért, amikor összefutottam vele. Mosolygott.
- Szia! Nem volt alkalmam rendesen bemutatkozni. - nyújtott kezet. - Peter vagyok.
- Ööö...helló. Én Amanda Parker, de nem kell strapálnod magad. - vontam meg a vállam. - Lina kiborul, ha látja, hogy beszélgetünk, meg amúgy se vagyok túl érdekes. Nem kell udvariasan mindenkivel csevegned. Velem pláne!
- Ugyan. Lina idehívott, hogy töltsem a családjával a karácsonyt. Ott hagytam a saját családomat. A minimum, hogy hagy ismerkedni.
- Értem, oké. - mondtam,szereztem egy poharat és ittam. Peter követett a szemével.
- Peter, ne haragudj, de ez nagyon idegesít! - csattantam fel, mikor végignézte, ahogyan iszom.
- Szólíts Pete-nek! Nem szeretem a Peter-t. Túl hivatalos.
- Oké, akkor Pete, ne bámulj! - vigyorogtam.
- Értettem. Neked nincs beceneved? Úgy értem, az Amanda olyan hosszú név...
- De van. Ami. Hívhatsz így, nekem mindegy.
- Kösz. Nem ülsz le? - kérdezte, miközben ő leült a konyhaasztalhoz. Vonakodva, de leültem. - Tehát. Kérdezhetek tőled pár dolgot?
- Vallatni akarsz? - nevettem.
- Nem, csak szeretnélek megismerni. Lina nem mesélt rólad. Szinte semmit. Éppen csak megemlített.
- Ja, gondolom azt mondta, hogy van egy utálatos unokatesója, aki úgy néz ki, mintha lángolna a feje.
- A lényeg ez volt. - bólintott.
- Amióta megszülettem, azóta utál. - legyintettem. - Megszoktam.
- De miért? Olyan cukinak tűnsz.
- Lehet, de szerintem féltékeny rám. Elveszem tőle a közös nagyszülőket. Ja, és rajta kívül az egész családban én vagyok csak lánygyerek. Mindenkinek fia van. Ameddig nem születtem meg, ő volt a kis hercegnő a családban.
- Ez elég gyerekes!
- Az, de mit csináljak? Ez van.
- Jó, hagyjuk Lina-t. Mesélj magadról!
- Hát... nem vagyok túl érdekes. 17 éves vagyok, és még gimibe járok. Meglepő módon a családommal lakom együtt. A családomat már láthattad. Apa a göndör hajú férfi, Anya a rövid, barna hajú nő. Az öcséim pedig Matt és Sam. Matt a fiatal srác, Sam a pici szőke fiú.
- Értem. Ők rendesnek tűnnek.
- Azok is.
- Hol laktok?
- Elég messze innen, hála az istennek. Los Angeles-ben. Tavaly nyáron költöztünk oda. Phoenix-ben laktunk előtte, onnan nem messze élnek a másik nagyszüleim.
- Aha. Az jó hely lehet.
- Az, én szeretem. Na, majdnem mindent tudsz rólam. Most te jössz. Halljuk!
- Oké. Én 20 éves vagyok.
- Hé! - szóltam közbe. - Ugye tudod, hogy Lina 25?
- Aha.
- Egy idősebb nővel randizol?
- Úgy tűnik. - vigyorgott. - Szóval. Én itt élek. Mármint, New York-ban, nem Lina családjának a konyhájában. :D
- Gondoltam. - forgattam a szemem.
- Éppen egyetemre járok, most vagyok másodéves. Építésznek tanulok.
- Az tök jó!
- Szerintem is. Hm... 0,5 éve járok az unokatesóddal. Elmeséljem, hogyan találkoztunk?
- Ne, nem akarom tudni. Azt mondd el, hogy te hogy nem vetted észre, hogy ilyen... kötözködő? Vagy nem zavar?
- Jókat kérdezel. Nos... velem nem ilyen, és a környezetemben se csinálja ezt. Úgyhogy nem zavart, ameddig nem tudtam róla. Azaz, ma délutánig.
- Aha. ÉS akkor mi lesz most?
- Beszélek vele, hogy ne legyen kétszínű és ne játssza meg magát előttem.
- Az hasznos.
- Kihagytam valamit? - kérdezte.
- A családodat.
- Ja, tényleg. A szüleim. Apa mérnök, Anya diplomata, ezért mindig utazik. Van egy öcsém, és egy húgom. Az öcsém, Liam 12 éves, ugye, suliba jár. Okos kiskölyök. A húgom neve Emma. Ő 17 éves, és gimnazista. Mint te.
- Jó családod lehet. - mondtam, és itt még nem fogtam gyanút.
- Igen, szerencsére az van. Emma nagyon közel áll hozzám. Mindent vele beszélek meg. Nagy szenvedés volt, mikor nem volt otthon 3 hónapig.
- Hol volt?
- Cserediákprogramon.
- Azokat én se szeretem. A barátom elment 3 hónapra.
- Ja, átérzem. Rossz lehetett. Emma nem értem mit evett ezen a programon. Ráadásul, beköltöztetett a házunkba egy pasast. A cserepárját. A fiú rendes volt, meg jófej, de néha az őrületbe kergetett a nyavalygásával, hogy hiányzik neki a barátnője!
Na, itt már derengett valami. Nagyot nyeltem.
- Pete! Mi a vezetékneved?
- Swan. - mondta, én pedig a tenyerembe temettem az arcomat. Ordítani tudtam volna, de nem tettem. Még nem voltam biztos benne.
- Tudnál mutatni egy képet a húgodról?
- Aha. Tegnap bohóckodott a telefonommal. Van egy csomó friss kép. - szedte elő a mobilját. - Majd megőrült, hogy ott kellett hagynia az új barátait, ezért odaadtam a mobilomat, hogy legyen el vele, mert addig se szomorkodik. Na, itt az egyik kép!
 |
| A fénykép |
Amikor megláttam a képet, biztos voltam benne, hogy helyes a sejtésem. A barátnőm, Emma Swan, Adam cserepárjának bátyjával ültem szemben...
2014. július 18., péntek
Karácsony
Amikor hazaértem este, mindenki feszült volt. Már az asztalnál ültek, de érezhetően vibrált a levegő.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Végre itt vagy! Mi történt?
- Hát... megbeszéltük. Kibékültünk, minden oké.
- Örülünk neki. - mondta Apa.
- Jó, ezen kívül mi a baj? - kérdeztem, miközben leültem az asztalhoz.
- Holnapután karácsony.
- Tudom. - mosolyogtam. - És?
- Családi összejövetel. New York-ban. Holnap. - mondta Anya dühösen.
- Hogy MI? - kérdeztem döbbentem. - Holnap?
- Igen. Nagy családi buli. Az unokatesód múlt héten lett 25. Azt ünnepeljük. Meg a karácsonyt.
- Ne! Ne már! - morogtam. - Carolina?
- Igen. Mi a probléma?
Á, semmi. Csak annyi, hogy születésem óta utáltam Carolina-t. Undok volt velem, ha nem látták, akkor mindig bántott és kis bénának nevezett. A vörös hajamat egyszerűen kiröhögte. Az önbizalomhiányomat 80%-ban neki köszönhetem. Ja, és el ne felejtsem. A közös nagyszüleinket eléggé kisajátította. Ha véletlenül kézbe vettek, rögtön ott termett, hogy valami baja van. A 2. szülinapomon nem bírta elviselni, hogy (kivételesen) én vagyok a középpontban. Ezért inkább direkt magára öntötte a levest, belerúgott a székbe, hozzányúlt a sütőhöz... egy szóval: sose bírtam a csajt. 9 év van köztünk. Túl sok.
- Most mi baj? - kérdezte Apa.
Semmi Apa, semmi. Sose veszed észre, hogy Lina mennyit bánt engem.
- Muszáj menni? - kérdeztem.
- Igen, muszáj.
- De, Adam ma jött haza...
- Nem érdekel, nem fogom az életemet hozzá igazítani! Első a család.
- És, ha nekem már Adam is a család részének számít?
- Nem vagy normális. 16 éves vagy. - mondta Anya is. - Nem lelkesedem azért, hogy elcipeljük Sam-et az ország másik végébe, mert mi lesz, ha baja lesz, de megtesszük.
- Ja, mert Sam fontos, én meg nem! - csattantam fel. Fogtam magam és felrohantam a szobámba. Magamra zártam az ajtót. Bekapcsoltam a gépet, és azonnal írtam a lányoknak, és Adam-nek.
Amanda Parker:" Holnap elvisznek New York-ba. Meghalok... :P "
Adam:" Miért?"
Amanda Parker:"Családi buli. Unokatesóm szülinapja..."
Adam:"Értem. Menj csak! Majd találkozunk utána. Mikor jöttök vissza?"
Amanda Parker:"Nem tudom. De remélem, hamar. Idegbajt kapok Carolina-tól!!!!"
Adam:"?"
Gyorsan elmeséltem neki mindent. Adam megértette, aztán azt mondta, hogy menjek. Kiléptem, visszamentem a szüleimhez, és egy megnyerő műmosoly kíséretében bocsánatot kértem.
- Menjünk... bulizni!
- Megjöttünk! - kiabált Apa lelkesen, miközben csöngetett. Pár perc múlva a nénikém, Amelia nyitott ajtót. Amelia néni Apa testvére volt. Göndör, barna hajuk volt köztük az egyetlen hasonlóság.
- Csakhogy itt vagytok. - ölelgetett lelkesen minket. - Gyertek be!
Bementünk, engem pedig egyből megrohantak a rossz emlékek. Pár éve megkockáztattam, hogy itt töltök egy hetet. Maga volt a pokol! Lina az egész hetet azzal töltötte, hogy piszkált. Meglökött, de direkt úgy, hogy a utolsó pár lépcsőfokot gurulva tegyem meg. Véletlenül kiejtette a kezéből az üveget, aztán rám fogta, ami miatt takaríthattam én, és persze, a kezemet is elvághattam. Utána hallgathattam, hogy béna vagyok, mert mindig megütöm/megégetem/megvágom magam.
- Hogy vagytok? - érdeklődött Amelia néni.
- Köszönjük, jól. Mindenkinek tetszik az új ház, a környék, a suli... - mesélte Anya. - Hol van John?
John bácsi Amelia néni férje.
- Ma még dolgozik, de holnap már jön. - vont vállat Amelia néni. - Hiába, ha az ember üzletember, a legváratlanabb pillanatokban kell mennie...
- Igen, persze. - bólogattunk. Amelia néni bevezetett minket a nappaliba.
- Üljetek le! Itt vannak a többiek is.
És, valóban. Ott ültek az apai nagyszüleim és John bácsi szülei is.
- Sziasztok! - öleltem meg a nagyszüleimet.
- Amanda, de megnőttél! - ujjongtak. Ja, képzelem...
- Jó napot kívánok! - köszöntem udvariasan John bácsi szüleinek.
- Üdv! - intettek mogorván. Oké, akkor ezt megbeszéltük.
- Amelia néni! - fordultam hozzá, miközben ő éppen innivalót hozott.
- Igen?
- Hol van... ?
- Carolina? A szobájában. Öltözik. Mindjárt jön. - mosolygott. - Már nagyon várt.
Aha, gondolom. Hogy kínozhasson.
- Akkor jó.
Ebben a pillanatban megnyikordult a lépcső. Felnéztem, és kit láttam? Carolina, személyesen. Szőke haja lobogott körülötte, ruhája pedig a tél ellenére elég rövid volt. Ja, és a haja alja be volt festve. Vörösre!
- Hali mindenki! - mondta hangosan, és megeresztett egy hatalmas báj-vigyort.
- Carolina! Milyen szép lettél! - lelkendeztek a szüleim. Matt és Sam furán méregették Lina-t.
- Miért vörös a hajad alja? - kérdezte Sam. Lina arcáról lefagyott a vigyor.
- Nem tetszik? - kérdezte 'csalódott' hangon.
- Nem. Nem illik oda. - bólogatott Sammie.
- Sam, ne! - súgtam oda, de késő volt. Már kimondta. Lina szeme villámokat szórt.
- Gyere Sam, menjünk a konyhába! Keressünk valamit enni! - mondta kedveskedve az öcsémnek. Sam mosolyogva ment utána.
- Matt! Gyere velem! - mondtam idegesen. A többiek addigra már nem is foglalkoztak velünk.
- Oké. Kíváncsi vagyok, mire készül. - Matt már ismerte Lina-t.
A konyhában Lina éppen Sam pofiját szorongatta, és idegesen magyarázott hozzá.
- Ide figyelj, te kis hülye-gyerek! Tudod, mennyibe került a hajam? Sokba, túl sokba, hogy leszóld. Ez a divat. Ha beleszólsz a dolgaimba, azt megemlegeted, kölyök!
Sam nyöszörgött, mert Lina túl erősen szorította.
- Engedj el!
- Jó, majd. Remélem felfogtad, amit mondtam neked. - sziszegett Lina.
- Lina, engedd el! - léptem közbe. - Nem csinált semmit.
Ellöktem Lina kezét, és felkaptam Sam-et. Piros foltok keletkeztek az arcán.
- Helló Ami! - vigyorgott Lina. - Már vártam rád.
- Ja, képzelem, hogy kínozhass.
- Mi másért? - mosolygott.
- Passz, talán a nemlétező unokatesói szeretet miatt? - kérdeztem. Lina elindult felém, ezért Sam-et gyorsan átadtam Matt-nek. - Vidd el innen!
- Oké. - mondta Matt, azzal a fiúk elszaladtak. Ketten maradtunk.
- Amanda, te semmit se változtál. Mindig a 'gyengéket' véded, aztán te szívod meg. Most se lesz másképpen. - nevetett.
- Ja, te se változtál. Kivéve, hogy répaszínű lett a hajad vége. - vigyorogtam vissza.
- Nem répa! - visította. - Borvörös!
- Aha, ez úgy borvörös, ahogy én vagyok szőke. Az én hajam borvörös. A tiéd RÉPASZÍNŰ.
- Te mondod nekem? Te, aki úgy néz ki, mintha lángolna a feje?
- Lehet, de én szeretem.
- Mindig is tré volt az ízlésed. - röhögött ki.
- Mert a tiéd olyan jó...
- Ja. Mutatok valamit. - mondta és kiment az előszobába. Éppen akkor lépett be egy srác.
- Pete! - ugrott a nyakába Lina. - Hát eljöttél!
- Megkértél rá, nem? - mosolygott a srác.
- Látod? - fordult hozzám Lina. - Biztos nem választottál volna egy ilyen csúcs pasit. Mert rossz az ízlésed.
- Ja, hogy a barátod. Grat... - motyogtam.
- Te ki vagy kicsi lány? - kérdezte kedvesen a fiú. - Én Peter vagyok, Lina barátja. És te?
- Ne törődj vele! Az unokatesóm. - legyintett Lina.
- A nevem Amanda. - vetettem oda, és gyorsan eltűntem a szemük elől...
- Mi történt? - kérdeztem.
- Végre itt vagy! Mi történt?
- Hát... megbeszéltük. Kibékültünk, minden oké.
- Örülünk neki. - mondta Apa.
- Jó, ezen kívül mi a baj? - kérdeztem, miközben leültem az asztalhoz.
- Holnapután karácsony.
- Tudom. - mosolyogtam. - És?
- Családi összejövetel. New York-ban. Holnap. - mondta Anya dühösen.
- Hogy MI? - kérdeztem döbbentem. - Holnap?
- Igen. Nagy családi buli. Az unokatesód múlt héten lett 25. Azt ünnepeljük. Meg a karácsonyt.
- Ne! Ne már! - morogtam. - Carolina?
- Igen. Mi a probléma?
Á, semmi. Csak annyi, hogy születésem óta utáltam Carolina-t. Undok volt velem, ha nem látták, akkor mindig bántott és kis bénának nevezett. A vörös hajamat egyszerűen kiröhögte. Az önbizalomhiányomat 80%-ban neki köszönhetem. Ja, és el ne felejtsem. A közös nagyszüleinket eléggé kisajátította. Ha véletlenül kézbe vettek, rögtön ott termett, hogy valami baja van. A 2. szülinapomon nem bírta elviselni, hogy (kivételesen) én vagyok a középpontban. Ezért inkább direkt magára öntötte a levest, belerúgott a székbe, hozzányúlt a sütőhöz... egy szóval: sose bírtam a csajt. 9 év van köztünk. Túl sok.
- Most mi baj? - kérdezte Apa.
Semmi Apa, semmi. Sose veszed észre, hogy Lina mennyit bánt engem.
- Muszáj menni? - kérdeztem.
- Igen, muszáj.
- De, Adam ma jött haza...
- Nem érdekel, nem fogom az életemet hozzá igazítani! Első a család.
- És, ha nekem már Adam is a család részének számít?
- Nem vagy normális. 16 éves vagy. - mondta Anya is. - Nem lelkesedem azért, hogy elcipeljük Sam-et az ország másik végébe, mert mi lesz, ha baja lesz, de megtesszük.
- Ja, mert Sam fontos, én meg nem! - csattantam fel. Fogtam magam és felrohantam a szobámba. Magamra zártam az ajtót. Bekapcsoltam a gépet, és azonnal írtam a lányoknak, és Adam-nek.
Amanda Parker:" Holnap elvisznek New York-ba. Meghalok... :P "
Adam:" Miért?"
Amanda Parker:"Családi buli. Unokatesóm szülinapja..."
Adam:"Értem. Menj csak! Majd találkozunk utána. Mikor jöttök vissza?"
Amanda Parker:"Nem tudom. De remélem, hamar. Idegbajt kapok Carolina-tól!!!!"
Adam:"?"
Gyorsan elmeséltem neki mindent. Adam megértette, aztán azt mondta, hogy menjek. Kiléptem, visszamentem a szüleimhez, és egy megnyerő műmosoly kíséretében bocsánatot kértem.
- Menjünk... bulizni!
*
(Másnap, New York)
 |
| Amelia néni |
- Csakhogy itt vagytok. - ölelgetett lelkesen minket. - Gyertek be!
Bementünk, engem pedig egyből megrohantak a rossz emlékek. Pár éve megkockáztattam, hogy itt töltök egy hetet. Maga volt a pokol! Lina az egész hetet azzal töltötte, hogy piszkált. Meglökött, de direkt úgy, hogy a utolsó pár lépcsőfokot gurulva tegyem meg. Véletlenül kiejtette a kezéből az üveget, aztán rám fogta, ami miatt takaríthattam én, és persze, a kezemet is elvághattam. Utána hallgathattam, hogy béna vagyok, mert mindig megütöm/megégetem/megvágom magam.
- Hogy vagytok? - érdeklődött Amelia néni.
- Köszönjük, jól. Mindenkinek tetszik az új ház, a környék, a suli... - mesélte Anya. - Hol van John?
John bácsi Amelia néni férje.
- Ma még dolgozik, de holnap már jön. - vont vállat Amelia néni. - Hiába, ha az ember üzletember, a legváratlanabb pillanatokban kell mennie...
- Igen, persze. - bólogattunk. Amelia néni bevezetett minket a nappaliba.
- Üljetek le! Itt vannak a többiek is.
És, valóban. Ott ültek az apai nagyszüleim és John bácsi szülei is.
- Sziasztok! - öleltem meg a nagyszüleimet.
- Amanda, de megnőttél! - ujjongtak. Ja, képzelem...
- Jó napot kívánok! - köszöntem udvariasan John bácsi szüleinek.
- Üdv! - intettek mogorván. Oké, akkor ezt megbeszéltük.
- Amelia néni! - fordultam hozzá, miközben ő éppen innivalót hozott.
- Igen?
- Hol van... ?
- Carolina? A szobájában. Öltözik. Mindjárt jön. - mosolygott. - Már nagyon várt.
Aha, gondolom. Hogy kínozhasson.
- Akkor jó.
Ebben a pillanatban megnyikordult a lépcső. Felnéztem, és kit láttam? Carolina, személyesen. Szőke haja lobogott körülötte, ruhája pedig a tél ellenére elég rövid volt. Ja, és a haja alja be volt festve. Vörösre!
 |
| Carolina |
- Hali mindenki! - mondta hangosan, és megeresztett egy hatalmas báj-vigyort.
- Carolina! Milyen szép lettél! - lelkendeztek a szüleim. Matt és Sam furán méregették Lina-t.
- Miért vörös a hajad alja? - kérdezte Sam. Lina arcáról lefagyott a vigyor.
- Nem tetszik? - kérdezte 'csalódott' hangon.
- Nem. Nem illik oda. - bólogatott Sammie.
- Sam, ne! - súgtam oda, de késő volt. Már kimondta. Lina szeme villámokat szórt.
- Gyere Sam, menjünk a konyhába! Keressünk valamit enni! - mondta kedveskedve az öcsémnek. Sam mosolyogva ment utána.
- Matt! Gyere velem! - mondtam idegesen. A többiek addigra már nem is foglalkoztak velünk.
- Oké. Kíváncsi vagyok, mire készül. - Matt már ismerte Lina-t.
A konyhában Lina éppen Sam pofiját szorongatta, és idegesen magyarázott hozzá.
- Ide figyelj, te kis hülye-gyerek! Tudod, mennyibe került a hajam? Sokba, túl sokba, hogy leszóld. Ez a divat. Ha beleszólsz a dolgaimba, azt megemlegeted, kölyök!
Sam nyöszörgött, mert Lina túl erősen szorította.
- Engedj el!
- Jó, majd. Remélem felfogtad, amit mondtam neked. - sziszegett Lina.
- Lina, engedd el! - léptem közbe. - Nem csinált semmit.
Ellöktem Lina kezét, és felkaptam Sam-et. Piros foltok keletkeztek az arcán.
- Helló Ami! - vigyorgott Lina. - Már vártam rád.
- Ja, képzelem, hogy kínozhass.
- Mi másért? - mosolygott.
- Passz, talán a nemlétező unokatesói szeretet miatt? - kérdeztem. Lina elindult felém, ezért Sam-et gyorsan átadtam Matt-nek. - Vidd el innen!
- Oké. - mondta Matt, azzal a fiúk elszaladtak. Ketten maradtunk.
- Amanda, te semmit se változtál. Mindig a 'gyengéket' véded, aztán te szívod meg. Most se lesz másképpen. - nevetett.
- Ja, te se változtál. Kivéve, hogy répaszínű lett a hajad vége. - vigyorogtam vissza.
- Nem répa! - visította. - Borvörös!
- Aha, ez úgy borvörös, ahogy én vagyok szőke. Az én hajam borvörös. A tiéd RÉPASZÍNŰ.
- Te mondod nekem? Te, aki úgy néz ki, mintha lángolna a feje?
- Lehet, de én szeretem.
- Mindig is tré volt az ízlésed. - röhögött ki.
- Mert a tiéd olyan jó...
- Ja. Mutatok valamit. - mondta és kiment az előszobába. Éppen akkor lépett be egy srác.
- Pete! - ugrott a nyakába Lina. - Hát eljöttél!
- Megkértél rá, nem? - mosolygott a srác.
- Látod? - fordult hozzám Lina. - Biztos nem választottál volna egy ilyen csúcs pasit. Mert rossz az ízlésed.
- Ja, hogy a barátod. Grat... - motyogtam.
- Te ki vagy kicsi lány? - kérdezte kedvesen a fiú. - Én Peter vagyok, Lina barátja. És te?
 |
| Peter |
- Ne törődj vele! Az unokatesóm. - legyintett Lina.
- A nevem Amanda. - vetettem oda, és gyorsan eltűntem a szemük elől...
2014. július 15., kedd
Once upon a meeting...
Igen, tudom, kicsit késtem a résszel. Bocsi... a másik blogon dolgoztam 3 napig. :(
Remélem, hogy a csúszás ellenére tetszeni fog a rész! Jó olvasgatást!
Még sose izgultam ennyire. Akkor se, amikor beszéltem vele a nyáron. Most viszont borzasztóan félek. Mi lesz, ha nem hisz nekem, és otthagy? Istenem, kellett nekem Lia-ra hallgatnom. Emma írt tegnap, hogy beszélt Adam-mel, és úgy tűnt, hisz neki, de... Lia is találkozott vele tegnap. Buliztak. Táncoltak. Lia nagyon rámenős, és mint megtapasztaltam, eléggé manipulatív. Igen, tudom. Emma jobban ismer engem, és ő Adam cserepárja, ezért valószínűleg neki hisz, de akkor is... félek!
Tök jó, még 1 órám van a találkozóig, de már tiszta idegroncs vagyok....
- Oké. Mikor jössz?
- Vacsorára hazaérek.
- Jó, érezd jól magad.
- Igyekszem. - dünnyögtem, és kiléptem az ajtón.
Az utcára érve megpillantottam Sophie-t, aki a kerítésüknél állt. (Olyan alacsony a kerítésük, hogy Sophie simán kimászik rajta.)
- Na, gyere ide te szerencsétlen! - nevetett. Mikor odamentem, magához ölelt. - Ügyesen, oké?
- Jó. - mosolyogtam vissza.
- Alex most hívott. Sok sikert kíván. Meg Riry is.
- Köszönöm. Mondd meg nekik.
- Oké, átadom. Csöng a mobilod. - mutatott a zsebemre.
- Tényleg. - vettem fel. - Halló?
- Szia drága, minden rendben lesz! - hallottam egy vidám hangot.
- Emma? De aranyos vagy, hogy hívtál!
- Ez a legkevesebb. Na, menj, elkésel!
- Oké, helló. - mondtam és letettem. - Sophie, mennem kell.
- Oké, menj csak. Ügyes legyél!
- Jó. - mondtam, és elindultam. Kb. félúton megint csörgött a telóm.
- Igen? - szóltam bele.
- Na, hercegnőm, húzz bele! - kezdte Hayley. - Ne hagyd, hogy lenyomjon! Lia nem győzhet. Kivételesen legyünk filmszerűek. A rossz nem győzhet.
- Honnan tudod, hogy nem én vagyok a rossz? - nevettem.
- Ugyan. Szegény kiscsaj, akit bántanak, de ott van neki a menő pasi. Szerinted, ki ez? Naná, hogy te! Most tűnés, mert elkésel. - mondta, azzal lerakta. Elraktam a telót, és futni kezdtem, mert már csak 2 percem volt.
Természetesen nem értem oda időre. Rohantam, rohantam. Már láttam, hogy ott áll a suli előtt. Én még gyorsabban kezdtem futni. Azonban, nem számoltam azzal, hogy csúszik az út, és nem bírtam időben megállni. Így... egyenesen nekirepültem Adam-nek, és mindketten elestünk. Tudjátok, olyan déjà-vu. :)
- Basszus, ne haragudj. Véletlen volt. - mondtam, miközben felálltam.
- Semmi baj. Előfordul. - állt fel ő is. - Különösen veled.
- Hát...igen. - pirultam el.
- Tudod, semmit sem változtál. - mosolyodott el Adam.
- Örülök neki.
- Most döntöttél fel másodszor.
- Az baj? - kérdeztem félve.
- Igen. Tekintve, hogy már számtalanszor levettél a lábamról. De ebből csak 2 volt a feldöntés. A többi... - sóhajtott. - NA, gyere ide!
Közelebb mentem, mire magához ölelt és megcsókolt.
- Annyira hiányoztál nekem! - sóhajtott még egyet.
- Te is nekem.
Jó sokáig nem beszéltünk semmit. Csak álltunk egymást ölelve/csókolva, és örültünk, hogy együtt lehetünk ismét...
- Na, beszéljük meg a dolgot! - engedett el Adam. Az elmúlt órában semmi olyasmi nem történt, ami a nyilvánosságra tartozna.
- Itt? - kérdeztem vacogva. Azért 1 óra ácsorgás után hideg volt.
- Nem, dehogy. Menjünk, igyunk valami meleget!
Pár perc után betértünk abba a kávézóba, ahol 1 éve Beckie és Jessy eldöntötték, hogy bulit szerveznek. Leültünk egy félreeső asztalhoz. Én egy forrócsokit kértem, Adam egy kávét.
- Forrócsoki? - kérdezte.
- Aha.
- Semmi koffein?
- Nem. - nevettem el magam.
- Min nevetsz?
- Ja, csak az emlékek. 1 éve Beckie és Jessy pont ugyanezt kérdezte. Utána szervezték a bulit.
- Jaj! Arra nem szeretnék emlékezni. Nem volt jó.
- Nem ám. - bólintottam, és beleittam a forrócsokimba. - Akkor kezdjük?
- Aha.
- Kérdezz!
- Jó. Tehát. Mi volt az az üzenet? - csapott a közepébe.
- Öhm... tudod melyik Lia?
- Igen. Egy szőke csaj, akinek csak a pasikon jár az esze. Amikor megérkeztünk, rögtön a bulin nyomulni kezdett rám. Mondtam, hogy vagy te, de nem érdekelte, azt mondta, nem kell tudnod róla.
- Igen, ezt mesélte Emma. Idegbajt kaptam tőle.
- Neked az könnyen megy.
- Hé!
- Bocs, nem úgy értettem. - hajolt oda Adam, és megint megcsókolt.
- Így sose végzünk.
- Jó. Engem nem zavar.
- Engem se. - mosolyogtam....
Nemsokára folytattuk.
- Tehát, Lia rám mozdult, aztán másnap elutazott.
- Igen. Mikor először beszéltem vele, jól kiröhögött, hogy milyen béna vagyok!
- Aha.
- Aztán összebarátkozott Bia-val.
- Ne! - döbbent meg Adam.
- De! Tudtam, hogy ez lesz, így nem lepett meg annyira.
- Okos vagy.
- Kösz. Amúgy csak tipp volt. Tudod, 2 dilis szőke egy helyen...
- Ja oké. Helyes következtetés. Aztán?
- El kellett vinnünk a cserediákokat különböző programokra. Én Lia-t kaptam, és azt, hogy vigyem korizni. Lia pedig nagyon jól korizik.
- És te?
- Én addig nem tudtam.
- Az szívás! - húzta el a száját Adam.
- Az. De... nem tudott fellökni a jégen! Én csak álltam a pálya szélén... aztán hirtelen hívott, hogy menjek, mert nem bírja nézni, ahogy ácsorgok, és megtanít. Én bementem, de csak azért, mert olyan könyörgően nézett. Meg aztán... ha egyszer-kétszer ellök? Nagy ügy!
- Ellökött?
- Nem. Megtanított korizni. Utána még sokszor mentünk ketten, így most már tudok korcsolyázni!
- Ügyes.
- Hayley figyelmeztetett, hogy nem lesz jó vége. Lia biztos átvág. És igaza lett.
- Mi csinált?
- Rossz dolgokat mondott rólad. Pl. Miért nem írsz nekem sose?
- Mert először kódolt volt a wifi. Aztán feloldották...
- Akkor miért nem írtál?
- Mert... ha írtam volna neked, akkor még jobban hiányoztál volna. Így is majdnem megőrültem. Ha beszéltünk volna... - rázta a fejét. - Abba beleroppanok.
- Értem. Tehát, Lia elhitette velem, hogy nincs kódolt wifi, meg ha szeretnél, akkor írnál, és biztos van egy csajod.
Adam felnyögött.
- Én meg elhittem. Az üzenetet is miatta írtam. Erősködött, hogy AZONNAL írjak neked.
- Meg is tetted. Megijedtem tőle.
- Elhiszem. Bocsi. Mikor a lányok megtudták, nagyon idegesek lettek, és hamar ráébresztettek, hogy Lia csúnyán rászedett.
- Erre te?
- Bőgve vertem a fejemet az asztalba. :/
- Édesem. Ne! - simogatta meg a fejemet. - Kár érted.
- Lehet. Aztán írtam neked, hogy bocs, tévedés volt. Nem tudtam, hogy hiszel-e nekem. Emma úgy ment el pénteken, hogy beszél veled, és meggyőz.
- Sikerült neki. - mosolygott Adam. - De mi történt a szöszivel? Mit csináltál vele? Elmondod?
- Oké. Szóval, 3 nap múlva beszéltem Lia-val. Beismerte, hogy rászedett. Azt mondta, hogy most már késő bármit tenni, mert az övé leszel. A bulin leitat, és ezért mindent elhiszel majd neki.
- Hát, ez nem jött be. Próbált leitatni. De nem ment neki. Meg táncoltam vele egyszer. Nagyon bújt, meg minden. Egyszer szándékosan megbotlott, persze úgy, hogy én kapjam el és a ruhája is felcsússzon...
- Fújj!
- Az. Elkaptam, de aztán rögtön le is dobtam egy kanapéra. Gerinctelen kis...
- Jó. Lehet, hogy csak magányos és keresi az igazit.
- Nehogy még védd! Különben is, nekem már megvan az igazi, úgyhogy bocs.
Erre elgondolkodtam.
- Igen, te. - vigyorgott Adam. Erre odabújtam hozzá.
- Ugye legközelebb nem mész el ennyi időre?
- Dehogy. Többet nem hagylak itt. Soha többé... - motyogta, azzal megint megcsókolt... <3
Remélem, hogy a csúszás ellenére tetszeni fog a rész! Jó olvasgatást!
Még sose izgultam ennyire. Akkor se, amikor beszéltem vele a nyáron. Most viszont borzasztóan félek. Mi lesz, ha nem hisz nekem, és otthagy? Istenem, kellett nekem Lia-ra hallgatnom. Emma írt tegnap, hogy beszélt Adam-mel, és úgy tűnt, hisz neki, de... Lia is találkozott vele tegnap. Buliztak. Táncoltak. Lia nagyon rámenős, és mint megtapasztaltam, eléggé manipulatív. Igen, tudom. Emma jobban ismer engem, és ő Adam cserepárja, ezért valószínűleg neki hisz, de akkor is... félek!
Tök jó, még 1 órám van a találkozóig, de már tiszta idegroncs vagyok....
*
(50 perc múlva, otthon)
- Indulok! - kiabáltam a szüleimnek az előszobából, akik éppen TV-t néztek.- Oké. Mikor jössz?
- Vacsorára hazaérek.
- Jó, érezd jól magad.
- Igyekszem. - dünnyögtem, és kiléptem az ajtón.
Az utcára érve megpillantottam Sophie-t, aki a kerítésüknél állt. (Olyan alacsony a kerítésük, hogy Sophie simán kimászik rajta.)
- Na, gyere ide te szerencsétlen! - nevetett. Mikor odamentem, magához ölelt. - Ügyesen, oké?
- Jó. - mosolyogtam vissza.
- Alex most hívott. Sok sikert kíván. Meg Riry is.
- Köszönöm. Mondd meg nekik.
- Oké, átadom. Csöng a mobilod. - mutatott a zsebemre.
- Tényleg. - vettem fel. - Halló?
- Szia drága, minden rendben lesz! - hallottam egy vidám hangot.
- Emma? De aranyos vagy, hogy hívtál!
- Ez a legkevesebb. Na, menj, elkésel!
- Oké, helló. - mondtam és letettem. - Sophie, mennem kell.
- Oké, menj csak. Ügyes legyél!
- Jó. - mondtam, és elindultam. Kb. félúton megint csörgött a telóm.
- Igen? - szóltam bele.
- Na, hercegnőm, húzz bele! - kezdte Hayley. - Ne hagyd, hogy lenyomjon! Lia nem győzhet. Kivételesen legyünk filmszerűek. A rossz nem győzhet.
- Honnan tudod, hogy nem én vagyok a rossz? - nevettem.
- Ugyan. Szegény kiscsaj, akit bántanak, de ott van neki a menő pasi. Szerinted, ki ez? Naná, hogy te! Most tűnés, mert elkésel. - mondta, azzal lerakta. Elraktam a telót, és futni kezdtem, mert már csak 2 percem volt.
Természetesen nem értem oda időre. Rohantam, rohantam. Már láttam, hogy ott áll a suli előtt. Én még gyorsabban kezdtem futni. Azonban, nem számoltam azzal, hogy csúszik az út, és nem bírtam időben megállni. Így... egyenesen nekirepültem Adam-nek, és mindketten elestünk. Tudjátok, olyan déjà-vu. :)
- Basszus, ne haragudj. Véletlen volt. - mondtam, miközben felálltam.
- Semmi baj. Előfordul. - állt fel ő is. - Különösen veled.
- Hát...igen. - pirultam el.
- Tudod, semmit sem változtál. - mosolyodott el Adam.
- Örülök neki.
- Most döntöttél fel másodszor.
- Az baj? - kérdeztem félve.
- Igen. Tekintve, hogy már számtalanszor levettél a lábamról. De ebből csak 2 volt a feldöntés. A többi... - sóhajtott. - NA, gyere ide!
Közelebb mentem, mire magához ölelt és megcsókolt.
 |
| <3 |
- Te is nekem.
Jó sokáig nem beszéltünk semmit. Csak álltunk egymást ölelve/csókolva, és örültünk, hogy együtt lehetünk ismét...
*
(1 óra múlva)
- Na, beszéljük meg a dolgot! - engedett el Adam. Az elmúlt órában semmi olyasmi nem történt, ami a nyilvánosságra tartozna.
- Itt? - kérdeztem vacogva. Azért 1 óra ácsorgás után hideg volt.
- Nem, dehogy. Menjünk, igyunk valami meleget!
Pár perc után betértünk abba a kávézóba, ahol 1 éve Beckie és Jessy eldöntötték, hogy bulit szerveznek. Leültünk egy félreeső asztalhoz. Én egy forrócsokit kértem, Adam egy kávét.
- Forrócsoki? - kérdezte.
- Aha.
- Semmi koffein?
- Nem. - nevettem el magam.
- Min nevetsz?
- Ja, csak az emlékek. 1 éve Beckie és Jessy pont ugyanezt kérdezte. Utána szervezték a bulit.
- Jaj! Arra nem szeretnék emlékezni. Nem volt jó.
- Nem ám. - bólintottam, és beleittam a forrócsokimba. - Akkor kezdjük?
- Aha.
- Kérdezz!
- Jó. Tehát. Mi volt az az üzenet? - csapott a közepébe.
- Öhm... tudod melyik Lia?
- Igen. Egy szőke csaj, akinek csak a pasikon jár az esze. Amikor megérkeztünk, rögtön a bulin nyomulni kezdett rám. Mondtam, hogy vagy te, de nem érdekelte, azt mondta, nem kell tudnod róla.
- Igen, ezt mesélte Emma. Idegbajt kaptam tőle.
- Neked az könnyen megy.
- Hé!
- Bocs, nem úgy értettem. - hajolt oda Adam, és megint megcsókolt.
- Így sose végzünk.
- Jó. Engem nem zavar.
- Engem se. - mosolyogtam....
Nemsokára folytattuk.
- Tehát, Lia rám mozdult, aztán másnap elutazott.
- Igen. Mikor először beszéltem vele, jól kiröhögött, hogy milyen béna vagyok!
- Aha.
- Aztán összebarátkozott Bia-val.
- Ne! - döbbent meg Adam.
- De! Tudtam, hogy ez lesz, így nem lepett meg annyira.
- Okos vagy.
- Kösz. Amúgy csak tipp volt. Tudod, 2 dilis szőke egy helyen...
- Ja oké. Helyes következtetés. Aztán?
- El kellett vinnünk a cserediákokat különböző programokra. Én Lia-t kaptam, és azt, hogy vigyem korizni. Lia pedig nagyon jól korizik.
- És te?
- Én addig nem tudtam.
- Az szívás! - húzta el a száját Adam.
- Az. De... nem tudott fellökni a jégen! Én csak álltam a pálya szélén... aztán hirtelen hívott, hogy menjek, mert nem bírja nézni, ahogy ácsorgok, és megtanít. Én bementem, de csak azért, mert olyan könyörgően nézett. Meg aztán... ha egyszer-kétszer ellök? Nagy ügy!
- Ellökött?
- Nem. Megtanított korizni. Utána még sokszor mentünk ketten, így most már tudok korcsolyázni!
- Ügyes.
- Hayley figyelmeztetett, hogy nem lesz jó vége. Lia biztos átvág. És igaza lett.
- Mi csinált?
- Rossz dolgokat mondott rólad. Pl. Miért nem írsz nekem sose?
- Mert először kódolt volt a wifi. Aztán feloldották...
- Akkor miért nem írtál?
- Mert... ha írtam volna neked, akkor még jobban hiányoztál volna. Így is majdnem megőrültem. Ha beszéltünk volna... - rázta a fejét. - Abba beleroppanok.
- Értem. Tehát, Lia elhitette velem, hogy nincs kódolt wifi, meg ha szeretnél, akkor írnál, és biztos van egy csajod.
Adam felnyögött.
- Én meg elhittem. Az üzenetet is miatta írtam. Erősködött, hogy AZONNAL írjak neked.
- Meg is tetted. Megijedtem tőle.
- Elhiszem. Bocsi. Mikor a lányok megtudták, nagyon idegesek lettek, és hamar ráébresztettek, hogy Lia csúnyán rászedett.
- Erre te?
- Bőgve vertem a fejemet az asztalba. :/
- Édesem. Ne! - simogatta meg a fejemet. - Kár érted.
- Lehet. Aztán írtam neked, hogy bocs, tévedés volt. Nem tudtam, hogy hiszel-e nekem. Emma úgy ment el pénteken, hogy beszél veled, és meggyőz.
- Sikerült neki. - mosolygott Adam. - De mi történt a szöszivel? Mit csináltál vele? Elmondod?
- Oké. Szóval, 3 nap múlva beszéltem Lia-val. Beismerte, hogy rászedett. Azt mondta, hogy most már késő bármit tenni, mert az övé leszel. A bulin leitat, és ezért mindent elhiszel majd neki.
- Hát, ez nem jött be. Próbált leitatni. De nem ment neki. Meg táncoltam vele egyszer. Nagyon bújt, meg minden. Egyszer szándékosan megbotlott, persze úgy, hogy én kapjam el és a ruhája is felcsússzon...
- Fújj!
- Az. Elkaptam, de aztán rögtön le is dobtam egy kanapéra. Gerinctelen kis...
- Jó. Lehet, hogy csak magányos és keresi az igazit.
- Nehogy még védd! Különben is, nekem már megvan az igazi, úgyhogy bocs.
Erre elgondolkodtam.
- Igen, te. - vigyorgott Adam. Erre odabújtam hozzá.
- Ugye legközelebb nem mész el ennyi időre?
- Dehogy. Többet nem hagylak itt. Soha többé... - motyogta, azzal megint megcsókolt... <3
2014. július 10., csütörtök
Lia igazi arca
A lányok nagy nehezen hazatámogattak. Otthon 'kicsit' megijedtek a szétbőgött fejemtől.
- Mi történt? - kérdezte riadtan Matt.
- A szüleitek itthon vannak? - kérdezte Sophie.
- Nem. Elmentek bevásárolni. Sam-mel együtt.
A csodába! Úgy éreztem, most hatalmas szükségem van az én édes aranyos kis tesómra...
- Bocs, kicsit kibukott. - magyarázta Alex, miközben én leroskadtam a kanapéra.
- Azt látom. Miért? - grimaszolt Matt.
- Lia-ról hallottál már?
- Nem sokat. Pár szót. Ő is cserecsaj, mint Emma.
- Aha. Rámászott Adam-re.
- Kedves.
- Az. Utána kedves volt Amival, a mi kis naiv Amink meg elhitte, hogy jót akar. Aztán elhitette Amival, hogy Adam megcsalja, mire Amanda dühösen írt Adam-nek, hogy szakítani akar. Adam pedig látta az üzenetet.
- Ajjaj... mit válaszolt?
- Semmit. Egy szót se... - nyögtem fel.
- Tekintve, hogy eléggé megbántottad, ez érthető. - mondta Hayley. - Meg ezt nem hinném, hogy neten akarja veled megbeszélni.
- Igazad van.
- Nyugalom! Ma hétfő van. Szombaton hazajön.
- Vasárnap jön haza. - szóltam közbe. - Bár ezt is Lia-tól szedtem, úgyhogy ez is kamu.
- Ez nem az. - mondta Emma. - Vasárnap jönnek. Szombat este van a buli.
- Értem. Jó. - állt fel Alex a földről. - Akkor majd megbeszéled vele vasárnap. Addig se idegeskedj! Írd meg neki, hogy ez egy félreértés, és ha hazajött, elmagyarázod. Oké?
- Persze, rendben. - keltem fel én is. - Köszi, hogy hazahoztatok!
- Ugyan, szívesen máskor is. - legyintettek, és elmentek. Én felmentem a szobába, megkértem Matt-et, hogy jöjjön velem, mert nem akarok egyedül lenni, és bekapcsoltam a gépet. Írtam Adam-nek.
Amanda Parker:"Adam, ne haragudj, ez egy hatalmas félreértés volt. Ezt nem fogom itt elmagyarázni, majd megbeszéljük, ha hazajössz. Mikor érkeztek pontosan?"
Pár perc múlva jött a válasz.
Adam:"Oké, kíváncsian várom, hogy mi történt már megint. Élmény hallgatni a magyarázatodat. :P Vasárnap délután 14:00-kor száll le a gép. Utána hazamegyek. Kb. 16:00-kor tudunk találkozni. Mondjuk a suli előtt."
Gyorsan írtam neki, hogy oké, aztán eltettem a telefont. Mi lesz ebből, te jó ég?
- Semmit.
- A szemét! Én megmondtam! - csattant fel. Most, hogy tudtam, az egész színjáték, eléggé mulatságos volt.
- Tudom. Aztán írtam neki, hogy ezt majd inkább megbeszéljük, ha hazajött.
Lia arca elkomorult.
- Minek? Hogy a szemedbe hazudjon?
Ha a szembe hazudásnál tartunk...
- Tudod.... Lia. Azt hiszem, te nem vagy velem teljesen őszinte. - mondtam vigyorogva.
- Miért ne lennék? - pislogott ártatlanul.
- Nem is tudom... gyanús, hogy hirtelen kedves vagy velem. Aztán - pont úgy, ahogy Hayley előre megmondta - rossz dolgokat kezdesz mondogatni Adam-ről. Én elhiszem, te pedig közben röhögsz a hátam mögött, hogy így félreállítottál! Neked kell Adam, csak már tudod, hogy önszántából nem hagyna el engem érted. Ezért megpróbálsz engem manipulálni, hogy dobjam őt, és amikor maga alatt van, te rámászhass, mint egy megmentő, és akkor majd elfogad, és szeretni fog téged, stb.
- És ha így van? - kérdezte nyugodtan Lia. - Nem tehetsz semmit! Annyira naiv vagy, hogy az már nevetséges! Már elküldted az üzenetet. Látta. Én előbb találkozom vele, mint te. A bulin mindenki inni fog, részegen pedig azt adok be neki, amit akarok. Enyém lesz. Neked köszönhetően. Úgyhogy... köszike!
Vigyorgott közben és úgy érezte, hogy nyert.
- Okos. - bólogattam. - Nagyon okos. Úgy tűnik, a szőkék nem olyan buták, mint hisszük.
- Hát, nem. - mondta, és mosolyogva elsétált. Én azonban megnyugodtam, így, hogy tudtam, pontosan mi a terve. Másrészt, támadt egy ötletem...
A hátára pedig ezt írta:"Csak hogy tudd: Különleges vagy. Sose találkoztam még ennyire csupa szív lánnyal, mint te. Nagyon örülök, hogy barátok lettünk, hiányozni fogsz nekem. Adam a tiéd, bármi történik, és bárki is akar elszakítani titeket egymástól. Remélem megértetted.... szeretettel: Emma"
- Köszönöm. - ugrottam utoljára a nyakába.
- Semmiség.
- Emma, már csak rád várunk! Gyere! - hallottuk a tanárt.
- Igenis. - mondta Emma. - Sziasztok!
- Szia! - integettünk neki, miközben felszállt a buszra. A busz nemsokára elindult, és elvitte magával az újdonsült barátnőnket...
Utálok búcsúzni. És a buszokat is utálom. Már egyszer Adam-et is elvitte egy busz, most meg Emma... elegem van!
Na, mindegy. Lia azt hiszi, legyőzött. Csakhogy én tudok valamit, amit ő nem. Emma a mi oldalunkon áll. És ő előbb találkozik Adam-mel, mint Lia. Lesz ideje, hogy mindent elmondjon neki... aztán már csak nekem kell beszélnem a fiúval...
- Mi történt? - kérdezte riadtan Matt.
- A szüleitek itthon vannak? - kérdezte Sophie.
- Nem. Elmentek bevásárolni. Sam-mel együtt.
A csodába! Úgy éreztem, most hatalmas szükségem van az én édes aranyos kis tesómra...
- Bocs, kicsit kibukott. - magyarázta Alex, miközben én leroskadtam a kanapéra.
- Azt látom. Miért? - grimaszolt Matt.
- Lia-ról hallottál már?
- Nem sokat. Pár szót. Ő is cserecsaj, mint Emma.
- Aha. Rámászott Adam-re.
- Kedves.
- Az. Utána kedves volt Amival, a mi kis naiv Amink meg elhitte, hogy jót akar. Aztán elhitette Amival, hogy Adam megcsalja, mire Amanda dühösen írt Adam-nek, hogy szakítani akar. Adam pedig látta az üzenetet.
- Ajjaj... mit válaszolt?
- Semmit. Egy szót se... - nyögtem fel.
- Tekintve, hogy eléggé megbántottad, ez érthető. - mondta Hayley. - Meg ezt nem hinném, hogy neten akarja veled megbeszélni.
- Igazad van.
- Nyugalom! Ma hétfő van. Szombaton hazajön.
- Vasárnap jön haza. - szóltam közbe. - Bár ezt is Lia-tól szedtem, úgyhogy ez is kamu.
- Ez nem az. - mondta Emma. - Vasárnap jönnek. Szombat este van a buli.
- Értem. Jó. - állt fel Alex a földről. - Akkor majd megbeszéled vele vasárnap. Addig se idegeskedj! Írd meg neki, hogy ez egy félreértés, és ha hazajött, elmagyarázod. Oké?
- Persze, rendben. - keltem fel én is. - Köszi, hogy hazahoztatok!
- Ugyan, szívesen máskor is. - legyintettek, és elmentek. Én felmentem a szobába, megkértem Matt-et, hogy jöjjön velem, mert nem akarok egyedül lenni, és bekapcsoltam a gépet. Írtam Adam-nek.
Amanda Parker:"Adam, ne haragudj, ez egy hatalmas félreértés volt. Ezt nem fogom itt elmagyarázni, majd megbeszéljük, ha hazajössz. Mikor érkeztek pontosan?"
Pár perc múlva jött a válasz.
Adam:"Oké, kíváncsian várom, hogy mi történt már megint. Élmény hallgatni a magyarázatodat. :P Vasárnap délután 14:00-kor száll le a gép. Utána hazamegyek. Kb. 16:00-kor tudunk találkozni. Mondjuk a suli előtt."
Gyorsan írtam neki, hogy oké, aztán eltettem a telefont. Mi lesz ebből, te jó ég?
*
(Csütörtök, 3 nappal később)
Ma megkerestem Lia-t. Azért vártam vele eddig, mert nem igazán tudtam, hogyan tudnám kulturáltan megfogalmazni, hogy mi is a bajom vele. Azt, hogy 'mit tettél, te ribanc' nem találtam elég kedvesnek... Másrészt, Lia holnap elutazik a fenébe, és nem látom többet. Valamint visszavágni se lesz ideje.
- Szia Ami! - mosolygott Lia kedvesen. - Hogy vagy?
- Ó, remekül! Prímán. - mondtam. - És te?
- Köszönöm, nagyon jól. Kár, hogy itt kell hagynom titeket holnap. :/ De majd beszélünk.
- Okvetlenül.
- Mi a helyzet Adam-mel? Látta az üzidet? - érdeklődött. Hát, helyben vagyunk!
- Igen, látta az 'üzimet'. - mondtam, utánozva a nyávogását.
- És reagált valamit?- Semmit.
- A szemét! Én megmondtam! - csattant fel. Most, hogy tudtam, az egész színjáték, eléggé mulatságos volt.
- Tudom. Aztán írtam neki, hogy ezt majd inkább megbeszéljük, ha hazajött.
Lia arca elkomorult.
- Minek? Hogy a szemedbe hazudjon?
Ha a szembe hazudásnál tartunk...
- Tudod.... Lia. Azt hiszem, te nem vagy velem teljesen őszinte. - mondtam vigyorogva.
- Miért ne lennék? - pislogott ártatlanul.
- Nem is tudom... gyanús, hogy hirtelen kedves vagy velem. Aztán - pont úgy, ahogy Hayley előre megmondta - rossz dolgokat kezdesz mondogatni Adam-ről. Én elhiszem, te pedig közben röhögsz a hátam mögött, hogy így félreállítottál! Neked kell Adam, csak már tudod, hogy önszántából nem hagyna el engem érted. Ezért megpróbálsz engem manipulálni, hogy dobjam őt, és amikor maga alatt van, te rámászhass, mint egy megmentő, és akkor majd elfogad, és szeretni fog téged, stb.
- És ha így van? - kérdezte nyugodtan Lia. - Nem tehetsz semmit! Annyira naiv vagy, hogy az már nevetséges! Már elküldted az üzenetet. Látta. Én előbb találkozom vele, mint te. A bulin mindenki inni fog, részegen pedig azt adok be neki, amit akarok. Enyém lesz. Neked köszönhetően. Úgyhogy... köszike!
Vigyorgott közben és úgy érezte, hogy nyert.
- Okos. - bólogattam. - Nagyon okos. Úgy tűnik, a szőkék nem olyan buták, mint hisszük.
- Hát, nem. - mondta, és mosolyogva elsétált. Én azonban megnyugodtam, így, hogy tudtam, pontosan mi a terve. Másrészt, támadt egy ötletem...
*
(Másnap, a cserediákok indulása)
A cserediákok felsorakoztak a suli előtt, és a buszra vártak, ami kiviszi őket a reptérre. Lia is ott ácsorgott a menő kabátjában, és gúnyosan figyelte a mi kis csoportunkat. Ugyanis mi öten ott csoportosultunk Emma körül. Még Riry is eljött!
- Nem mehetsz el. - közölte Sophie komolyan.
- Nem is akarok. - sóhajtott Emma. - De muszáj. Ott vannak a szüleim. Meg a tesóim, és a többi barátom.
- Tudjuk, de ez nem ér. - szomorkodott Riry.
- Hiányozni fogsz. - mondta Hayley. - Király egy csajszi vagy.
- Köszönöm Hayley. Te is. - mosolyodott el Emma. Ebben a pillanatban elkezdett havazni.
- Még ez is. - dohogott Alex. - Emma, ígérd meg, hogy vigyázol magadra! ÉS maradj távol tőle!
Azzal Lia-ra mutatott, aki válaszul gúnyosan felnevetett.
- Lúzerek!
Nem foglalkoztunk vele, volt jobb dolgunk is.
- Gyerekek, itt a busz! - kiáltott a tanáruk. A busz valóban megérkezett. Elkezdték berakodni a csomagokat, így még nyertünk egy kis időt.
- Emma! Mindent köszönök. És akkor, ahogy megbeszéltük. - mondtam neki, miközben megöleltem.
- Persze. Jaj, majdnem elfelejtettem! - mondta, azzal egy kis tasakot adott át.
- Ez mi?
- Búcsúajándék. Neked. Bocsi lányok. - fordult a többiekhez.
- Semmi baj. Neki van a legnagyobb szüksége rá. Nekünk elég, ha tudjuk, hogy gondolsz ránk. - mondta Alex, mire mindenki megölelte Emma-t.
- Köszi, rendesek vagytok. Ami, nyisd ki!
Kinyitottam, és egy fotó volt benne. Engem ábrázolt. Amikor múlt pénteken éppen esett a hó, elkezdtünk hülye képeket készíteni. Emma kinyomtatta azt, amin elgondolkozva meredek magam elé.
 |
| A fénykép |
- Köszönöm. - ugrottam utoljára a nyakába.
- Semmiség.
- Emma, már csak rád várunk! Gyere! - hallottuk a tanárt.
- Igenis. - mondta Emma. - Sziasztok!
- Szia! - integettünk neki, miközben felszállt a buszra. A busz nemsokára elindult, és elvitte magával az újdonsült barátnőnket...
Utálok búcsúzni. És a buszokat is utálom. Már egyszer Adam-et is elvitte egy busz, most meg Emma... elegem van!
Na, mindegy. Lia azt hiszi, legyőzött. Csakhogy én tudok valamit, amit ő nem. Emma a mi oldalunkon áll. És ő előbb találkozik Adam-mel, mint Lia. Lesz ideje, hogy mindent elmondjon neki... aztán már csak nekem kell beszélnem a fiúval...
2014. július 8., kedd
OMG!!!
Lia attól kezdve gyakran vitt korizni. November utolsó és december első 2 hetét korizással töltöttem, és büszkén mondhatom, hogy megtanultam! Sikerült! Lia fantasztikusan tanít, türelmes... király!
Mikor ezt elmeséltem a lányoknak, mindenki elhallgatott, és komoran meredt maga elé.
- Mi a baj? - érdeklődtem. Alex nem szólt semmit, csak legyintett, Sophie a padlót bámulta. Hayley a fejét rázta.
- Az a csaj egy álszent liba! - fakadt ki. - Nem bízhatsz benne.
- De megtanította korizni. - szólt közbe Riry is.
- Na és? Ez a trükk az egészben. Kedves vagyok az ellenséghez, közel kerülök hozzá, aztán ott ütöm meg, ahol a legjobban fáj neki.
- Nem is tudom... - mondtam. - Lehet, hogy félreismertük.
- Izé... Ami. - mondta Emma. - Lia nagyon jól színészkedik, és 'kicsit' akaratos. Nem mondom, lehet, hogy megváltozott, de kicsi rá az esély.
- Látod. Ő legalább ismeri. - mutatott rá Hayley. - Mi meg nem.
- Ez igaz. - mondta Riry. - De sok ilyet láttam már. Biztos, kedves lány, csak valamiért úgy érzi, hogy gonosznak kell lennie.
- Riry, szerintem ez nem mindig van így. -mondta csendesen Emma. Bár csak 3 napja ismerik egymást, kitűnően elvannak.
- Jó, ne vitázzunk! Vigyázni fogok vele. - állítottam le őket.
- Te tudod. - vontak vállat.
Megnyugodva mentem haza. Tudom, hogy mit csinálok. Azaz, azt hittem...
Mikor ezt elmeséltem a lányoknak, mindenki elhallgatott, és komoran meredt maga elé.
- Mi a baj? - érdeklődtem. Alex nem szólt semmit, csak legyintett, Sophie a padlót bámulta. Hayley a fejét rázta.
- Az a csaj egy álszent liba! - fakadt ki. - Nem bízhatsz benne.
- De megtanította korizni. - szólt közbe Riry is.
- Na és? Ez a trükk az egészben. Kedves vagyok az ellenséghez, közel kerülök hozzá, aztán ott ütöm meg, ahol a legjobban fáj neki.
- Nem is tudom... - mondtam. - Lehet, hogy félreismertük.
- Izé... Ami. - mondta Emma. - Lia nagyon jól színészkedik, és 'kicsit' akaratos. Nem mondom, lehet, hogy megváltozott, de kicsi rá az esély.
- Látod. Ő legalább ismeri. - mutatott rá Hayley. - Mi meg nem.
- Ez igaz. - mondta Riry. - De sok ilyet láttam már. Biztos, kedves lány, csak valamiért úgy érzi, hogy gonosznak kell lennie.
- Riry, szerintem ez nem mindig van így. -mondta csendesen Emma. Bár csak 3 napja ismerik egymást, kitűnően elvannak.
- Jó, ne vitázzunk! Vigyázni fogok vele. - állítottam le őket.
- Te tudod. - vontak vállat.
Megnyugodva mentem haza. Tudom, hogy mit csinálok. Azaz, azt hittem...
*
(1 hét múlva)
Már csak 1 hét volt hátra a cserediákprogramból. Végre!
Lia ma beszélni akart velem az egyik szünetben, úgyhogy kimentem vele a folyosóra.
- Igen? - kérdeztem, amikor megálltunk egy csendesebb szakaszon.
- Nem nagy cucc. Csak az, hogy mit mondjak meg Adam-nek? Tudod, én már pénteken hazamegyek. Adam vasárnap jön.
- Nem szombaton? - csodálkoztam.
- Nem. Tudod, még szombat este van a buli. Vasárnap jönnek.
- Értem, köszi. De nem kell semmit megmondanod neki, majd beszélek vele!
- Írt neked egyszer is? - kérdezte Lia hirtelen.
- Öhm... igen. Egyszer. Mikor megérkezett. Azt írta, de SMS-ben, hogy kódolt a wifi, és nem tud netezni. Ezért nem írt többet.
- Ez most komoly? Ilyen olcsó trükk, és te elhiszed neki? - nézett rám sajnálkozva.
- Trükk?
- Igen. Miért lenne kódolt a wifi? Nem a kőkorszakban élünk. Van wifi. Csak nem AKAR írni neked.
- De hát... - néztem magam elé csalódottan.
- De hát mi? Mit vártál? Lelép 3 hónapra, és addig nem ismerkedik és bulizik? Fiúból van!
- De, én azt hittem, hogy Adam más... - suttogtam megtörten.
- Rosszul hitted. Minden fiú ugyanolyan.
- Istenem! Képes volt lerázni? Így?
- Úgy tűnik. Szerintem írj neki, hogy vége, eleged van belőle, és felejtsd el!
- Biztos vagy te ebben?
- Abszolút. Végül is, nekem több fiúm volt, mint neked. Nem?
- De, igazad van. Akkor majd írok neki.
- Nem. Most írj! Ha gondolkozol rajta, nem lesz elég ütős a szöveg!
- Oké. - mondtam és elővettem a mobilomat. Bepötyögtem az üzenetet.
"Oké, ez nagy szemétség volt tőled. A hátam mögött bulizol? Tudhattam volna. Minden fiú ugyanolyan szemét!!! Elegem van belőled. Köztünk MINDENNEK vége. Elegem van a dolgaidból!"
Azzal el is küldtem. Lia mosolyogva bólintott.
A suli után a lányokkal elmentünk egy közeli cukrászdába. A lányok látták rajtam, hogy valami nem oké.
- Ami, minden rendben? Szomorúnak tűnsz. - mondta óvatosan Emma.
- Persze, minden oké. Csak... annyi, hogy... Adam megcsal. - mondtam halkan, mire mindenki felém fordult.
- Hogy MI? - néztek rám mindannyian.
- Miért, és honnan tudod? - nézett rám Alex.
- Lia mondta. - nyeltem egyet, mire mindenki összehúzta a szemöldökét. - Adam írt nekem egyszer, hogy kódolt a wifi, és nem tud netezni. És azóta semmi.
- Kódolt wifi? - kérdezte Emma. - Nálunk speciel kódolt, de a szüleim biztos megengedték neki, hogy netezzen.
- Akkor miért nem írt?
- Nem tudom. Majd megkérdezed, ha hazajön.
- Dehogyis. Már írtam neki, hogy nem akarom látni többé.
- MI? - pattant fel Hayley. - Ugye ez kamu?
- Nem, tényleg írtam neki. - mondtam, és elővettem a telót, hogy megmutassam. Azonban megakadt a szemem valamin. - Szent isten! Már látta! Itt jelzi:" Látta: Ma 15:34" Neee...
- Ami, miért hallgattál Lia-ra? Ez kamu! Tutira!
- Nem tudom. Kedvesnek tűnt... - motyogtam, és éreztem, ahogy kitör belőlem a sírás. A kétségbeeséstől lehajtottam a fejemet, és elkezdtem az asztalba verni...
2014. július 4., péntek
Novemberi meglepetés
Miután ilyen fantasztikusan sikerült egymás ellen fordítanom a 2 szöszit, viszonylag nyugisan telt a november. A 2 lány naponta összekapott valami miatt, és folyton ordítoztak egymással. :/ Hayley csak rázta a fejét, hogy milyen hülyeségeken képesek az emberek összeveszni.
- Könyörgök! Lia nem is ismeri a srácot, Bia meg pontosan tudja, hogy nem kell a fiúnak. Mert van barátnője. Te. És itt veszekszenek egymással egy FOGLALT pasas miatt? Megáll az eszem!
- Ugyan! - legyintett Alex. - Tudod, milyenek. Kiválasztanak valakit, és addig üldözik, ameddig meg nem kapják. Vagy el nem tűnik a környezetükből.
- Egyre jobb. - szóltam közbe. - De Lia 1 hónap múlva lelép.
- Hosszú lesz ez az egy hónap... - figyelmeztetett Sophie, de nem hittem el.
- Ugyan! Azt már kibírom.
- Reméljük.
Tulajdonképpen Sophie-nak volt igaza. Hosszú volt ez a hónap. Ráadásul, a suliban valamelyik tanár kitalálta, hogy rendezzünk egy bulit a cserediákoknak, meg vigyük őket várost nézni, mert mi ilyen aranyosak és kedvesek vagyunk... :P Mindenkinek kiosztottak egy cserediákot, hogy kit vigyen várost nézni. Szurkoltam, hogy Emma-t kapjam, de (természetesen) én Lia-t kaptam. Emma-t pedig Bia.
- Ez most komoly? - nyögtem fel, amikor kihúztam Lia nevét.
- Kit húztál? - ugrált izgatottan Emma. - Ugye engem?
- Nem. Szöszit. - mutattam meg neki a cetlit.
- Basszus... - sápadt el. - Ezt megszívtad.
- Ezt meg. Mint mindent. - sóhajtottam, aztán sorba álltam, hogy kihúzzam, hogy HOVA kell vinnem Miss. Ribi-t. Mert ezt is húzni kellett, nem ám, hogy kitalálod, hogy hova viszed, mondjuk valami olyan helyre, ahol jól ott hagyhatnád, nem, á nem. Kihúzod, hogy hova viszed. Őrület.
Én voltam gyakorlatilag az utolsó, még 3 cetli volt a dobozban, és kész. Húztam egyet, megnéztem, és szinte azonnal kiejtettem a kezemből a döbbenettől. Emma gyorsan mellettem termett.
- Na, mi az? - kérdezte, aztán felvette a papírt. - "Vidd el korcsolyázni!" Ezzel mi a baj? Ez egyszerű.
- Igen. Csak én nem tudok korizni. - suttogtam. - Így meg elég gázos.
- Komolyan? Nem tudsz? - csodálkozott Emma. - Mindenki tud.
- Nem tartozom a mindenkibe. - közöltem sértődötten.
- Tudom, észre vettem. De nyugi, minden rendben lesz. Maximum, te nem korizol.
- Lia meg tud korizni, ugye?
- Hát... eléggé jól. - vörösödött el Emma. - Azaz...
- Várj, kitalálom! Versenyszerűen korcsolyázik, és több világversenyt nyert, vagy valami hasonló.
Emma még jobban elpirult.
- Öhm... 3 éves kora óta korizik, és igen, versenyzett már párszor.
- Tudtam! - kiáltottam fel. - Miért is ne?
- Ami, nyugi! Semmi gáz nem lesz. Legalább, ha nem mész jégre, nem tud fellökni.
- Ja, nézzük a pozitív dolgokat, mi? :P
Ebben a pillanatban ért oda Lia.
- Hé! Emma! - ütögette meg Emma vállát.
- Hm? - fordult hozzá.
- Tudod ki húzott téged?
- Nem, még nem.
- Bia. - vigyorodott el Lia. - Mentek paintball-ozni.
- Az király! - csillant fel Emma szeme, és elfutott, hogy megkeresse Bia-t.
- És,te? Szerencsétlen kis répa? - nézett rám Lia. - Kit kalauzolsz?
- Ne örülj. - sziszegtem összeszorított foggal. - Téged.
- Hogy mi van? - döbbent le. - Ne már! Ez bunda!
- Szerintem is, de ez van.
- Legalább valami olyan helyre megyünk, ahol jól megtéphetlek?
- Nem. Korizni.
- Cool! - mondta unottan. - Majd ne lepődj meg, ha a kórházban kötsz ki!
- Kérlek. - feleltem. - Te meg ne lepődj meg, ha nem. Ugyanis én nem megyek jégre.
- Mert miért?
- Nem tudok korizni. - közöltem, és most az egyszer örültem ennek.
- De gáz vagy! - röhögött ki Lia. - Tényleg gőzöm sincs, hogy Adam mit eszik rajtad.
- Semmit, nem szokott megenni. - vigyorogtam vissza. Lia lesajnálóan nézett rám.
- Nem vagyok vevő a humorodra. Olyan gáz, mint te.
- Köszönöm. - mosolyogtam. - Nem érdekel a véleményed. Adam bír, a humorommal együtt, és ez a fontos. te abszolút nem. Bocs, megyek, majd találkozunk szombaton a suli előtt, és megyünk... korizni! Azaz, te korizhatsz, én meg nézlek. :)
- Meg fogod te ezt még szívni. - szólt utánam Lia, miközben hátat fordítottam neki.
A suli előtt már ott volt Lia. Fehér kabát, menő csizma, még a sál és sapka is jól állt neki. :P A fene!
- Végre! - nézett rám. - Azt hittem idefagyok.
- Bocs. Miért jöttél ilyen korán? Arról volt szó, hogy 10:00. Még addig van 15 perc!
- Ja. Minél előbb kezdjük, annál hamarabb elmehetek. Nem úszhatnánk meg ezt valahogy? - kérdezte, miközben felszálltunk a buszra.
- Ezt hogy érted?
- Nem megyünk el. Ki ellenőrizné?
- Ki van fizetve előre a jegy. És szólnának, ha nem mennénk el. És akkor te is, én is, intőt kapunk.
- Csak? Azt bevállalom.
- Lia, ne már! Maradj nyugton! És bírj ki egyszer 2 órát velem.
- Mit kapok cserébe? - vigyorgott.
- Nem küldöm rád Alex-et. És nem szólok a fiúknak, hogy csesztessenek. - mosolyogtam vissza.
- Hú, ez nagyon kedves, köszönöm! - gúnyolódott.
- Mire számítottál? - tártam szét a karom.
- Mondjuk... Adam-re. Minimum.
- Álmodban. - sziszegtem, miközben megnyomtam a leszállásjelzőt. Pár perc múlva már a korcsolyapálya mellett álltunk. A pályafelügyelő (vagy mi) elkérte a jegyeket, aztán bólintott, és megmutatta, melyik a mi öltözőnk. Lia bement, és felvette a koriját, én pedig csak ácsorogtam a folyosón.
- Te nem mész, kislány? - kérdezte egy pasas, aki egy másik öltözőből lépett ki éppen.
- Nem. Nem tudok korizni. - ráztam meg a fejem.
- Akkor miért vagy itt?
- Elkísértem egy másik lányt.
- Értem. Jó szórakozást! Izgalmas lesz a pálya mellett állni. - vigyorgott a pasas.
- Szerintem is. - suttogtam. Lia ebben a pillanatban lépett ki az öltözőből.
- Mehetünk. Komolyan nem tudsz?
- Tényleg nem. Szerinted viccnek szántam?
- Ja. Lehet. - azzal odalépegetett a pályához. - Anyám! Ez műjég?
- Mire számítottál november közepén? - forgattam a szemem.
Lia nem válaszolt, hanem magabiztosan a jégre lépett, és elkezdett korizni. Tényleg iszonyatosan jól csinálta.
35 perc múlva azt éreztem, hogy ott fagyok meg a pálya mellett, ezért gyorsan elmentem a büfébe, és vettem egy forrócsokit. Miközben megittam, visszasétáltam a pályához. Lia éppen ott suhant el. Hirtelen lefékezett.
- Oké, ezt én nem bírom nézni. - sóhajtott.
- Mit?
- Ahogy ott ácsorogsz, és unatkozol. Szerezz egy korit, és gyere! Megtanítalak.
- Hogy MI VAN? - kérdeztem döbbenten.
- Jól hallottad, nem mondom el még egyszer. Igyekezz! - szólt rám. Én elindultam a pályafelügyelőhöz.
- Bocsánat. Honnan tudok korcsolyát szerezni? - motyogtam.
- Onnan. - mutatott az öltözők mellett lévő bódéra. Odamentem, kerestem egy olyan korcsolyát, ami működik, és jó a lábamra, és bevonultam vele az öltözőbe. Felvettem, aztán valahogy kitotyogtam a pályához.
- Ez rossz ötlet. - mondtam a szőkeségnek, aki már várt.
- Ugyan, dehogy. egyszerű. - mondta, azzal kinyitotta a kiskaput, hogy be tudjak menni a jégre. Be is mentem, és ha nem kapom el azonnal a korlátot, ott esem hanyatt.
- Ez csúszik! - visítottam.
- Nem mondod zsenikém. - mosolygott Lia. - Oké. Add a kezed!
- Nem fogok veled kézen fogva korizni. Nem vagyok óvodás. - fakadtam ki.
- Te tudod. Akkor gyere utánam, ahogy tudsz! - vigyorgott, és már indult is. Lassan ment, de mivel én csak úgy tudtam haladni, hogy fogtam a korlátot, elég nehezen tudtam követni.
- Nem megy. - lihegtem, mikor mellé értem.
- Persze, hogy nem. Mit vártál? Fogd már meg a kezem, és gyere! Már csak 15 percünk van.
- Hát... jó. - egyeztem bele, megfogtam a kezét, és nekiindultunk. Lia tényleg ügyes volt, és tanítani is tudott. Mindent elmagyarázott. Ha esni akartam (kb. 1 percenként), akkor próbált megtartani vagy ha nem ment, akkor esett velem... mire lejárt az idő, sokkal biztosabban álltam a jégen, mint előtte.
- Köszönöm! - pislogtam hálásan, mikor az öltözőben levettük a korinkat.
- No problem. - legyintett. - Nem bírtam nézni ahogy szerencsétlenkedsz a pálya mellett.
- Akkor is köszi! Hiszen... eddig úgy tűnt, hogy nem bírsz. Na, nem mintha én odalettem volna érted.
Lia nem szólt semmit, csak kiment az öltözőből. Én vállat vontam, és én is kimentem, és visszavittem a korcsolyát. Utána felszálltunk a buszra, és a suliig egyikünk se szólt egy szót se...
- Könyörgök! Lia nem is ismeri a srácot, Bia meg pontosan tudja, hogy nem kell a fiúnak. Mert van barátnője. Te. És itt veszekszenek egymással egy FOGLALT pasas miatt? Megáll az eszem!
- Ugyan! - legyintett Alex. - Tudod, milyenek. Kiválasztanak valakit, és addig üldözik, ameddig meg nem kapják. Vagy el nem tűnik a környezetükből.
- Egyre jobb. - szóltam közbe. - De Lia 1 hónap múlva lelép.
- Hosszú lesz ez az egy hónap... - figyelmeztetett Sophie, de nem hittem el.
- Ugyan! Azt már kibírom.
- Reméljük.
Tulajdonképpen Sophie-nak volt igaza. Hosszú volt ez a hónap. Ráadásul, a suliban valamelyik tanár kitalálta, hogy rendezzünk egy bulit a cserediákoknak, meg vigyük őket várost nézni, mert mi ilyen aranyosak és kedvesek vagyunk... :P Mindenkinek kiosztottak egy cserediákot, hogy kit vigyen várost nézni. Szurkoltam, hogy Emma-t kapjam, de (természetesen) én Lia-t kaptam. Emma-t pedig Bia.
- Ez most komoly? - nyögtem fel, amikor kihúztam Lia nevét.
- Kit húztál? - ugrált izgatottan Emma. - Ugye engem?
- Nem. Szöszit. - mutattam meg neki a cetlit.
- Basszus... - sápadt el. - Ezt megszívtad.
- Ezt meg. Mint mindent. - sóhajtottam, aztán sorba álltam, hogy kihúzzam, hogy HOVA kell vinnem Miss. Ribi-t. Mert ezt is húzni kellett, nem ám, hogy kitalálod, hogy hova viszed, mondjuk valami olyan helyre, ahol jól ott hagyhatnád, nem, á nem. Kihúzod, hogy hova viszed. Őrület.
Én voltam gyakorlatilag az utolsó, még 3 cetli volt a dobozban, és kész. Húztam egyet, megnéztem, és szinte azonnal kiejtettem a kezemből a döbbenettől. Emma gyorsan mellettem termett.
- Na, mi az? - kérdezte, aztán felvette a papírt. - "Vidd el korcsolyázni!" Ezzel mi a baj? Ez egyszerű.
- Igen. Csak én nem tudok korizni. - suttogtam. - Így meg elég gázos.
- Komolyan? Nem tudsz? - csodálkozott Emma. - Mindenki tud.
- Nem tartozom a mindenkibe. - közöltem sértődötten.
- Tudom, észre vettem. De nyugi, minden rendben lesz. Maximum, te nem korizol.
- Lia meg tud korizni, ugye?
- Hát... eléggé jól. - vörösödött el Emma. - Azaz...
- Várj, kitalálom! Versenyszerűen korcsolyázik, és több világversenyt nyert, vagy valami hasonló.
Emma még jobban elpirult.
- Öhm... 3 éves kora óta korizik, és igen, versenyzett már párszor.
- Tudtam! - kiáltottam fel. - Miért is ne?
- Ami, nyugi! Semmi gáz nem lesz. Legalább, ha nem mész jégre, nem tud fellökni.
- Ja, nézzük a pozitív dolgokat, mi? :P
Ebben a pillanatban ért oda Lia.
- Hé! Emma! - ütögette meg Emma vállát.
- Hm? - fordult hozzá.
- Tudod ki húzott téged?
- Nem, még nem.
- Bia. - vigyorodott el Lia. - Mentek paintball-ozni.
- Az király! - csillant fel Emma szeme, és elfutott, hogy megkeresse Bia-t.
- És,te? Szerencsétlen kis répa? - nézett rám Lia. - Kit kalauzolsz?
- Ne örülj. - sziszegtem összeszorított foggal. - Téged.
- Hogy mi van? - döbbent le. - Ne már! Ez bunda!
- Szerintem is, de ez van.
- Legalább valami olyan helyre megyünk, ahol jól megtéphetlek?
- Nem. Korizni.
- Cool! - mondta unottan. - Majd ne lepődj meg, ha a kórházban kötsz ki!
- Kérlek. - feleltem. - Te meg ne lepődj meg, ha nem. Ugyanis én nem megyek jégre.
- Mert miért?
- Nem tudok korizni. - közöltem, és most az egyszer örültem ennek.
- De gáz vagy! - röhögött ki Lia. - Tényleg gőzöm sincs, hogy Adam mit eszik rajtad.
- Semmit, nem szokott megenni. - vigyorogtam vissza. Lia lesajnálóan nézett rám.
- Nem vagyok vevő a humorodra. Olyan gáz, mint te.
- Köszönöm. - mosolyogtam. - Nem érdekel a véleményed. Adam bír, a humorommal együtt, és ez a fontos. te abszolút nem. Bocs, megyek, majd találkozunk szombaton a suli előtt, és megyünk... korizni! Azaz, te korizhatsz, én meg nézlek. :)
- Meg fogod te ezt még szívni. - szólt utánam Lia, miközben hátat fordítottam neki.
*
(Szombat délelőtt)
A suli előtt már ott volt Lia. Fehér kabát, menő csizma, még a sál és sapka is jól állt neki. :P A fene!
- Végre! - nézett rám. - Azt hittem idefagyok.
- Bocs. Miért jöttél ilyen korán? Arról volt szó, hogy 10:00. Még addig van 15 perc!
- Ja. Minél előbb kezdjük, annál hamarabb elmehetek. Nem úszhatnánk meg ezt valahogy? - kérdezte, miközben felszálltunk a buszra.
- Ezt hogy érted?
- Nem megyünk el. Ki ellenőrizné?
- Ki van fizetve előre a jegy. És szólnának, ha nem mennénk el. És akkor te is, én is, intőt kapunk.
- Csak? Azt bevállalom.
- Lia, ne már! Maradj nyugton! És bírj ki egyszer 2 órát velem.
- Mit kapok cserébe? - vigyorgott.
- Nem küldöm rád Alex-et. És nem szólok a fiúknak, hogy csesztessenek. - mosolyogtam vissza.
- Hú, ez nagyon kedves, köszönöm! - gúnyolódott.
- Mire számítottál? - tártam szét a karom.
- Mondjuk... Adam-re. Minimum.
- Álmodban. - sziszegtem, miközben megnyomtam a leszállásjelzőt. Pár perc múlva már a korcsolyapálya mellett álltunk. A pályafelügyelő (vagy mi) elkérte a jegyeket, aztán bólintott, és megmutatta, melyik a mi öltözőnk. Lia bement, és felvette a koriját, én pedig csak ácsorogtam a folyosón.
- Te nem mész, kislány? - kérdezte egy pasas, aki egy másik öltözőből lépett ki éppen.
- Nem. Nem tudok korizni. - ráztam meg a fejem.
- Akkor miért vagy itt?
- Elkísértem egy másik lányt.
- Értem. Jó szórakozást! Izgalmas lesz a pálya mellett állni. - vigyorgott a pasas.
- Szerintem is. - suttogtam. Lia ebben a pillanatban lépett ki az öltözőből.
- Mehetünk. Komolyan nem tudsz?
- Tényleg nem. Szerinted viccnek szántam?
- Ja. Lehet. - azzal odalépegetett a pályához. - Anyám! Ez műjég?
- Mire számítottál november közepén? - forgattam a szemem.
Lia nem válaszolt, hanem magabiztosan a jégre lépett, és elkezdett korizni. Tényleg iszonyatosan jól csinálta.
35 perc múlva azt éreztem, hogy ott fagyok meg a pálya mellett, ezért gyorsan elmentem a büfébe, és vettem egy forrócsokit. Miközben megittam, visszasétáltam a pályához. Lia éppen ott suhant el. Hirtelen lefékezett.
- Oké, ezt én nem bírom nézni. - sóhajtott.
- Mit?
- Ahogy ott ácsorogsz, és unatkozol. Szerezz egy korit, és gyere! Megtanítalak.
- Hogy MI VAN? - kérdeztem döbbenten.
- Jól hallottad, nem mondom el még egyszer. Igyekezz! - szólt rám. Én elindultam a pályafelügyelőhöz.
- Bocsánat. Honnan tudok korcsolyát szerezni? - motyogtam.
- Onnan. - mutatott az öltözők mellett lévő bódéra. Odamentem, kerestem egy olyan korcsolyát, ami működik, és jó a lábamra, és bevonultam vele az öltözőbe. Felvettem, aztán valahogy kitotyogtam a pályához.
- Ez rossz ötlet. - mondtam a szőkeségnek, aki már várt.
- Ugyan, dehogy. egyszerű. - mondta, azzal kinyitotta a kiskaput, hogy be tudjak menni a jégre. Be is mentem, és ha nem kapom el azonnal a korlátot, ott esem hanyatt.
- Ez csúszik! - visítottam.
- Nem mondod zsenikém. - mosolygott Lia. - Oké. Add a kezed!
- Nem fogok veled kézen fogva korizni. Nem vagyok óvodás. - fakadtam ki.
- Te tudod. Akkor gyere utánam, ahogy tudsz! - vigyorgott, és már indult is. Lassan ment, de mivel én csak úgy tudtam haladni, hogy fogtam a korlátot, elég nehezen tudtam követni.
- Nem megy. - lihegtem, mikor mellé értem.
- Persze, hogy nem. Mit vártál? Fogd már meg a kezem, és gyere! Már csak 15 percünk van.
- Hát... jó. - egyeztem bele, megfogtam a kezét, és nekiindultunk. Lia tényleg ügyes volt, és tanítani is tudott. Mindent elmagyarázott. Ha esni akartam (kb. 1 percenként), akkor próbált megtartani vagy ha nem ment, akkor esett velem... mire lejárt az idő, sokkal biztosabban álltam a jégen, mint előtte.
- Köszönöm! - pislogtam hálásan, mikor az öltözőben levettük a korinkat.
- No problem. - legyintett. - Nem bírtam nézni ahogy szerencsétlenkedsz a pálya mellett.
- Akkor is köszi! Hiszen... eddig úgy tűnt, hogy nem bírsz. Na, nem mintha én odalettem volna érted.
Lia nem szólt semmit, csak kiment az öltözőből. Én vállat vontam, és én is kimentem, és visszavittem a korcsolyát. Utána felszálltunk a buszra, és a suliig egyikünk se szólt egy szót se...
*
(Otthon)
Felhívtam Sophie-t és Alex-et. Megkérdeztem, hogy mit gondolnak Lia viselkedéséről.
- Hm...fura az a csaj. valami nincs nála rendben. - mondta Sophie.
- Ez tuti!
- Beszélek Riry-vel, hogy mi a véleménye, oké? Aztán visszahívlak. - mondta Sophie, és letette. Alex ennél is rövidebben rendezte le.
- Ne higgy neki! Trükk az egész. Nem tudom, miért, de trükk. - mondta, és le is tette. Sophie ekkor írt egy SMS-t.
"Riry szerint lehet, hogy megváltozott, és rájött, hogy Adam a tiéd. Én ezt kötve hiszem, de lehet. Légy óvatos!"
Este felhívott Hayley. Mikor felvettem a telefont, és beleszóltam, azonnal ordítani kezdett.
- Mondd csak, te teljesen meghibbantál? KÉZEN FOGVA KORIZOL EGY CSAJJAL, AKI GYŰLÖL TÉGED? NEKED TÉNYLEG ENNYI ESZED VAN? HOGY TEHETTED? ADAM KELL NEKI, TE NEM ÉRDEKLED, TE CSAK EGY AKADÁLY VAGY! RÁJÖTT, HOGY ERŐSZAKKAL NEM SZERZI MEG A SRÁCOT, EZÉRT MEGPRÓBÁLJA CSELLEL. KEDVES VELED, SEGÍTŐKÉSZ, AZTÁN CSÚNYA DOLGOKAT MOND A FIÚRÓL NEKED, TE ELHISZED, KIAKADSZ, SZAKÍTASZ VELE E-MAILBEN, Ő MEG VISSZAMEGY NEW YORK-BA, ÉS ÖSSZEJÖN VELE!!!! EZT AKAROD???? - visította, és lecsapta a telefont.
Elgondolkoztam a hallottakon. Lehet, hogy Hayley-nek, Sophie-nak és Alex -nak van igaza. De lehet, hogy Riry-nek. Nem tudom miért, de én Riry-nek hittem. Utólag kiderült, hogy (megint) rosszul döntöttem...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)