2013. augusztus 23., péntek

Alex családja

A hét további részében egyszerűen nem bírtam odamenni a fiúkhoz, mert a 2 liba folyton velük volt. Claudia folyton jópofizott Nick-kel, Bia pedig Adam-en lógott. Komolyan, amint kicsöngettek, a csajok 30 másodpercen belül a fiúknál voltak...
Pénteken már eléggé rossz állapotban voltam. Ráadásul, ugyebár péntek=kémiaóra. Hurrá...Ráadásul, kiderült, hogy a mellettem levő üres szék Adam helye, vagyis nem elég, hogy a tanár utál, még a leghelyesebb fiú is mellettem ül, ezért duplán kell figyelnem, nehogy rosszat mondjak. Adam látta, hogy mennyire görcsölök az óra előtt, és próbált nyugtatni, de nem sok sikerrel.
- Nem nyugszom le Adam, nem érted? - ordítottam magamból kikelve. - A tanár UTÁL engem. Gyűlöl. Meg fogok bukni... - mondtam, és zokogni kezdtem. Adam persze döbbenten figyelt, majd magához ölelt!
- Amanda, nem vagy buta. Meg tudod csinálni. Egy kémiatanár nem győzhet le, oké? - mondta nevetve. - Minden évben kiszemel valakit, na és? Idén te vagy az áldozat. Nyugi. Én vagyok a kedvence, vagyis velem sose ordít. Melletted ülök, majd megvédelek, oké? Ne sírj!
- Rendben, bocs. - motyogtam, és letöröltem a könnyeimet. Ebben a pillanatban Bia és Clau tűnt fel az ajtóban. A 2 csaj elkerekedett szemmel nézte, ahogy Adam a karjában tart, és vigasztal. Mondjuk, én is így néztem volna magamban. Mit akarna egy menő fiú egy olyan lánytól, mint tőlem???
Clau egyszerűen lelépett, Bia azonban bejött a terembe. Megvetően végignézett, és azonnal reklamálni kezdett Adam-nek.
- Jaj, Ami babának baja van? Sír a pici lány? De sajnálom. - nyávogta.
- Igen, izgul, mert a tanár utálja. - mondta Adam, miközben én arra gondoltam, hogy nem csak a tanár utál, hanem az előttem álló szőkeség is... csak ez neki nem tűnik fel.
- Jaj, de rossz neki... - nyávogta tovább Bia, miközben gyilkos pillantást vetett rám. - Én is annyira izgulok. Engem is megölelsz?
- Most éppen foglalt a karom. - nevetett Adam. Én pedig teljes erőmből a csajra vigyorogtam. Jó érzés volt, hogy Adam nem engedett neki. Bia erre hozzám hajolt.
- Megkeserülöd ezt még... - sziszegte a fülembe. Én egy picit kinyújtottam rá a nyelvem, mire ő teljesen kiakadt, és elrohant. Ekkor Adam-hez fordultam.
- Most jól kiakasztottam. Ki fog nyírni.
- Nem fog. Semmi baja veled.
- Aha, ezt hiszed. Közben... legszívesebben lelőne. - mondtam komolyan.
- Bántani akar? - kérdezte Adam dühösen. - Azt nem hagyom. Miért akarna bántani?
- Tudod... semmi, személyes ügy. - mondtam gyorsan. - Nem szeretném elmondani. Egyébként, elengednél?
- Miért, kényelmetlen a karomban? - nevetett fel.
- Nem, kényelmes. - motyogtam vérvörösen. - Csak mindenki minket néz.
Erre Adam bólintott és elengedett. Úgyis pont becsengettek. Mikor leültünk, még halkan odasúgott nekem valamit.
- Biztos ciki vagyok neked, ezért akartad, hogy engedjelek el. - mondta, mire elkerekedett a szemem.
- Ciki lennél? Te? Inkább én vagyok neked gáz. Tudod, neked az olyan lányok valók, mint... Bia.
Adam nem szólt semmit, csak elkomorodva bólintott. Én lehajtottam a fejem a padra, és nagyot sóhajtottam. Megölelt, én pedig leállítom... Őrült vagyok, emberek, őrült vagyok!
A tanítás végén elindultunk a lányokkal Alex-ékhez.  Kicsit messze laktak, a busszal majdnem a végállomásig kellett menni. Végre odaértünk...
Alex nagyon gyorsan végigvezetett minket a házon, majd bementünk a szobájába. Gyönyörű szobája volt, és nagyon felnőttes. Nem voltak poszterek a falon, vagy párnák szétdobálva. Nekem a lámpák tetszettek a legjobban, mert úgy néztek ki, mintha gyertyatartók lennének.
Alex szobája
- Gyönyörű szobád van! - mondtam Alex-nek, aki az ajtó mellett álldogált, ameddig mi körülnéztünk.
- Igen, tényleg nagyon szép. Olyan... szóval annyira olyan, mint te. - csatlakozott Sophie is.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Alex.
- Tudod... olyan felnőttes és visszafogott. Mint te. - mondta Sophie, mire Alex elnevette magát.
- Hát... köszi. Nem tudtam, hogy felnőttes vagyok.
- Pedig az vagy. - mondtam én is. - Mikor először találkoztunk, nagyon megijedtem tőled.
- Ez nem újdonság, mert te mindentől megijedsz!
- Igen... de ahogy ott álltál, és látszott, hogy kész vagy elrángatni onnan. Ijesztő volt.
- Jó, bocsi.
- Jó, mindegy, összebarátkoztatok, túl vagyunk rajta, ennyi. - mondta Sophie, hogy véget vessen a bocsánatkéréseknek. - Alex, emlékszel, amikor mi találkoztunk először?
- Aha. - nevetett fel Alex. - Tavaly év elején egyszer csak berohan a terembe egy lány, hogy helló mindenki, és nagyon örül, hogy végre megismeri az új osztályát. Na, ez voltál te, Sophie.
- Az is baj, ha örülök, hogy gimibe megyek? - mondta Sophie. - Csak mutattam, hogy én örülök.
- Igen, feltűnt.
- Miért, te tudod hogy néztél ki? - vágott vissza Sophie. - Ott ültél, csendben, és úgy néztél rám, mintha őrült lennék. De nem baj. Utána összebarátkoztunk.
- Igen, mikor melléd ültettek, és megkérdeztem, hogy te mindig ilyen vidám vagy-e.
- Én meg mondtam, hogy persze. Te erre kicsit furcsán néztél rám, én meg rád kiabáltam, hogy nem vagyok őrült, csak vidám. Hú, mekkorát veszekedtünk!
- Igen, szerinted én túl komoly voltam. - mondta Alex, én pedig közbeléptem.
- El ne kezdjetek veszekedni!
- Igaz, hagyjuk abba, mert újra kezdjük. - nevetett fel Sophie. - Alex, a családod nincs itthon?
- A szüleim dolgoznak. A nővérem itthon van. - mondta Alex, majd kimentünk a nappaliba. Ő bekopogott a nővére szobájának az ajtaján. - Gyere ki, légyszí!
- Itt vagyok, mit szeretnél? - mondta a nővére, mikor kilépett az ajtaja elé. Ekkor látott meg minket. - Jaj, sziasztok! Biztos ti vagyok Alex barátnői. Már mesélt rólatok.
- Szia... - mondtuk Sophie-val egyszerre. A lány közben mellénk lépett, és kedvesen bemutatkozott.
- Én Alex nővére vagyok. A nevem Dorothy.
- Az én nevem Sophie. - mondta bátortalanul a szomszédom.
- Szia Sophie, rólad már hallottam. Te vagy a lány, aki nagyon jól rajzol. - bólogatott Dorothy.
- Én Amanda vagyok. - szólaltam meg bizonytalanul. Dorothy rám is kedvesen mosolygott.
- Szia. Te meg a félénk lány vagy, ugye?
- Igen. - mondtam, miközben végigmértem a lányt. Magas volt, és feketés- barnás volt a haja. Idősebb volt, mint mi, valószínű egyetemista, de lehet, hogy már dolgozik.
Dorothy
- Dorothy, te egyetemre jársz, ugye? - kérdezte Sophie.
- Igen, jövőre végzek bölcsész karon. - mesélte a lány.
- Az jó. - mondtam én is. Dorothy még mesélt nekünk az egyetemről, majd visszament a szobájába. Alex ekkor hozzám fordult.
- Nos?
- Mi nos? - kérdeztem értetlenül.
- Mikor akartad elmondani nekünk?
- De mit?
- Hát... hogy szerelmes vagy Adam-be. - mondta Sophie, mire én egyszerűen lefagytam.
- Tessék?
- Jól hallottad. - bólintott Alex, és leült mellénk a földre. - Szóval?
- De, ti ezt honnan tudjátok? - nyögtem kétségbeesetten.
- Látszik rajtad... nagyon. - mondta Sophie.
- De csak nekünk tűnt fel, nyugi. - mondta Alex. - Egyébként, én ellenzem.
- De hát... miért? - kérdeztem.
- Mert ő túl menő, és a lányok odavannak érte. Lásd Bia... Másznak rá, őt pedig szemmel láthatóan ez nem zavarja. - sorolta Alex. - Te túl ártatlan vagy ehhez. Kislány vagy még...
- Köszönöm szépen...
- Ami, tudod, Adam elsőre nagyon kedves és vicces. Egy idő után azonban... látszik rajta, hogy menő, és népszerű. - folytatta Sophie.
- Mióta tudjátok? - kérdeztem, miközben a számat harapdáltam, és azon kattogott az agyam, hogy hogyan tovább.
- Már akkor sejtettük, mikor először suliba jött. Mikor beszéltünk róla. Nagyon feldúlt voltál. És, nem mertél rá nézni. - mosolygott Alex. - Egyértelmű volt.
- Igen. Akkor lettünk benne biztosak, mikor Bia és Clau elkezdtek szidni... Bia túl ideges volt, te pedig kicsit későn kapcsoltál, és nem nagyon védted magad. - magyarázta Sophie. - De, engem nem zavar. A te döntésed. Ránk mindig számíthatsz.
- Igen. Én nem helyeslem, de attól még számíthatsz rám. Ha megbánt, megverem. - közölte Alex.
- Annyira... aranyosak vagytok. - mondtam a sírással küzdve. - Szerintetek nem kéne, de azért mégis biztattok.
Erre mindketten befogták a számat, és átöleltek.
- Barátnők vagyunk, nem? - kérdezte Alex.
- Számíthatsz ránk... mindig. - suttogta Sophie, mire belőlem kitört a zokogás, és magamhoz öleltem mindkettőt...










2013. augusztus 14., szerda

Egy kellemetlen új ismerős: Bianca

Másnap persze szinte kipattantam az ágyból, hogy minél előbb beérjünk a suliba. Villámgyorsan felöltöztem, és megreggeliztem, még Matt is utánam szólt, hogy hova rohanok.
- Ami, hová mész? Még negyed nyolc sincs. Nem szoktál te ilyen korán elindulni.
- Ma ilyen kedvem van.
- Igen, de még én is itt vagyok. Én pedig ugyebár, 2 perc alatt kész vagyok, és általában mire te reggel felébredsz, én már útra kész vagyok. Ma pedig kipattansz az ágyból, és....
- És ezzel mi bajod? Hagyjál már, mennem kell. - mondtam,és kirohantam a kertbe. Hú, tényleg elég korán volt! A levegő még tiszta hideg volt, és fű is nedves volt a harmattól. Na, mindegy. Úgy döntöttem, hogy átmegyek Sophie-hoz, hogy fölkelt-e már.
 A kertjükbe gond nélkül bejutottam, mert ahhoz az ajtóhoz volt kulcsom, de a háznál csöngetnem kellett. A csöngetésre Esther nyitott ajtót.
- Szia, de ha nem haragszol, mit csinálsz itt ilyenkor? - kérdezte.
- Bocs, tudom, kicsit korán van.
- Kicsit? Sophie még alszik! Gyere be, de halkan.
- Oké. - mondtam, és bementem. Leültem a nappaliban, és pár perc múlva Esther és Chris is csatlakozott hozzám. Chris egy ideig rázta a fejét, aztán hozzám fordult.
- Szóval... miért keltettél föl minket?
- Bocs, azt hittem már fönt vagytok. - szabadkoztam.
- Minden értelmes ember ilyenkor még alszik. - szólt közbe Esther. - Szóval?
- Suliba akartam menni, és nem akartam Sophie nélkül elindulni. - vontam meg a vállam.
- Amanda, könyörgök, negyed nyolc van! Ilyenkor akarsz suliba menni? Mit fogsz te csinálni fél órán keresztül?
- Ja, nem is tudom. - vonogattam a vállam, pedig igazából határozott elképzelésem volt a dologról. Bámulom Adam-et, még szép! Ebben a pillanatban Sophie botorkált lefelé a lépcsőn, össze-vissza álló hajjal, és nagyon álmosan.
- Hangokat hallottam. - motyogta álmosan. Ekkor vett észre engem. - Te meg mit keresel itt ilyenkor?
Hát, ez aztán a kedves fogadtatás...
- Érted jöttem. Menjünk suliba! - mondtam, mintha ez magától értetődő lenne.
- Ilyenkor?
- Aha. - mondtam, miközben Sophie a konyhába ment. Pillanatokon belül egy kávéval tért vissza.
- Remek, igazán remek! Bocs, de muszáj kávét innom. Ilyenkor különösen.
- Semmi reggeli? - képedtem el.
- Nem, majd a suliban eszem valamit. De kávé nélkül nem bírom. Enélkül már a második órán aludnék.
- Aha, értem. Na, megyünk vagy sem?
- Nyugi már! 10 percet kérek, oké? - mondta, majd szépen lassan, mintha csak direkt bosszantana, megitta a kávéját. Utána felment a szobájába, és felöltözött, és megfésülködött.
Mikor végre leért, én már teljesen be voltam pörögve.
- Menjünk már!
- Menjünk.... - adta meg magát.  -Bár még csak fél nyolc.
Kit érdekel, ha kell, én reggel hétre is bemegyek a suliba, ha Adam-et láthatom!!!
Nagy nehezen elindultunk. Sophie egy ideig csendben jött mellettem, majd a suli előtt megállt.
- Ami, eljöttünk ilyen korán. Most már elmondanád végre, hogy miért?
- Tudod, Sophie... - kezdtem, és próbáltam valami indokot keresni. - Még sose keltem ilyen korán, és kíváncsi voltam, hogy ilyenkor ki van itt.
- Rajtunk kívül a portás, és a tanárok. Ja, néha Rob és Nick, meg néha Adam. Plusz, néhányan a másik osztályból. - mondta Sophie, és látszott rajta, hogy nem hiszi el, és tudja, hogy valamit titkolok. Igazából, ha Adam itt van, akkor megéri. A másik tizedik osztály nem nagyon izgat, eddig még nem volt velük dolgom, kit érdekelnek?
Végül, bementünk a suliba. A folyosón alig néhányan ácsorogtak. Sophie amolyan 'én megmondtam, és különben is, tudom, hogy titkolsz valamit'-pillantással nézett rám. Ekkor megláttam a fiúkat. Mind a három ott ácsorgott. Odavonszoltam Sophie-t is.
- Helló fiúk! - mondtam, és közben bénán integettem. Sophie közben némán állt mellettem. Még sose beszélt egyik fiúval sem.
- Helló! - köszöntek a fiúk egyszerre. Adam ránézett Sophie-ra, aztán rám.
- Látom, elhoztad a barátnődet is. - mondta, és Sophie-hoz fordult. - Te vagy Sophia, ha nem tévedek? Te vagy az olasz művészlány.
- Igen, én. - nézett fel döbbenten Sophie. - Kedves vagy Adam, hogy az ilyen földi halandók nevét is megjegyzed!
- Sophie... - szóltam rá.
- Most mi van? Te vagy az első ember, akihez hozzászólt, miközben te nem tartozol a menő társaságába. Én pedig a második. - magyarázta Sophie.
- És, ez baj?
- Nem, ezt nem mondtam. Mindegy.
- Oké. - mondtam, miközben a szememet forgattam. Néha nem értem Sophie-t.
- Amanda, bocs, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak tegnap. - fordult hozzám Adam. - Tudod, mikor megfogtam a válladat, és úgy beszéltem hozzád. Rob pedig ezt világgá kürtölte. Sajnálom, ha a barátod emiatt megharagudott rád. Bocs!
- Barátom? - ráztam a fejem elképedve. - Olyanom nekem nincs. Sose volt, és valószínűleg, sose lesz.
- Aha...
- Miért? - szólt közbe megint Sophie. - Adam, inkább a te barátnődnek lehetett kínos.
- Nincs barátnőm. - vágott közbe Adam. Rob és Nick pedig hevesen bólogattak.
- Na, mindegy, beszéljünk másról! - mondtam gyorsan, mert láttam, hogy ez a téma mindenki számára kellemetlen. Ebben a pillanatban odarohant hozzánk egy szőke lány, és Adam nyakába ugrott.
- Adam, hát visszajöttél! Tegnap nem is találkoztam veled, mert arra a rohadt előadásra kellett mennünk! Próbáltam írni Face-en, de pont kifogyott a telóm! Ne haragudj! - ölelgette a lány Adam-et, és közben mondta az idegesítő dolgait. Kicsit nyávogva beszélt, úgy, ahogy a hollywood-i filmekben a cicababák. A lány a másik két fiúnak is köszönt, majd felénk fordult, miközben a fiúk beszélgetni kezdtek. Ekkor néztem meg alaposabban. Hosszú szőke haja volt, és nagyon divatosan volt felöltözve. A szeme feketével kihúzva, mint a filmekben a divatos csajsziknak.
A szőke csajszi


- Ti meg kik vagytok? - nézett rám és Sophie-ra gúnyosan. Én meg se mertem szólalni, Sophie azonban szokás szerint nem tett lakatot a szájára.
- A fiúk osztálytársai. Én Sophie vagyok, én ma beszéltem velük először, de Amanda többet tud róluk, mert szinte mindig velük lóg. - mondta mosolyogva. Köszi szépen, most még haragítsd rám ezt a divatos Barbie-babát!
- Igaz ez? - érdeklődött összehúzott szemmel szöszi-Barbie.
- Igen. - mondtam, de csak ennyit bírtam kinyögni. Végül, összeszedtem magam. - Miért, te ki vagy?
- Te hülye vagy vagy csak szórakozol velem? - érdeklődött a lány. - Nem tudod, hogy ki vagyok? Ez komoly?
- Hagyd békén, idén jött, honnan tudná minden egyes emberről, hogy kicsoda? - lépett mellénk Rob és Nick. A két fiú védelmezően mellém állt. A Barbie-csajnak elkerekedett a szeme.
- Igen? Ti is vele vagytok? Ezzel a népszerűtlen kis izével?
- A neve Amanda. - szólt közbe Adam. Ő pont közém és a Barbie-lány közé állt. - Nagyon kedves lány, bár csak egy napja ismerem. Amanda, ő itt Bianca Taylor. A másik osztályba jár, de én nagyon kedvelem őt.
Bianca arcán erre egy önelégült mosoly jelent meg. Engem arra neveltek, hogy udvarias legyek, ezért kipréseltem magamból egy mosolynak nevezett grimaszt.
- Örülök, hogy megismertelek. - grimaszoltam Bianca felé. Erre ő megszólalt azon a tipikus nyávogós hangon, amin a cicababák szoktak beszélni azokkal, akiket nagyon lenéznek.
- Én is, annyira örülök neked! Már csak te hiányoztál a társaságból! - bájolgott.
- Sajnos mennünk kell. - ragadta meg a karomat Sophie, és elvonszolt onnan. A bejárat előtt álltunk meg. Alex ebben a pillanatban érkezett meg.
- Sziasztok! - köszönt vidáman. Mi csak intettünk egyet, mire ő persze azonnal felfogta, hogy valami nem oké. - Halljam, mi a baj?
- Menjünk a mosdóba! - mondta Sophie, azzal bevonszolt minket a lány mosdóba. - Megismerkedtünk egy igen 'aranyos' lánnyal.
- Na, melyikkel?
- A neve Bianca... - kezdte Sophie, de én közbe vágtam.
- És úgy néz ki, mint egy Barbie-baba!
- Ne mondjátok tovább. - állított le Alex. - Tudom, hogy ki az. Tavaly együtt jártam vele táncolni. Ismerem a csajt, borzasztó.
- Az nem kifejezés! Lenéz, és közben eljátssza, hogy jaj, de kedvel minket! A fiúk meg elhiszik.
- Amanda, nem tudom, hogy feltűnt-e neked, de minden suliban van pár Barbie-lány. Mindegyik tipikus cicababa: kivágott ruhákban járnak, vagy legalább valami olyan van rajtuk, ami éppen divatos. Agyon vannak sminkelve, általában vastag fekete vonal van a szemük körül, van olyan, aki úgy néz ki, mintha behúztak volna neki egyet... Ja, és a legtöbb ilyen lány szőke, vagy minimum melírozva van a haja... - sorolta Alex, de Sophie közbe vágott.
- Nem csak a szőkék lehetnek cicababák! Azért, Bianca legjobb barátnője se szőke, mégis, eléggé cicababa...
- Ja, igen. - bólogatott Alex, majd újra hozzám fordult. - Vele még nem találkoztál, bár nem vesztettél semmit... Claudia ritka idegesítő. Méltó társa Bianca-nak.
- Ja, és ne felejtsük el a becenevüket! - nevetett fel Sophie. - Nagyon látszik, hogy cicababák. Úgy nevezik egymást, hogy Bia és Clau. Claudia beceneve annyira nem is vészes, de az, hogy Bia...
Ebben a pillanatban Bianca és egy barna hajú lány léptek a mosdóba. Bianca egyszerűen arrébb lökött minket, mert útban voltunk a tükörhöz.
- Talán bocsánatot kérnél... - kezdte Alex, aki az ilyesmit elég rosszul bírta.
- Bocsika! - vetette oda Bianca, mire a másik lány villámló szemmel nézett ránk.
- Nem látjátok, hogy útban vagytok? Csak 10 percünk van, és Bia haját tönkretették a fiúk. Rob annyira bosszantó...
- Nagyon szörnyen nézek ki? - fordult a barna csajszihoz Barbie-Bianca. Sophie pedig gyorsan közbevágott.
- Aha, de ez nem újdonság, te mindig szörnyen nézel ki. - mondta ártatlan arccal Sophie, mire a két csaj felénk fordult. A barna Barbie-lány odalépett Sophie-hoz, és megragadta a karját.
- Először is, ti túl nyomik vagytok, hogy a mi ügyeinkbe avatkozzatok. Másodszor, ezt ne mond még egyszer, különben neked annyi. Felfogtad? - mondta miközben 'bájosan' mosolygott. Én- nem tudom hogyan-összeszedtem a bátorságom, és odaléptem a csajhoz, és elrántottam Sophie-tól.
- Hagyd őt békén!
- Te meg ki a franc vagy? - nézett végig megvetően a csaj, mire Bianca felnevetett.
- Ő? Ő nem más, mint Rob és Nick új haverja. Folyton vele szórakoznak, de úgy látszik, ez őt nem zavarja... Adam is kedveli. - mondta, miközben villámokat szórt a szeme. - Pedig, nem illik bele a társaságukba, abszolút nem. Ő az új lány, a csendes, aranyos kis stréber lány...
- Fúj, mindjárt hányok.... - nevetett fel a másik csaj.
- Ja, ráadásul, amikor ott van velük, akkor Adam csak rá figyel. - mesélte tovább Bianca, mintha mi ott sem lennénk.
- Ne szórakozz, Adam- nek nem tetszhet meg egy ilyen.... - mutatott rám a barna hajú lány. Én nem bírtam tovább. Hirtelen rájöttem, hogy Bianca is szerelmes Adam-be, és persze, neki is kellene a fiú... Viszont, nagyon fél, hogy Adam jobban bír engem, mint őt. Persze semmi oka féltékenykedni, mert Adam tegnap óta ismer, és csak annyit tud rólam, hogy félős vagyok...
- Bocs, de én is itt vagyok. - szóltam közbe, mire Bia megvetően rám nézett.
- És, az kit érdekel? Fogd be!
- Ja, igen. - fordult felém a barna Barbie. - Essünk túl az udvariaskodáson! A nevem Claudia, Bia legjobb barátnője vagyok, és nem tűröm, hogy Adam-en lógj.
Claudia
- Nem lógok rajta! - mondtam ingerülten, mert a 2 csaj kezdett az agyamra menni...
- Persze, azt hiszed. Mindegy. Hogy is hívják a kiscsajt? - kérdezte Bianca-tól.
- Amanda. - mondtam hangosan. - A nevem Amanda.
 - Tök mindegy. Adam Bia-é, és ha rajtakapunk, hogy mászol rá, akkor megnézheted magad!
- De nem is ismerem. Tegnap találkoztam vele először! Alig beszéltem vele.
- Oké, és ha lehet, ezután is tartsd meg ezt a jó szokásodat! Kerüld el! Ne szólj hozzá. Abszolút nem vagytok egy szinten. Ő menő, te pedig csak egy kis nyomi stréber vagy. Ennyi.
Köszi szépen, én is úgy kedvellek.... Ránéztem Sophie-ra és Alex-ra, aztán elindultunk. A barátnőim már kint voltak a folyosón, amikor én még visszaszóltam a két Barbie-nak.
- Csak hogy tudjátok. Semmi közöm Adam-hez. Reméltem, hogy majd vele is összehaverkodom, mint a másik 2 fiúval, de mindegy. Tartsátok meg magatoknak, nem érdekel!
- Oké, különben sem lenne semmi esélyed. - mondta Bia. Clau meg intett, hogy húzzak el.
- Oké, Andrea, most már éppen elég időt pazaroltunk rád, és a cuki kis barátnőidre. Húzz el!
- Amanda. A nevem Amanda. - mondtam.
- Kit érdekel? Csak húzz már el innen!
Én dühösen bevágtam magam mögött az ajtót, és berohantam a terembe. Sophie és Alex aggódva néztek rám.
A nap végén meg se vártam Sophie-t, csak rohantam haza. Otthon berohantam a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót, és rávetettem magam az ágyra. Elegem van, miért pont a suli Barbie-babája nézte ki magának Adam-et? Persze, nem én lennék, ha valami sikerülne...































2013. augusztus 12., hétfő

Adam

Hétfőn csak nagyon nehezen tudtam kimászni az ágyból, mert este sokáig fent voltam. Mikor végre elkészültem, és kiértem az utcára, Sophie-t nem láttam sehol. Ekkor megláttam a tesóit a házuk előtt. Odamentem.
- Hol van Sophie? - kezdtem rögtön.
- Ja, igen. Azt üzeni, hogy várt rád 15 percet, de nem jöttél, ezért elindult egyedül. - mondta Esther. - Szerintem te is siess, mert 10 perced van!
- Oké, kösz. - mondtam, és futni kezdtem.
- El ne ess! Kitelik tőled, amilyen ügyes vagy! - kiáltott utánam Chris. Kösz szépen, ennyire nem vagyok szerencsétlen.
Hát, kb. 7 perccel később kiderült, hogy mégis ilyen szerencsétlen vagyok. Éppen az iskola folyosóján rohantam a magyar terem felé, amikor egyenesen egy fiúnak sikerült futnom, és mindketten felborultunk.
- Basszus, ne haragudj! - mondtam, miközben felálltam. - Véletlen volt!
- Semmi baj. Előfordul. - mondta a fiú, és ő is felállt. Lehajtott fejjel megpróbálta leporolni magát. Mikor jobban megnéztem, feltűnt, hogy még nem láttam, vagy legalábbis nem ismerős.
- Bocs, mi még nem találkoztunk, ugye? - kérdeztem. Erre ő is rám nézett. Ezt azonban nem kellett volna. Ekkor láttam először az arcát, és belenéztem a szemébe. Basszus, ő a leghelyesebb fiú, akit valaha láttam! Nem hiszem el, nagyon cuki! Egy pillanat alatt belezúgtam.
A fiú, akibe teljesen belezúgtam

- Igen, szerintem se láttalak még. - mondta a fiú. - Hányadikba jársz?
- Tizedikbe. - mondtam, és közben folyamatosan bámultam. Remélem, nem vette észre, ahogy bámulom, mert kicsit ciki lett volna...
- Akkor osztálytársak vagyunk! Biztosan új vagy, mert tavaly nem láttalak.
- Igen, új vagyok. - bólogattam. - Szerintem, elég jól beilleszkedtem, mert nem dobálnak papírgalacsinokkal, és nem szoktak elgáncsolni, mint a régi sulimban.
- Bárki megpróbálja, azt fejbe vágom. - mondta a fiú, én pedig legszívesebben felsikítottam volna. Meg akar védeni, jaj, istenem elolvadok! - Egyébként, még be sem mutatkoztam. Adam Sacks  vagyok.
- Te vagy Adam? - csodálkoztam. Rob és Nick meséltek Adam-ről, hogy mennyire menő és vicces, meg jófej. - Ja, egyébként, Amanda Parker vagyok, de szólíts nyugodtam Ami-nak!
- Miért ennyire meglepő, hogy én vagyok Adam? Mit hallottál rólam, halljam! - rázta a fejét Adam.
- Semmi csak Rob és Nick meséltek rólad, és másként képzeltelek el. - mondtam, miközben elindultunk a terem felé.
- Ja, akkor képzelem, miket gondolhatsz rólam. Amanda figyelj rám. - mondta, miközben megragadta a vállamat, és maga felé fordított. Én közben azon gondolkoztam, hogyha elájulnék, akkor mit csinálna. Vajon ha összeesem, akkor a karjába vesz, és bevisz a terembe? - Rob és Nick mindenkinek azt mondja, hogy én milyen menő csávó vagyok. Igen, kedvelnek, de ettől én nem szállok el. Nem vagyok bunkó.
- Elhiszem. - suttogtam. Ennél többre nem telt, mert féltem, hogyha hangosabban beszélek, akkor remegni kezd a hangom. - Rob meg Nick viccesek, csak néha túlzásba viszik. Engem mindig piszkálnak. Úgy hívnak, hogy nyuszilány meg répa.
- Te vagy a nyuszilány? - nézett nagyot Adam. - Meséltek egy új csajról, aki nagyon félénk meg minden. Nem gondoltam volna, hogy te vagy az. Nekem rohansz, és utána beszélgetsz velem.
- Hát, igen, bocsi. Amúgy, nem zavar, hogy piszkálnak. Viccesek. Jessie és Beckie is nagyon kedvesek.
- Igen, őket én is bírom. - mondta Adam. Ebben a pillanatban Rob, Nick és a 2 lány kilépett a terem ajtaján, és megláttak minket. Adam még mindig a vállamat fogta, én pedig őt bámultam. Rob elkezdett fütyülni, és elnevette magát. Nick azonban odajött, és összefonta a kezét maga előtt.
- Helló, Adam, jó újra látni, miután végre kinyaraltad magad Görögországban. Látom megismerkedtél Amandával.
Rob nem bírta tovább, és ő is beleszólt.
- Megismerkedett? Csajozol Adam, csajozol? Miért szorongatod szerencsétlent? - mondta nevetve. Adam rögtön elkapta a karját rólam. Őszintén, megtudtam volna fojtani Rob-ot. Adam keze igenis jó helyen volt a vállamon! Jó oké, ez kicsit erkölcstelenül hangzik, de Adam iszonyat helyes.....
- Sziasztok fiúk. - mondta Adam a két fiúnak. - Nem csajozom, nem kell mindig magatokból kiindulni.
Miután ezt megbeszélték, persze elkezdtek poénkodni meg minden, úgyhogy én köszöntem Jessie-nek és Beckie-nek, majd bementem a terembe. Leültem Sophie mellé.
- Bocs, elaludtam. - mondtam neki.
- Semmi baj. - mondta Sophie. - Hát, te, mitől vagy ilyen jókedvű?
- Jókedvűnek látszom?  -érdeklődtem.
- Kb. mint aki megevett 2 tábla csokit. - szólt bele Alex a beszélgetésbe. - Olyan vagy, mint akivel valami rendkívüli történt.
- Ja, semmi. - hazudtam. - Nem történt semmi.
- Találkoztál Adam-mel? - kérdezte Sophie, miközben az éppen belépő fiúkra mutatott. Én nem mertem odanézni, mert féltem, hogy esetleg boldogan felsóhajtanék, az pedig kissé egyértelmű lenne.
- Igen. Nekiszaladtam a folyosón. - mondtam.
- Tessék? És, nem ordította le a fejed? - döbbent meg Alex.
- Nem, azt mondta, hogy semmi baj.
- Hú, tök jó! Adam kedves, csak ha olyan kedve van, akkor elég bunkó tud lenni.
- Most nagyon kedves volt.
- Oké... akkor jó.  - mondta Sophie, majd Alex-re nézett. Alex erre bólintott egyet.
- Mi az? - kérdeztem.
- Semmi, semmi.  -mondta gyorsan Alex, én pedig inkább nem faggattam.
Tanítás után, miközben hazafelé mentünk, próbáltam minél többet megtudni Adam-ről. Sophie kicsit furcsán nézett, aztán válaszolt minden idióta kérdésemre.
Este nem bírtam magammal. Pörögtem-forogtam össze-vissza, de Sam ennek örült, úgyhogy a szüleim nem néztek rám furcsán, mert legalább lefoglaltam a picit. Még gyorsan bekapcsoltam a gépemet, hogy megnézzem a Facebook-ot. Mikor bejelentkeztem, meglepődve láttam, hogy Adam ismerősnek jelölt. Gyorsan visszajelöltem, és utána még kb. 2 órát töltöttem azzal, hogy a profilképét bámultam. Annnnyira cuki, és aranyos!!! Tudom, gyerekes vagyok, de akkor is: SZERETEM, SZERETEM, SZERETEM!!!



























2013. augusztus 1., csütörtök

A második kémiaóra és az énektanár

Pénteken egy kisebbfajta sokk ért. A kémiaórán, ugye, előre ültettek, de abban bíztam, hogy a tanár hátha elfelejtette, és ülhetek Jessie mellett. Ezzel mindössze 2 probléma volt.
1,Jessie mellett Beckie ül, csak ő ugye nem volt itt múlt héten, ezért nem tudtam, hogy foglalt a helye.
2, A tanárnak sajnos nincs memória-zavara, ezért rám ordított, hogy húzzak a helyemre, az első padba, különben kivág az óráról. A fene...
Egyébként, tényleg dolgozatot íratott. Közben fel-alá járkált, és belenézett, hogy ki mit írt. Néha felnevetett, néha meg sem szólalt. Mikor hozzám ért, és belenézett a dolgozatomba, szó szerint kitört belőle a röhögés.
- Ezt nem hiszem el! - nevetett hangosan, mire mindenki engem kezdett bámulni. Én pedig, kezdtem egyre kínosabban érezni magam...
- Valami baj van, tanárnő? - kérdeztem.
- Mindössze annyi, hogy amellett, hogy maga borzasztó fegyelmezetlen és szemtelen, hiszen az órán engedély nélkül beszél, emellett még nem is tud semmit.
- De, itt van a teleírt dolgozat...
- Módosítok. Valamit tud. Csak amit tud, az rossz. - mondta, azzal kikapta a kezemből, és ráírt egy hatalmas egyest. - Tessék.
Inkább nem válaszoltam neki, mert akkor garantáltan kirúgtak volna innen. Csendben lehajtottam a fejem, és még véletlenül sem néztem rá.
Tanítás után rohantam a tanáriba, ahol az énektanár várt. Azonban, a tanáriban ott volt a kémiatanár is, ezért azonnal megnémultam.
- Amanda, gyere be! - köszöntött kedvesen az énektanár. - Már kíváncsian várom, hogy milyet fogsz énekelni.
Hát, igen, ezt én is kíváncsian várom.
- Ő fog énekelni? - szólt közbe a kémiatanár. - Hiszen buta, szemtelen és fegyelmezetlen. Nem is értem, hogy miért vesztegeted rá az idődet.
Hát, kösz szépen.....
- Johanna, ugyan már... - rázta a fejét az énektanár. - Ne legyél ilyen szigorú! Kérlek, inkább menj ki. Zavarod a kislányt...
Nagy meglepetésemre, a kémiatanár fogta magát, és kiment. Én pedig remegve odaálltam elé.
- Na, kicsim, daloljál nekem valamit, aztán had menjek. - intett a tanárnő. Én esküszöm, igazán megpróbáltam.... de.... nem hiszem, hogy szólóénekesi-karrierbe kezdek...
A tanárnő csukott szemmel hallgatta a szánalmas nyekergésemet. Mikor befejeztem, kinyitotta a szemét, és lehajtotta a fejét.
- Nos.... - kezdte nagyon diplomatikusan. - Amanda, biztos mondták már....
- Igen, szörnyű hangon van, ezt tudom. Én szóltam előre. - mondtam.
- Nem, nem szörnyű. Igen, kétségtelenül nem leszel énekes, de azért..... az ablaküveg se tört ki. - mosolyodott el. - Kis gyakorlással simán tudnál "normálisan" énekelni. Nem úgy, mint Jessie meg Beckie, mert ők tényleg nagyon jók ebben, de azért nem kell szégyenkezned, vállalható hangod van. Egyelőre, nem foglak feleltetni, csak miután már gyakoroltál egy kicsit, és úgy érzed, hogy nem esel össze.
Én csak néztem előre, és nem hittem el. Nem süketül meg, nem küld el a fenébe, nem röhög ki, hanem biztat.... Álmodom, emberek, álmodom....
- Na, menj. -mondta.
- Viszontlátásra, tanárnő! - mondtam, és gyorsan kirohantam az utcára. Alex és Sophie már vártak.
- Na, mi történt? Túlélted? - gúnyolódott Alex.
- Kösz... - mondtam.
- Bocsi, tudod, hogy csak viccelek. Szóval?
- Állítólag nem vagyok teljesen reménytelen. Kötelezően gyakorolnom kell.
- Komolyan? Az nem is vészes.
- Hát, egyáltalán nem. - bólogatott Sophie. - Na, menjünk.
Elindultunk haza. Alex még elmondta, hogy a szülei megengedték, hogy átmenjünk hozzájuk, ezért jövő hétvégén elmegyünk hozzájuk. Kíváncsi vagyok a családjára, mert még senkivel nem találkoztam a családjából, és sose mesél róluk. Nem baj, majd meglátjuk...